Pálfi Dénes

 

„Örüljetek az úrban mindenkor!”

 

Fil 4,4-5

 

A mai világot, 21. századi életünket szemlélve, elmondhatjuk, hogy azt inkább jellemzi a bánat és szomorúság, mint a jókedv, vidámság és öröm. Pedig Isten az embert – hitünk szerint – örömre, örvendező lénynek teremtette, akiben Ő is mindenkor örömét leli. Azért azonban már nem Ő a hibás, hogy teremtése koronáját a legtöbbször a bánat, szomorúság borúja kíséri végig életútján, a jókedv, vidámság és öröm derűs napfénye helyett. Ezért az ember maga felelős a legtöbb esetben. A televíziónak köszönhetően nap, mint nap rengeteg autóbalesetnek vagyunk a „szemtanúi”. A sokszor vérfagyasztó szerencsétlenségek láttán önkéntelenül szalad ki az ajkakon a jól ismert kijelentés: „Ennek így kellett lennie, így volt elrendelve, így akarta az Isten.” Mintegy felmentve a balesetet okozó embert, aki, ha körültekintő óvatossággal idejében lassított, fékezett volna, mennyi kártól, bajtól, fájdalomtól, gyásztól, szomorúságtól kímélhette volna meg embertársát vagy önmagát. És ehhez hasonló példák sora igazolja, hogy nem Isten, hanem az ember „vétkes abban”, hogy örömünk bánatra, jókedvünk szomorúságra fordul sokszor pillanatok alatt.

Így volt ez közel 2000 évvel ezelőtt, Pál apostol idejében is. Akkor is megvoltak az ember okozta bánatok és szomorúságok, talán még fokozottabb formában, mint ma. Különösen igaz ez, ha arra gondolunk, hogy az első keresztényeknek, közöttük Pál apostolnak is, mennyi szomorúságot okozó szenvedést, üldöztetést, sőt a kegyetlen halált is el kellett viselniük a jézusi eszmék hirdetéséért és megéléséért. Mindezek kereszttüzében írja Pál az 51-ben általa alapított első európai keresztény gyülekezet, a Filippi-i egyház tagjainak: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” Bizonyára voltak akkor is, mint ahogy vannak ma is, olyanok, akik eszelősnek, bolondnak nézték/nézik az apostolt, s értetlenkedve kérdezték/kérdezik: Hogyan biztathat ilyesmire az apostol? Hogyan lehet örülni a bánatban, a szomorúságban, a kegyetlen halál árnyékában, avagy a szívettépő gyász és fájdalom közepette? Vajon nem gúnyból mondja mindezt? Örüljetek mindenkor, szüntelen? De hisz így csak az őrültek képesek örülni! Ennek a Pálnak a sok tanulás valóban megzavarta az eszét!

Sokan vannak, akik bolondnak tartják az apostolt, és bolondnak mindazokat, akik Jézus követőinek vallják magukat. Elfelejtik azonban, hogy – az apostol szavaival élve – akik balgák a világ szemében, azok bölcsek Isten előtt. De a legnagyobb baj az, hogy az ilyeneknek épp Isten, tehát a legfontosabb, marad ki életükből, s Vele együtt a világ előtt balgák, bölcs, tiszta öröme is. Az az öröm, mely a közel levő, mindig jelenvaló Úrba vetett hit dús táptalajából nyílik ki üde, illatos virágként, s méltó párja a minden ember előtt ismert jóság lélekgyümölcsének. Mert öröm és jóság kézen fogva járnak ott, ahol a gondviselő Isten közelsége nem elhervadó színes szóvirá­gokban, gépiesen ledarált imákban, hanem erős, szilárd, élő hitben tapasztalható meg nap mint nap. Az ilyen ember az Úrban örül. Ezért tud örülni mindenkor: bánat, szomorúság, szívszaggató gyász és fájdalom örömfényt eltakaró, ádáz fellegei alatt éppúgy, mint a jókedv, vidámság, derűs napsugarának ragyogásában. És ezért ismert az Urat közelítő jósága minden ember előtt.

Mindezeket különösképpen megmagyarázni nem lehet, de a „szívvel látóknak” nem is kell. Az ilyen „szívvel látók” meglátják a szemnek láthatatlan lényegest, tiszta szívükön át meglátják a közel levő Istent, és örömujjongással vallják a Zsoltáíróval: „Ő megsegít engem, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát”.(28,7b).

Egyházi szempontból az ún. farsangban élünk. Valamikor ezt a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időszakot öröm, vidámság, jókedv, mulatozás és éneklés jellemezte. Mára már maga a farsang szó is lassan kimegy a divatból, az örömről, jókedvről, mulatozásról, éneklésről nem is beszélve. A hétköznapok szürkeségében, szomorúságában, gondjai-bajai közepette már-már elfelejtünk örvendező, jókedvű emberek lenni, elfelejtünk énekelni. Pedig az öröm „édes, égi szikrá”-ja – ahogy azt Beethoven gyönyörűen nevezte – sokszor épp a vidám, önfeledt, lelkes éneklésből pattan ki, fénnyel árasztva el a szomorú szívet is. A nagy reformátor, Luther Márton is az evangélium, az ige hirdetése mellett, az énekben lelte legnagyobb örömét. Erről egyik költeményében így vall: „Öröm e földön nemesebb / nem is tudom, mi más lehet / mint amit az ének szerez, / az ékességes, zengzetes. / Hol társas ének szólal, ott / a rossz kedvnek már ’Jónapot!’ / viszály, irigység, gyűlölet, / harag és kín onnét mehet, / fukarság, gond és egyéb teher / s a bánat rajban lebben el.” Csodálatosak és igazak a nagy reformátor szavai! Csak sajnos, egyre inkább elfelejtünk énekelni, s az énekkel együtt az öröm, jókedv és vidámság farsangi hangulata is kikopik életünkből. Pedig – valaki szerint – az a nép, amely elfelejtett énekelni, megtette az első lépést a pusztulás felé. Viszont az a nép és az az ember, aki énekel, az öröm útját járja, mely megmaradást és életet jelent.

