GAAL GYÖRGY: KOLOZSVÁR. Millenniumi Kalauz. (Kós Károly esszéjével, „A régi” Kolozsvárról.) Polis Könyvkiadó. Kolozsvár, 2001. 185 l (+ hibaigazításra fenntartott fehér lapok) 60 000.- lej.

Gaal György által dedikálva vettem kezembe 2001. május 2-án Kolozsvár. Millenniumi kalauz című nagyszerű, kolozsvári szívvel írt és kolozsvári érzésű magyaroknak szánt művét. Mert Kolozsvár azoké, akik kolozsváriaknak is érzik magukat.

Az elfogult szenvedély és hódolat, melyet érzek szülővárosom iránt, e könyv olvasása közben eszembe juttatta II. János Pál pápát, aki, minden elődjétől eltérően, vendégként megérkezve egy országba, a repülőgép lépcsőjéről földet érve, tiszteletből, térdre ereszkedve, mindannyiszor megcsókolta az illető ország földjét.

Sokszor kap el egy ilyen hódoló érzés Kolozsvár utcáin járva, még akkor is, hogyha piszkos is az a járda, le kéne térdeljek és Istennek hálát kellene adjak, és megcsókoljam ezt a földet, mint igazi bölcsőmet. Meg kellene köszönjem szülővárosom porát, mert Kolozsvár az enyém, és magamat is Kolozsvárhoz tartozónak mondhatom. Ezért is köszönöm Gaal Györgynek ezt a szakszerűen pontos és lelkiismeretes fáradozással megírt, szép, Kolozsvárt ismertető művét.

Kolozsvárt sokan szerethetik, de nehezen, szívóssággal, rengeteg történelmi okirat átolvasása után lehet csak némiképpen megismerni. Erre tanít és figyelmeztet bennünket nagyszerű intellektuális lelkületével Gaal György.

És még egy néma, de értelmét tekintve hangos figyelmeztetés szól e könyv lapjairól, mégpedig az, hogy mekkora szakadék is tátong a politikai-etnikai hegemóniát, semmi ellentmondást nem tűrő, kijelentő és bizonyított alap nélküli történészdiktatúra, és a legmélyebb kezdeteket valóban bizonyító, összehasonlító és egyetemes művészeti korszakokon is keresztülvezető, lelkiismeretes történészi kutatás között. Gaal György nem kijelent és nem állít semmit sem bizonyíték nélkül ebben a művében, hanem megmutatja és egyben dokumentálva igazolja is a történelmi kincseket.

Nyolcvan éve a kolozsvári magyar emberben csak a kisebbségtudatot és az alárendeltségi mivoltot próbálták ébrentartani. Gaal György könyvéből tudjuk meg, hogy 1956 előtt mi magyarok voltunk többen városunkban. Ma pedig, mint azt nagyon jól érezhetjük, már a 22%-os számarányos elismertségért is küzdenünk kell.

A Kolozsvárhoz ragaszkodó ember tiszta és őszinte lelkiismerettel nevezheti hazájának is Kolozsvárt és dombokkal koszorúzott környezetét. Hálásak vagyunk Gaal Györgynek, hogy Kolozsvárunk múltjából olyan részleteket és adatokat is elénk tárt, melyek még a történelemmel rajongással foglalkozó emberek előtt is talányok vagy titkok voltak. Elterjedt tévedés például az is, hogy a magyar csak az 1241–42-es mongol invázió után lett volna várat építő nemzet. Ebből a könyvből tudjuk meg, hogy tatárjáráskor a várispáni okleveleket és pecséteket a már létező Léta várába menekítették Kolozsvárról, habár az már Torda megye volt.

Unitárius szempontból valódi kincs, hogy végre megtudjuk, melyik házban is született Dávid Ferenc. (Wesselényi Miklós utca és a mai Zola utca sarkán állt ez az épület.)