Az öröm, a vidámság, a jókedv a mi nemzetünk, a magyarság esetében is nagyon elkelne már. Hisz immár 1000 esztendős államiságunk és kereszténységünk alatt többször voltunk szomorúak, bánatosak, borúlátók, mint örvendezők, vidámak, derűsek és bizakodók. Mohi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon, 56 – nemzetsüllyesztő, tátongó sírokként állnak előttünk, száműzve évtizedekre, századokra szívünkből az örömöt, késleltetve az annyira sóvárgott „víg esztendő” megérkezését. Nem csoda, hogy a 197 éve, 1804. január 31-én született Bajza József költő, szerkesztő, a mi örömünket e mondással jellemzi: „Sírva vigad a magyar!” Ő maga azonban – ettől eltérően – Istent és nemzetet szolgáló örömmel töltötte be hivatását: 54 évre terjedő életében a reformkor egyik irodalmi vezéralakjává nőtte ki magát, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagjaként, a Nemzeti Színház első igazgatójaként, híres költőként és újságíróként, szerkesztőként. Nehéz időkben is tudott örvendezni az Úrban, s népe, ember iránti jóságát, szeretetét felmutatni, az örömre, igaz életre vágyó millióknak, örök, köve­tendő példaként.

Mai megszomorodott, hitben megingott, jóságban elszegényedett világunkban, ilyen bajban is bizakodó, örvendező, szolgáló, jóságot felmutató magyarokra, de főként keresztényekre van szükség, akik az elesett, eldurvult lelkű embert felemelve, a hit, remény és szeretet útján újra elindítva, az Úrban mindenkor örvendező emberré nemesítik, akiben Istennek is kedve, öröme telik. Ámen.

 

Pálfi Dénes

A hitben erősödő, számban gyarapodó gyülekezet titka

 

ApCsel 16,4-5

 

A felolvasott bibliai verseket abból a leírásból vettem, amely Pál apostol második missziói útját örökíti meg. 50 tavaszán újra bejárja azokat a helyeket, ahol első missziói útja során gyülekezeteket alapított. Meglátogatja Kis-Ázsiában Derbét, Lisztrát, Ikóniumot, majd átmegy a mai Görögországba, ahol 51-ben Filippiben megalapítja az első európai keresztény gyülekezetet. Mindenütt ismerteti az apostolok és jeruzsálemi vének határozatait, s örömmel tapasztalja, hogy a gyülekezetek hitben erősödnek és számban gyarapodnak naponként.

Az apostolnak örömet jelentő tapasztalatot ma, 1950 esztendő múltán, mi – sajnos – nem mondhatjuk magunkénak! A statisztikai adatok tükrében láthatjuk, hogy magyar keresztény egyházaink, köztük a mi Unitárius Egyházunk is, számban állandóan apadnak. Mi, unitáriusok évente legalább egy 5-600 lelkes gyülekezetet írunk le lélekszámunkból, ennyi egyetemes egyházi szinten az apadás, elsősorban a természetes szaporulat negatív előjelű eredményeként, mert több a temetés, mint a keresztelés. S így vannak ezzel testvérfelekezeteink is. Ezen belül pedig ijesztően apad a templomi gyülekezetek száma. Egyházközségemben az elmúlt évben mindössze 15%-os volt a vasárnapi, 22%-os az ünnepi gyülekezetek átlaglétszáma, a 300-as lélekszámhoz viszonyítva. De vannak egyházközségek, ahol ennél is siralmasabb a helyzet, ahol dologidőben sorozatosan elmarad az istentisztelet, pusztába kiáltó szóként „visszhangtalan”, magányosan zokognak a templomba hívó harangok. S akik a legtöbbször hiányoznak, azok épp a jövő ígéretei, az ifjak. Akiket konfirmáció után – tisztelet a kivételnek – már alig látunk a templomban, akiket a kinti színes forgatag, csábító világ jobban vonz, mint a befelé, lelkiek felé fordító evangélium! De hiányzik többé-kevésbé a 30–40-es korosztály is, akiknek a beteges ideológia talán egy életre szólóan megmételyezte a lelkét. Általában ugyanazok, többnyire idősek, öregek jönnek valami szent megszállottsággal a templomokba, alkalomról-alkalomra, de számukat egyre tizedeli az öregség, a betegség, a halál.

Mindezek láttán azzal vigasztalom magam: nem baj, ha számban kevesen vagyunk, hisz honfoglaló őseink állítólag csak 300 000-en voltak, amikor Isten „felhozá őket Kárpát szent bércére”, s „oly sok balszerencse közt, oly sok viszály után” és ellenére számunk ma mégis kb. 15 millió. Igen ám, de ahogy azt valaki bölcsen megfogalmazta: Ezt a földet őseink karddal szerezték meg ugyan, de csak a hit és összetartás tudja azt megmenteni. S e bölcs felismerés nemcsak a földre vonatkozik, amelyet bizonyos szempontból épp a hit és összetartás hiánya miatt, már elveszítettünk, hanem ezen belül népünk, egyházunk megtartására is. Egyházunkat és népünket egyaránt a hit és összetartás mentheti meg!

Sajnos, a hit mellett az összetartás is hiánycikk nagyon sok esetben. Egy sportrajongó a magyar sportnak a világ élvonalából történt visszaesését ezzel a kesernyés megjegyzéssel summázta: mi, magyarok, maholnap csak széthúzásban leszünk világelsők, de abban aztán tartjuk a rekordot! Vonatkozik ez nagyobb egyházi, politikai közösségekre, de ezek sejtjeire, kisebb közösségekre is, ahol, sajnos, a széthúzás végzi apasztó, bomlasztó, „porlasztó” munkáját. „Maroknyi székely, porlik mint a szikla” – éneklik sokan átszellemülten, sokszor borgőzös hangulatban, de mit tesznek, teszünk azért, hogy ne porladjunk mint a szikla, hogy legalább a maradék megmaradjon? Gyomláljuk, irtsuk ki lelkünkből és közösségeinkből a széthúzás konkolyát, figyelve az apostoli tanításra: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok: el ne pusztítsátok/emésszétek egymást!”