Sokan vitatták Bocskai István fejedelmünk kolozsvári születését, azt állítván, hogy a Mátyás király utcai ház csak családi házuk volt. Most tudjuk, hogy egy király mellett egy fejedelmet is adott városunk a magyar történelemnek.

Azt már igen kevesen sejthettük, hogy a Főtéren valamikor igen kedvelt Biazini üzlet háta mögött emelkedő Óvár délkeleti tornyát 1821-ig börtönnek is használták.

Kolozsvár nemsokára alapításának ezredik évfordulóját is ünnepelhetné. A Szent István, első magyar királyunk által alapított hét erdélyi vármegye egyike volt Kolozs vármegye. Székhelye a mai Kolozsvár volt, melyet Óvárnak hívunk, akkor csupán földvár, faházakkal. Feltételezhető az is, hogy a kolozs-monostori apátság dombja volt egyben székhelye is a hagyomány szerint Miklus (Miklós) névre hallgató első várispánnak.

Mert hol voltak itt akkor németek vagy szlávok, kik nevet adtak volna a várispáni palánkvárnak? Különben még nem világos, hogy Kolozs vármegye honnan is kapta nevét. [Németül Klause: zárt (völgy), szlávul: Kluc: kulcs, forrás.] Az Erdélyben maradt bolgárok különben, mint turáni népcsoport, a magyarral rokon nyelvet beszéltek, akkor még nem voltak elszlávosodva. Nagyon érdekes felfedezésnek tartom Miklus (Miklós) első várispán nevének és ezeréves megyénk nevének egybecsengését.

Kolozsvár történetileg legrégibb kőépülete a valószínűleg Szent László királyunk által (némelyek szerint apja, I. Béla adta ki 1062-ben az alapítólevelet) a kunok elleni harcok idején 1077-ben alapított kolozs-monostori benedekrendi Apátság volt. A tatárjárás alkalmával teljesen elpusztult, de IV. Béla által újraalapított apátság 1288-ban már oklevélkiadó és rendeleteket hitelesítő joggal volt a király által felruházva.

Az Óvár legrégibb épülete a mai ferencrendi templom pincekriptája, melynek falai őrzik a csaknem 900 éves, legrégibb templom emlékét.

A Főtér délkeleti részén 1734-ig még létezett a Szent Jakab templom, de ennek emlékét már csak az e műhöz hasonló könyvek lapjai őrzik. A mai Főtér legrégibb épülete a Szent Mihály templom, 1317–1444-ig épült szentélye, hajója és egy mainál kisebb, északnyugati tornya volt. A mai 80 méteres, a hajótól északra fekvő, neogótikus torony a templom történetében a negyedik, és 1837-től 1859-ig építették. A főtéri plébániaépület északi része a legrégibb középülete a Főtérnek, (Itt lakott Dávid Ferenc is, és itt is tartóztatták le 1579-ben.) Ezt régiségben Mátyás király szülőháza követi az Óvárban, majd a vele szemben levő Bocskai István szülőháza, és a Belmagyar utcában a mai unitárius püspöki ház.

Az Óvár déli kapubástyája háromtornyos volt, ezt 1377-ből, a Nagy Lajos király által engedélyezett legrégibb városi pecsétről ismerjük.

Kolozsvár legrégibb hídja az Északi híd volt, a Malomárkot ívelte át, és legrégibb utcája a Híd utca – Platea Pontis, neve 1362-ben egy oklevélben tűnik fel. A hídkapu falán, melyet 1870-ben bontottak le, az 1477-es szám szerepelt. Egy 1372-es oklevélben szerepel a "Platea Mager utcha" név, ez az "utcha"-név első említése. A Magyar utcát az előtt csak latinul "Platea Longa"-nak (Hosszú utcának) nevezték. 1453-ban ebben az utcában a falakon belül 25, a falakon kívül egyik oldalon 72, a másik oldalon 80 magyar családot vettek számba.

1405-re a város központja a Főtér lett, teljesen körülépítve lakóházakkal, középen a kis Szent Jakab kápolnával és a még csak félig felépült Szent Mihály templommal. Luxemburg Zsigmond királyunk engedélyével új városfalakat kezdenek felhúzni.

A kötet fedőlapjára tekintek. Dél felől szemlélteti a 18. századi Kolozsvárt ez a kép. A hajdani kilenc bástyás város mintegy felét ábrázolja a könyv fedőlapja. Nagyon szép, ízléses, és méltó ez a fedőlap ehhez az alapos és részletes eligazítást nyújtó könyvhöz. Az egyedüli technikai gyengeség, mely az olvasó tekintetét egy kissé zavarhatja, csak az, hogy nem lehetett színes képekkel bemutatni a tárgyalt épületeket. Ennek a hiányosságnak természetesen csakis anyagi okai lehettek.

A könyv összeállítása teljes történelmi múltat tár elénk. Az időrendet azonban felcserélve – Gaal Györgynek ebben is igaza van –, az író a Főtér bemutatásával kezdi kolozsvári útiszemléjét. Csak ezután tárgyalja az időlépcsőben régebbi Óvár épületeit. Azért is merem helyesnek állítani a Főtérrel való kezdést, mert minden kolozsvárinak a város igazi címere a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor. Az Óvár csendjétől, titokzatosságától, szűk utcáitól, mára már közveszélyessé vált közlekedésétől és a zeneiskolából kihallatszó próbacincogásoktól valahogy már idegenkedünk.

Ezután következik a sugárutak mentén kialakult városrészek bemutatása a szélrózsa minden irányában.

A könyv olvasása eszébe juttatja az embernek Kolozsvár szomorú történelmi keresztjét: ma ahány nemzetiségű lakosa van városunknak, annyiféleképpen és éppen ellentétesen tárgyalja a múltat. Sajnos, Trianon éppen Kolozsvárt érintette ebből a szempontból a legtragikusabban. Ezt éppen napjainkban érezzük a leginkább. Történelmi időszakaszként Gaal György napjainkat "Funar-korszaknak" jelöli, természetesen ebben is tökéletesen igaza van. A legmagyarellenesebb román érzelmek és inkább állati indulatok, sajnos, Kolozsváron összpontosultak. 1992-től ezt igazolják az immáron szabad és demokratikus helyhatósági választások eredményei.

Nagyon lelkiismeretesek és tanulságosak a lakosság etnikai összetételéről és annak időszakonkénti változásairól nyújtott adatképek. Az idő- és határváltozásokkal együttjáró régi, eltűnt vagy feledésbe merült utcanevek életre ébresztése is ennek a könyvnek egyik legszebb erénye. Sajnos a román többség magyarellenessége tükröződik a kolozsvári utcák mai elnevezéséből is. Szerencsére Dávid Ferenc és Brassai Sámuel, valamint Bolyai János neve nem volt szálka a gyűlölködők szemében, de már Petőfi Sándorból is gúnyt űztek egy jelentéktelen utcával. Kétféle polgára van ma Kolozsvárnak. Történelmi fejlődése, népességösszetétele, vallásváltozásai tükrözik, hogy a kolozsvári magyar mindig nyitott volt új eszmékre, türelmes volt másokhoz, nem taszított, hanem „kincses” jelleméhez méltóan mindig vonzott és befogadott idegent, és életteret is biztosított számára. Az 1956 után mesterségesen feltöltött, központilag irányított iparosítási irányvonallal beterelt, gyökérrel itt sohasem rendelkezett „többség”, sajnos, nemzeti erénynek vette negyven éven át, és veszi ma is a magyar emlékek és a magyar kulturális értékek semmibevételét, sőt lerombolását, illetve sötétségbe süllyesztését vagy cinikus kigúnyolását. A történelmi tolerancia egyetlen igazolása a múltból az, hogy Kolozsvár, amely nem főváros, a világon egyedülállóan hat egyházi felekezeti főhatóságnak is székhelye. (A római katolikus érseki helynöki cím már püspöki rangnak számít.)