És irtsuk ki a széthúzás konkolyával együtt a közömbösség mételyét, mely szüntelenül sorvasztja megmaradásunk másik tartópillérét: a hitet. Hiterősítő istentiszteletre szóltak a harangok, s a harangzúgás közben valaki megkérdezte egyik hívemet, aki arról híres, hogy 10 évenként egyszer jön templomba: miért nem megy az istentiszteletre, hisz neki is szólnak a harangok? Majd akkor, ha visznek! – hangzott a cinikus válasz, s fejével a temető felé intett. Sajnos, ebben nincs egyedül. Sokan vannak hozzá hasonlóak, akik csak akkor jönnek a templomba, ha hozzák őket, akiket minden más érdekel, csak a templom, az egyház, az evangélium, a lelkiek nem. Ezek is gyülekezeteink létszámának apasztói, befolyásolható, ingatag lelkű testvéreink hitének, végső soron közösségeink valláserkölcsi életének, testvéri összetartásának állandó gyengítői-közömbösségük, negatív példájuk által. Akik sajnálatos módon nincsenek tudatában annak, hogy hit, „mennyei kincsek”, lelki értékek nélkül szánalmasan szegény az életünk, ezek nélkül nincs igazi gazdagság, mennyiségi és minőségi, számban és hitben való gyarapodás, erősödés.

Egy megmosolyogtató, de tanulságos történet szerint: írástudatlan ember jelentkezik a meghirdetett templomszolgai állásra, de tanulatlansága miatt nem alkalmazzák. Emberünk elmegy Amerikába, s ott rövid idő alatt dúsgazdag milliomos lesz. Egy szerződés megkötésekor a nevét nem tudja aláírni, hisz analfabéta, írástudatlan. Ügyfele – ezt látva – gúnyos megjegyzést tesz: csodálom, hogy milyen sokra vitte maga az életben, de vajon mi lehetett volna magából, ha írni-olvani is megtanul? Nagyon egyszerű: templomszolga – válaszolta sértődöttség nélkül az újdonsült milliomos.

Anyagi szempontból nézve a dolgokat: írástudatlanból – ha nem is mindig – lehet dúsgazdag milliomos, de aki lelkiekben írástudatlan, az mindenkor szegény, nagyon szegény marad. Ellenben, aki sóvárogja, és hangyaszorgalommal gyűjtögeti a lélek kincseit, az elavulhatatlan gazdagságra tesz szert, az igazán gazdag lesz. És gazdag, számban gyarapodó, de főleg hitben erősödő az a gyülekezet, amelynek ilyen tagjai vannak, Isten dicsőségét és emberek örömét szolgálva közösséget megtartó életünkkel. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Kenyérszaporítás 

 

Mk 6,34–44

 

Vallásunk szentkönyvében, a Bibliában – unitárius hitfelfogásunkkal ellentétesen – sok csodás leírást is találunk. Már az Ószövetségben olvashatunk a Vörös-tenger kettéválásáról, a pusztai mannahullásról, később Dánielnek és társainak az oroszlánok verméből, illetve a tüzes kemencéből való csodás megmeneküléséről, hogy csak a legismertebbeket említsem. Az Újszövetség – Jézus élettörténete, munkássága kapcsán – lépten-nyomon hozza a csodás leírásokat: borrá változtatja a vizet, testi betegeket gyógyít meg, sántáknak, bénáknak, vakoknak és süketeknek adja vissza egészségüket, s csodatételei csúcsaként halottakat támaszt fel: Jairus leányát, a naini ifjút, végül a negyednapja halott Lázárt.

A felolvasott bibliai rész is Jézus egyik csodatettéről, a csodálatos kenyérszaporításról szól, mely csodatett ötezer ember megvendégelését tette lehetővé.

Miről is van szó a történetben, illetve leírásban? Jézus a Galileai-tengeren hajózik tanítványaival. Egy csendes helyet keresnek, ahol megpihenhetnek kissé. A parton azonban nagy sokaság várja őket. Elhajózhatnának onnan, de Jézus megszánja, és tanítani kezdi a pásztor nélküli nyájhoz hasonló tömeget. Ráfigyelve, szavain csüngve észre sem veszik, hogy későre jár az idő, lassan beesteledik. A tanítványok kérik Jézust: bocsásd el a sokaságot, hogy a környező településeken, falvakban élelmet vegyenek maguknak. Ő azonban így válaszol: Ti adjatok nekik enni! A tanítványok nyomban számolni kezdenek, és megállapítják, hogy kb. 200 dénár értékű kenyérre lenne szükség a sokaság megvendégeléséhez. Számításaikban abból indulnak ki, hogy 1 dénáron – ami egy ember napi bére volt – 24 ember kenyéradagját lehetett megvásárolni. Eszerint több mint 4800 főre becsülték a tömeget, amelynek 200 dénár értékű kenyér sem lett volna elegendő.

Jézus kérdésére: Hány kenyeretek van? – így válaszolnak: öt kenyerünk és két halunk. Ekkor Jézus megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit a zöld fűre, százas és ötvenes csoportokban. Aztán vette a kenyereket és a halakat, s feltekintve az égre, megáldotta azokat. Végül megtörte a kenyeret és átadta a tanítványoknak, hogy osszák szét a népnek, s a halakkal is hasonlóan cselekedett. Miután mind ettek és jóllaktak, 12 kosár maradékot szedtek össze. A leírás végén kiderül az is, hogy akik ettek, „ötezren voltak, csak férfiak”, az asszonyokon és gyermekeken kívül.

Márk evangéliuma leírásából kimarad egy csekélységnek tűnő mozzanat, ami Máténál és Lukácsnál is hiányzik, de amit János evangéliumában megtalálunk: az öt kenyeret és a két halat egy kisfiú ajánlja fel a sokaság megvendégelésére. Apró, jelentéktelennek látszó részlet, amit sokan nem tartanak fontosnak, de az egyik nagy író, Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek” című regényében, épp ennek az apró részletnek a felhasználásával, kiemelésével teszi valóságízűvé, közérthetővé a csodának látszó történetet. Ebben a regényben egy szemtanú meséli el a kenyérszaporítás történetét. Elmondja, hogy ott, az ötezres tömegben kezdett megéhezni. Volt nála ugyan egy kis ennivaló, kenyér és hal, de szégyellte elővenni, mert az neki is kevés volt. Ekkor emelte magasra Jézus a kisfiú által felajánlott ennivalót, tudtára adva a népnek, hogy egy gyermek meg akarja osztani eledelét mindenkivel. Aztán hálát adott Istennek a kisfiú adományáért, s apró darabokra tördelve a kenyeret, foszlányokra tépve a halat, odaadta a tanítványoknak, hogy osszák szét a népnek.

Mindenki elmosolyodott, hogy ilyen nagy tömeget úgyszólván semmivel akar megvendégelni. Ezt tette a szemtanú is, de most már nem szégyellte, hanem kibontotta elemózsiáját, letört belőle egy darabot, és odanyújtotta a mellette állónak. Neki is volt egy kevés, de igen sokan voltak, akik semmi élelmet nem hoztak magukkal. Mégis mindenki jóllakott azon a napon! – fejezte be a mesélő a történetet. Egy tucat kosárral szedtek össze a maradékból. Végül a szemtanú ezt kérdezi hitetlenkedő hallgatójától, a regény főhősétől: Elhiszed uram? El én! – hangzott a válasz. S azt is elhiszem, hogy ez csoda volt. Azok az önző, fukar emberek Jézus hatására adakozókká váltak.

Ez lenne – szerintem – a csodálatos kenyérszaporítás valóságízű, szabad­elvű, unitárius értelmezése, amit bizonyára minden értelemmel vizsgálódó ember elfogad: az önző, fukar emberek, Jézus, a jézusi szeretet hatására adakozókká váltak!

Tudom, sokak számára „könnyebben” elfogadható az, hogy a testté lett Isten, Krisztus, isteni hatalommal szaporította meg a kenyeret, könnyebb elfogadni szószerint a Biblia, számukra teljhatalmú tekintéllyel bíró szövegét, könnyebb hangoztatni, hogy: így volt, mert így van megírva! És nehezebb az értelem világánál a sorok között is olvasva, a „csodát” az önzetlenül adakozó jézusi szeretet gyönyörű megnyilvánulásaként felfogni. A tanítványoknak is azért tűnt lehetetlennek a hatalmas, megéhezett tömeg megvendégelése, mert nem tudták, hogy az önzetlen, adakozó szeretet mindenre képes, általa minden lehetséges, s az egyszerű dolgokat is csodálatosakká változtatja.

Sokan nem tudják ezt: az önzés, maguknakvalóság, kapzsiság, anyagiasság börtönébe önként bezárkózott emberek, akik csak magukat látva, táplálva, nem részesülnek a jézusi szeretet lelkeket jóllakató csodájából. Pedig erre a szeretetre éhes, és ennek hiánya miatt éhezik ma is, immár a 3. évezredben, az emberiség. A szeretet hiánya miatt éhezik naponta közel egymilliárd ember, akik még kenyérből sem ehetnek annyit, hogy jóllakjanak vele. Csak az önzetlenül adakozó jézusi szeretet lenne képes – akárcsak az ötezernek – e milliárdnak a megvendégelésére is.

Úgy, amint azt a következő történet is példázza, mely szerint: egy helység lakossága ínségbe jutott. A gazdagoknak volt bőven tartalékuk az előző „kövér” esztendőkről, de a szegények alig tengették életüket egyik napról a másikra. Egy idős bölcs ember tanácsára azonban megmozdult a gazdagok szíve, s házuknál levő minden lisztjüket a pékhez vitték. Egy csapásra meg­szűnt az éhség, jutott kenyér mindenkinek. Egyszerű történet, de megérthető belőle, hogy senkinek sem kellene éheznie a földön, ha e világ tobzódva élő felső tízezrei megnyitnák liszteskamráikat az éhezők előtt. Ha a jézusi szeretet szelíd szavára megnyílnának mindenekelőtt az önzés lakatjával konokul bezárt szívek, hogy az evangélium áldott kovásza által Istenországa mindenkit megelégítő kenyerévé szentüljön annyiszor önző, fukar, kicsinyes, gyarló életünk. Tudatosítva mindenkiben azt, amit valaki gyönyörűen így fogalmazott meg: „A telet nem lehet kibírni tűz nélkül. Sokszor jobban kell a tűz, a meleg, mint a betevő falat. Az életet sem lehet szeretet nélkül kibírni. Sokszor a kenyeret is inkább nélkülözhetjük, mint a szeretet. Ha üres a gyomrunk, de érezzük mások szeretetét, boldogabbak vagyunk, mintha jóllakottan senki sem törődik velünk.”(Czirják Árpád).

A szeretet-meleget árasszuk mi is minden szeretetre éhes ember, testvérünk szívébe, s hiszem, hogy a mindenkit megelégítő, boldogító jézusi csoda a mi életünkben is végbemegy. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Orvost a betegeknek!