Az olvasónak még lehet egy észrevétele: az elmúlt kommunista rendszerben reánk súlykolt történelmi tananyag állítása szerint „a grófok és a bárók mindig csak kizsákmányolták a szegény népet.” (Emlékezzünk vissza, ez az ún. „tudományos” mondat minden hivatalos történelemkönyv lapjain legalább tízszer szerepelt egy oldalon...) Gaal György könyvéből megismerhetjük az elmúlt két évszázad folyamán városunkban lakó főrendiházi családokat, és láthatjuk, hogy mecénási támogatásaikkal oroszlánrészt vállaltak Kolozsvár nemzeti, anyagi és szellemi hírnevének gyarapításában. Hídvégi gróf Mikó Imre kertadománya volt a legértékesebb az egyetem létesítésére 1859-ben és 1872-ben. A Rhédey grófi palotában lépett fel az első „erdélyi magyar nemes színjátszó társulat” 1792-ben. Báró Huszár Pálné – gróf Nemes Polixénia – a Petőfi utcai palotájában alapítja az első „Nemes Nőegyletet”, és vagyonából a lóversenypályát.

Gróf Apor István és utóda, báró Jósika János pénzzel támogatják a jezsuita főiskola bentlakását. Az utóbbi felesége, Jósikáné, gróf Csáky Rozália „Jóltévő Asszonyi Egyesületet” alapít a múlt század elején. Ifjabb Kemény Sámuel és testvére, Kemény József gróf az 1842–43-as országgyűlésen vagyonuk egy részéből alapítják az Erdélyi Múzeumot Kolozsváron. 1843-ban gróf Eszterházy Dénes aggmenházat alapít az Egyetem utcai palotájában. Unokája, gróf Eszterházy Kálmán, az Erdélyi Múzeum-Egyesület első elnöke lett a múlt század közepén. Wass Ottilia grófnő főtéri házát az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek ajándékozza a múlt század végén. A Teleki, Mikes, Bánffy, Toldalaghi, Korda, Béldy, Zeyk, Haller, Thorockay, Bethlen, Gyulaffy, Jósika, Kendeffy stb. grófi és bárói családok, ha mással nem is, csak összejöveteleikkel és vendégszeretetükkel, majd állandó pénzadományaikkal tették közkedveltté, később intézményeiről, egyleteiről ismertté Kolozsvár városát. Gazdag, de jólelkű grófjainknak köszönhetjük, hogy Kolozsvár vendége volt az elmúlt századokban Liszt Ferenc, Johannes Brahms, Deák Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Jókai Mór. Pár napot 1821-ben gróf Széchenyi István is Kolozsvárt töltött, de többet nem járt erre.

Gaal György történész szemmel vizsgálja végig Kolozsvárt. A városházáról például az író szerint csak 1537-ből kapunk először hiteles tudósítást. Az anekdotikus legendává vált és egyben már gyermekeknek is tanított történet a „kolozsvári bíróról” tehát nem ez a városháza? A történetben szereplő Hunyadi Mátyás álruhában pórul jár, de kilétét végül felfedve megszégyeníti és száműzi a városháza építésekor kegyetlenkedő és igazságtalan bírót. Okiratban ez a történet valószínűleg nem szerepel, ugyanúgy, mint Kinizsi Pál félkézzel felemelt malomköve sem... De ez a városunkat bemutató könyv nem mítoszokból és legendákból tevődik össze. Igazi, alapos, csakis okiratokra épített történészi és egyben tudományos munka, amely ugyanakkor könnyen érthető, világos stílusával élvezetes és tartalmas olvasmány, amelyért hálás lehet Gaal Györgynek minden olvasó, aki szívvel-lélekkel ragaszkodik Kolozsvárhoz.

Köszönet az Unipan Helga által tervezett kötet, és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Magyar Kultúra Alapítvány támogatásával napvilágot láthatott kötet megjelenéséhez.

Szathmáry Incze Kornél