 

Lk 5,31–32

 

Kissé furcsának tűnhet ugyanazt a bibliai részt hallani a mai alkalommal is a szószékről, mint az elmúlt vasárnapon, ám megnyugtatlak K.T., hogy a prédikáció nem lesz ugyanaz. Egy bibliai versre, textusra száz meg száz prédikációt lehet felépíteni, írni, hisz ahány lelkész, annyiféle elképzelés, meglátás van. Sőt, ugyanarra a textusra ugyanaz a lelkész beszédek sorozatát mondhatja el, felkészültségétől, műveltségétől, beállítottságától függően. S bár egy-egy textusra rengeteg beszédet írtak a kereszténység története alatt, arra alapozva újabb beszédek írásának korlátlan lehetősége van. Ezért nevezik a Bibliát kiapadhatatlan kincsesbányának, amelyben mindig marad kiaknázatlan kincs a szellem, a lélek gazdagítására.

„Nem az egészségeseknek van szükségük az orvosra, hanem a betegeknek” – Jézus kijelentését többféle szempontból is megközelíthetjük. Az elmúlt vasárnapon a betegekre fektettem a hangsúlyt: miként adta vissza nekik Jézus lelki épségüket, egészségüket, Istenbe vetett hitüket és reménységüket, amellyel teljes, egész emberek lehettek betegségük, rokkantságuk, szenvedésük súlyos keresztje alatt roskadozva is.

A mai alkalommal közelítsünk a beteg felé az orvoson, az orvos szemszögén keresztül. Czirják Árpád érseki helynök, katolikus lelkész szerint: „Sokféleképpen vélekedünk az orvosokról, valójában akkor tudnánk meg, hogy mit jelentenek számunkra, ha elesettségünkben nem állnának mellénk. A jó orvos igazi emberbarát, aki ha már segíteni nem is tud, de mellettünk van, szavaival, együttérzésével bátorít, hogy elviselhessük, ami reánk méretett. A betegágyon tudjuk meg, hogy mi a bizalom, a megértés, a ránk figyelés. Ugyanígy a kellemetlen élmény is kitörölhetetlenül megmarad emlékezetünkben. A morcos tekintet, a haragos szemvillanás, a ’kérem, ne zavarjon!’ rendreutasítás elég ahhoz, hogy a beteg magába roskadjon. A megélhetés gondja, a rutin, a fáradtság az orvost is megviseli, de nem szabad eljutnia oda, hogy a szakma szemüvegén át a betegben a biológiai szervek együttesét és ne az elesett, segítségre szoruló embert lássa.” „A páciensnél sokszor alig valamivel felkészültebb orvos a bajba jutott ember képzeletében megdicsőül, csodatevő lénnyé változik. Az ég Istenében hinni nem tudó szkeptikus beteg a föld fehér ruhás angyalába helyezi minden hitét és bizalmát, és kezébe teszi le jövendő sorsát. (...) Az orvos receptet állít ki, és legtöbbször észre sem veszi, hogy nem a papír, hanem önmaga a recept ... Sőt ő maga a gyógyszer is, de nem olyan, amilyet a gyógyszertárak tonnaszámra ontanak, hanem egyedi, megismételhetetlen ...” Igen, a jó orvos tudatában van annak, hogy az elesett, beteg ember gyógyulást vár tőle, de annak is, hogy ő nem Isten, csak amikor a bajba jutott ember belekapaszkodik, tűnik annak. Ám azt is tudja – menthetetlen helyzetekben is – hogy ő maga gyógyszer lehet az elesett embernek szeretete, embersége, jósága és együttérzése által.

Voltak és vannak Jézushoz hasonló „jó orvosok”, akik – ha a súlyos, gyógyíthatatlan betegség meg is haladta szakmai tudásukat – szeretetükkel, emberségükkel hitet és reménységet adva betegüknek, „csodákat” műveltek. Akik meghoztak minden tőlük telhető áldozatot testvéreik gyógyulása, pusztító betegségek legyőzése érdekében. Az ilyenek közé tartozott a 233 éve született Gecse Dániel is, akinek évszázadok távlatából sem nehéz orvosi arcát megrajzolni, mert ez az arcvonás adott, és szóban így hangzik: emberség: Egy orvos tehetett-e többet az akkori nehéz időkben, mint Erdélyországot a legtöbb esetben gyalog bejárni, a végveszélyben lévőkön könyörülni és a pestis vagy kolera fekete angyalát, megmentő fehér angyalként távol tartani, 1807-ben a Hunyad megyei kolerajárvány, 1813-14-ben a Brassó megyei pestis leküzdésében, elfojtásában jeleskedve? A nagy emberbarát halálában is tovább akart szolgálni: egy „emberszereteti intézet” felállítására, végrendeletében, 6000 forintot és egész vagyonát odaajándékozta. Azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak valamit, de mindent másokért, az ember gyógyulásáért áldoztak. (Czirják Árpád: Erdélyi Magyar Breviárium).

Az érem másik oldalát is nézve, vannak orvosok, akiknek nem az ilyen és ehhez hasonló áldozat, a gyógyító emberség és szeretet, hanem a pénz jelenti ma is a legnagyobb értéket. Meggyógyul-e a beteg vagy sem? – ez számukra nem gond, csak legyen minél hasasabb a boríték. Ma még farsangi vasárnap van, s az elmondottakat egy tréfás történettel ecsetelem. A székely atyafi műtét előtt miheztartás végett azt kérdezte az orvostól: Professzor úr, nagyon drága az operáció? – Ne törődjék vele – nyugtatja betegét a sebész –, bízza az örökösökre a fizetséget, velük már megbeszéltem. Megmosolyogtató, ugyanakkor elszomorító e történet, hisz – sajnos – van olyan orvos, nem is egy, akinek nem az a fontos, hogy a beteg élve és gyógyultan hagyja el a műtőt és kórházat, hanem, hogy pénzét, a legtöbbször tetemes díját megkapja az örökösöktől.

Kiszélesítve a témát: a betegeken kívül, mennyi mindent kellene gyógyítani, orvosolni a világon, közelebbről: országunkban, de sajnos a legtöbb „orvos”, aki tehetne valamit az elesett ember érdekében, nem erre, hanem a pénzre, hatalomra, önző érdekeire fekteti a hangsúlyt. Állam bácsi félti a rabok egészségét címmel rövid cikk jelent meg néhány nappal ezelőtt a Szabadságban. „De ki törődik a nyugdíjasok életével? - teszi fel a kérdést az újságíró, ki tudja hányadszor. És nem csak ő, de feleletet még senki sem adott. A társadalom salakjának számító rabokat – tolvajokat, gyilkosokat, erősza­kolókat – beoltották influenza ellen, a beteg szerencsétlen nyugdíjastól lelkiismeret furdalás nélkül legombolnak 150 000 lejt. Akinek amúgy is elmegy nyugdíjának 3/4-ed része gyógyszerre. Hogy egy gyilkos mivel érdemli ki az állam részéről ezt az aggódást, felfogni sem tudom. De azt tudom, ha egy szívbeteg elkapja az influenzát, megrendelheti a koporsóját. Kip-kop, kopogok a józanság, az erkölcs ajtaján. Belülről senki sem válaszol – fejezi be cikkét az újságíró. A gyógyulást remélő, az illetékeseket hasonló kérdésekkel ostromló ember is hiába várja a választ, a megoldást, a konokul bezárt ajtók megnyílását: a pénz- és hatalomhajhászat, az önző érdekek, a gőg és beképzeltség útját állják sirámainak. S akadályt gördít betegek gyógyulásának útjába a kóros, beteges nemzetgyűlölet, mely hiú szobrokat emel, nevetséges táblákat helyez el, mindent megtesz a másként gondolkodók, beszélők eltiprása érdekében, de vajmi kevéssel szolgálja az ember gyógyulását, jólétét, boldogságát. Magasztos keresztényi szólamokat szajkózva, megfeledkezik Jézus tanításairól: Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam megtérésre, hanem a bűnösöket. Megfeledkezve arról, hogy az evangélium megélése rájuk is vonatkozik.

Bár tudjuk, lehetetlen, nagyon is szükség lenne arra, hogy feltámadjon régi dicsőségével a mi „igazságos” Mátyás királyunk, aki február 23-án 558 éve született, s aki oly sokszor álruhába öltözve járt népe között, „orvosolva” a szenvedők, elesettek, megalázottak bajait, megtérésre figyelmeztetve a bűnösöket, móresre tanítva a szegény népen hatalmaskodó, zsarnokoskodó „kolozsvári bírókat”. Szükség lenne erre, különösképpen most, hogy – amint Ráday Pál gróf a kuruc szabadságharc idején megfogalmazta – „Kiújulnak a jeles magyar nemzet sebei”. Gyógyítás helyett megtérésre szoruló, bűnös emberek újabb sebeket ejtenek annyiszor megvérzett, beteg szívünkön. Ezen azonban „igazságos”, nemzetét orvosló Mátyásunk csak lélekben segíthet. Hisszük azonban, hogy sebeink egyszer be fognak gyógyulni, s ezt a gyógyulást az „áldott orvos” Jézus hozza el számunkra szeretetével, jóságával, emberségével, azok segítségével és közreműködésével, akik Istenhittel és önzetlen áldozattal, jézusi, könyörülő lélekkel gyógyítják be e föld és a testvéri szívek sebeit. Mindezt ne nézzük tétlenül, hanem mi is közéjük állva engedelmeskedjünk a jézusi felhívásnak, szeretete gyógyító szavának. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Hit és lelkiismeret, avagy hajótöréstől megőrző lelki kincsek

 

1Tim 1,18–19

 

Káténk 47. kérdésére, mely így hangzik: Miben nyilvánul meg irántunk Isten atyai szeretete? – a válasz a következő, akik konfirmáltak, tudják: Isten atyai szeretete irántunk abban nyilvánul meg, hogy kiemel teremtményei közül, megáld lelki tehetségekkel, s így gyermekei és munkatársai lehetünk. Ezek a lelki tehetségek pedig a következők: hit, értelem, szabad akarat, lelkiismeret és szeretet. Íme, Isten atyai szeretetéből nem anyagi javakat, pénzt, vagyont, múlandó földi kincseket ajándékoz nekünk, hanem mindezeknél sokkal értékesebb lelki kincseket, javakat, melyek képessé tesznek az anyagiakban való gazdagodásra, de, mi több, képessé tesznek arra, hogy az emberségünkért, istengyermeki mivoltunkért vívott nehéz, de nemes harcból, küzdelemből győzedelmesen kerülhessünk ki. Egyszóval, e lelki tehetségek, ajándékok birtoklása, megőrzése és kamatoztatása nélkül nem élhetünk meg egy szép, igaz, Istennek tetsző és embert nemesítő, boldogító emberi életet. Jézus – tanításában – ezt így érzékeltette: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall? Sajnos, épp erre figyelnek a legkevesebben. S elhanyagolva a lelkieket, csak az anyagiakra fektetve a hangsúlyt, életvitelükkel az apostoli szavakat idézik: együnk, igyunk, tobzódjunk, ürítsük fenékig minden evilági öröm, élvezet poharát, éljünk a múlandó perc élvének, hisz a következő percben vagy holnap úgyis meghalunk. Csak a ma számít, a jelen perc a fontos, s hogy e percben minden a test örömét, megelégedettségét szolgálja. És emberi gyarlóságukban, elbizakodottságukban kidobják életükből a hitet, a lelkiismeretet, az isteni értékeket, s gyászos tévedésükre csak akkor döbbennek rá, amikor – mindezek hiányában – lelkiektől „megkönnyített” élethajójuk zátonyra fut, hajótörést szenved a földi harcok viharzó tengerén. A hasonlatot nyilvánvalóan a felolvasott bibliai részből, Pál apostoltól vettem, aki az idézett helyen a következőket tanácsolja szeretett tanítványának: „Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.”

Midőn szavait idézem, magam előtt látom az Adriai-tenger ádáz viharában, 14 napja, egy törékeny hajón 276-od magával sodródó apostolt, akit nem rémítenek az elnyeléssel fenyegető szilaj hullámok, az ordító orkán. Törhetetlen hittel arra biztatja társait, hogy vegyenek táplálékot magukhoz, egyenek, mert ez is megmenekülésüket szolgálja. Majd így bátorítja őket: „...közületek senkinek sem esik le egy hajszál sem a fejéről”. „Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre” – igazolja Pál hitét a történet utolsó mondata, bizonyságául annak, hogy a hit erejének köszönhetően életünk legádázabb viharaiból is van menekülés. E hit adta a zsoltáríró ajkára évezredekkel ezelőtt az Istent magasztaló csodálatos megnyilatkozást: Zsolt 107, 23-32. E hittel énekelték a gályarabok, hitükért elítélt emberek felemelő éneküket a hullámsír felett: „Hullámok, ha rémítenek / Mérhetetlen víz felett / S a habok közt szíved remeg, /Hogy sírod is ott leled, / Ha aludni látod őt, / Ki reményed és erőd, / Sión, sohase feledd el, / Ő megvívhat tengerekkel.” S midőn ezt halljuk, gondolhatunk Jézusra, aki az evangéliumi leírás szerint lecsendesítette a bősz vihart, de mindenekelőtt Istenre, aki kimenekít minket a sorscsapások viharzó hullámaiból, belé vetett hitünk és bizalmunk mindenkor megmaradást, életet jelent.

Ez jelentett volna megmaradást és életet az 1912. április 15-én, tehát 89 éve elsüllyedt Titanic utasainak is. A nagy tragédiáról az elmúlt estéken láthattunk megrázó filmet a Duna televízió műsorán. A századelő legmodernebb, legkényelmesebb luxushajójaként vágott neki az Atlanti-óceánnak, hogy több mint 2000 utasát az „Ígéret földjére”, Amerikába szállítsa. Voltak rajta dúsgazdagok és földhözragadt szegények, legtöbbjüknek azonban egy álmuk volt: a gazdagnak hitt földrészen új életet kezdeni, meggazdagodni, jól élni. A rózsás álmok azonban – legtöbbjük esetében – lidércnyomássá, halállá és pusztulássá változtak, pár óra leforgása alatt. A hajótulajdonos elbizakodottságában eszeveszett sebességet diktált a hajósoknak. Tette mind­ezt a sűrűn érkező figyelmeztető táviratok ellenére: Vigyázat, jéghegyek! A felszerelés is hiányos volt: nem volt megfelelő számú távcső, amellyel a tengert kémlelni lehetett volna, a mentőcsónakok száma csak az utasok felének volt elegendő. Hiányoztak a piros színű vészjelző rakéták, s ráadásul a távíró is meghibásodott egy időre. Mindez azért, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy a remek hajónak valami baja essen. Mikor éjfél előtt kevéssel az mégis egy hatalmas jéghegynek ütközött, teljes lett a pánik. A hiányos felszerelés megbosszulta magát: a fehér színű rakétákra nem reagált senki, a távíró segítségével csak egy messzire haladó hajót sikerült elérni. Utolsó reménységet a mentőcsónakok jelentettek, de azokban még az utasok felének sem jutott hely. Így történt, hogy a hullámsír a pompás hajóval 1523 személyt nyelt el a 2233 utasból. Szörnyű, megrázó tragédia! Ami kicsiben annyiszor megismétlődik az ember életében. Azok életében, akik élethajójukról – beképzeltségükben, elbizakodottságukban – kidobálják a hit mentőcsónakjait, nem hallják meg a lelkiismeret figyelmeztető táviratait, elfelejtik felszerelni magukat az értelem távcsöveivel, az imádság segélykérő rakétáival, távírókészülékével, egyszóval, akik fittyet hánynak azon felbecsülhetetlen lelki értékeknek, amelyek ádáz viharokban is megmaradást, életet jelentenek!

Mi e nagy hibába bele ne essünk! Tartsuk meg hitünket, jó lelkiismeretünket, vigyázzunk lelki kincseinkre, mint szemünk fényére, s hiszem, hogy az élet ádáz csatáiból, viharaiból, nemes harcunk árán, hajótörésmentesen, győztesen kerül ki a mi törékeny élethajónk. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Áldozócsütörtök

 

ApCsel 1,1-5

 

A mai ünnepnek az elnevezése: áldozócsütörtök, teljesen idegen nekünk, unitáriusoknak. A római katolikusoktól örököltük, akiknek ez a nap a húsvéti kötelező áldozás befejezését jelentette. Mindenekelőtt azonban áldozócsütörtök – a római katolikusok és a legtöbb keresztény felekezet számára – Jézus mennybemenetelének ünnepe. Azt ünneplik, hogy a feltámadt Jézus, miután 40 napot töltött a földön – hitük szerint –, a mennybe ment, és Isten jobbjára ült.

Mi, unitáriusok, ezen a napon a tanítványok öntudatra ébredését ünnepeljük. Azt, hogy sok kétségeskedés, félelem és tépelődés árán húsvét után 40 nappal felismerik Jézus nagyságát, áldozata értelmét, szeretete és evangéliuma győzhetetlen erejét. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv róluk, az öntudatra ébredt és apostolokká lett tanítványokról szól. Szerzője Lukács, az evangélium írója, s erről már a könyv első soraiból meggyőződhetünk: „Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kezdettől egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott.” Ez a megbízás pedig így hangzott: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nem sok idő múlva Szentlélekkel kereszteltettek meg.”

Meggyőződésem szerint: a szentlélek ereje már akkor, húsvét után 40 nappal, hatni kezdett a tanítványokban. Azért világosodhattak meg, azért ébredhettek öntudatra, mert a vízzel való megkeresztelés után a lélekkel való megkeresztelés is bekövetkezett életükben. S megvilágosodott értelmük és fellelkesült szívük mellé már csak akaratuk megerősödése hiányzott, hogy 10 nap múlva, pünkösd ünnepén, a tettek mezejére lépve, Jézus evangéliumának és Istenországa ügyének bátor bajnokai legyenek.

Áldozócsütörtöknek tehát – bármennyire is idegenül hangzik ez az elnevezés – megvan a maga értékes üzenete számunkra: a jézustanítvánnyá, apostollá, igaz kereszténnyé levéshez nem elegendő a vízzel való megkeresztelés, a lélekkel való megkeresztelés is szükséges ahhoz, hogy valóban öntudatos, igaz keresztények legyünk. Olyan emberek, akik nemcsak beszélnek, hanem tesznek is Jézus evangéliuma, vallásuk, egyházuk érdekében.

Sajnos, sokan vannak, akik ezt nem így látják, fogják fel. Megelégszenek a vízzel való megkereszteléssel, s ezzel ki is merült számukra a jézustanítványság, a keresztényi mivolt fogalma. És ezért van az, hogy jórészt elnéptelenedtek, üresek lettek a templomok, hogy áldozócsütörtök és más, nagyobb ünnep is sokak számára csak a naptárban ünnep. S erre a sorsra jutott immár a vasárnap is!

Ezért zúgolódnak sokan, ha anyagiakkal kell áldozni az egyház oltárán: milyen magasra csap a gyűlölet, megnemértés és rosszindulat hulláma, ha a templom, Isten háza megjavítására, az egyház fenntartására anyagi áldozatot kérünk! Milyen fukarak az áldozatban, különösen a jómódú, mai „keresztények”!

Azért távolodnak el gyermekeink, ifjaink egyháztól, templomtól, valláserkölcsi élettől, Istentől, mert a mai szülőkből hiányzik a keresztényi öntudat, de nagyon is öntudatosak anyagi vonatkozásban, amelyért éjt nappallá tesznek, ha kell!

Ezért „pusztulunk, veszünk”, oldott kéveként széthull nemzetünk, egyházunk, gyülekezetünk!

Igen, a lélekkel való „megkeresztelés”, az öntudatra ébredés hiánya rövid időn belül felmérhetetlen károkat okoz minden vonatkozásban. Elgondolkoztam, hogy ha így megy tovább, pár évtized múltán – a ma még öntudatos nemzedék kihalásával – teljesen kiürülnek templomaink, rombadől mindaz, amit hűséges, vallásos eleink századokon át építettek, és óriási áldozatok árán az utókornak átmentettek!

E szomorú jövőkép megérzése feletti bánatomban csak az a hitem vigasztal, hogy – hála Istennek – vannak és lesznek, hiszem, öntudatos emberek, akik lélekkel is élnek, akik lélek szerint járnak és cselekednek, s akik áldozócsütörtöki, apostoli öntudattal pünkösddé virágoztatják nagypéntekeinket, áldozatos élettel megtartják a drága jézusi értékeket.

Az öntudatra ébredt tanítványokkal együtt legyenek ők Istentől áldottak, mindörökké! Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Testvéri egyetértés: áldás és élet

 

133 Zsolt 1, 3

 

Az első pünkösdkor Isten szentlelkének s a tanítványok bátor kiállásának köszönhetően: létrejött az első keresztény közösség, az első keresztény gyülekezet. Tagjait így jellemzi Lukács, az Apostolok cselekedeteinek írója: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, ujjongással és tiszta szívvel részesültek az ételben.” – Az első keresztények tehát együtt imádkoztak, együtt étkeztek, így is mondhatjuk: testvéri egyetértésben és közösségben éltek.

Az ilyen eszményi közösséget magasztalja a Zsoltáríró is a felolvasott bibliai versekben: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! (...) Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.”

Testvéri egyetértés! Ó, mily szép, mily gyönyörűséges, de mily ritka jelenség ez napjainkban! Pedig ott kellene legyen minden emberi kapcsolatban, közösségben. S mégis, sokszor még a szó szoros értelmében vett testvér is – ellenség!

S ha a nagyvilágot nézzük?! Háborog a föld, minden van, csak épp testvéri egyetértés nincs! Sőt, az ellenségeskedő emberiség magára szabadította a legkorszerűbb tömegpusztító fegyverek sokaságát, melyek az egész Földet tömegsírrá változtathatják. Ebből a fenyegető helyzetből – írja az egyik tudós – csak egy szabadulási lehetőség van: a szívek megváltozása, szeretettel telítődése, mely a testvéri egyetértés megvalósulását, áldást és életet jelentene mindannyiunk számára.

Bizony, milyen jó lenne már megérteni végre a nagy francia író, Victor Hugo kijelentését: „Minden harc emberek közt, testvérharc.” De megérteni és magunkévá tenni a zsoltáríró meglátását is: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!”

De hogy vagyunk a testvéri egyetértéssel itt, a mi vallásos közösségünkben? Él-e annak közösséget teremtő és összetartó ereje a mi szívünkben? Egyek vagyunk-e a lelkiekben, hogy együttes erővel megtarthassuk az anyagiakat is? Tudunk-e itt az egyházban, legalább ebben a szeretetet hirdető közösségben, testvérekként élni, a szó igaz értelmében?

Sokszor úgy érzem, a neves amerikai lelkésszel, Martin Luther Kinggel kell válaszolnom: „Megtanultuk, hogy szállanak a madarak, miként úsznak a halak. De nem tanultuk meg azt az egyszerű művészetet: hogyan éljünk testvérek módján.”

Pünkösd ünnepén a Názáreti Jézus asztala a testvérek módján való élésre, testvéri egyetértésre tanít. Ugye, mennyire szép és gyönyörűséges az a hangulat, mely az úrvacsoraosztást jellemzi? A kivülálló ember azt mondaná: mennyire szeretik egymást ezek az emberek! De mennyire szép és gyönyö­rűséges lenne az, ha bent, minden lélekben is a testvéri szeretet és egyetértés hangulata volna az úr. A legszebb és leggyönyörűségesebb pedig az volna, ha mi, egy vallásos közösségnek, legalább egy gyülekezetnek a tagjai mindig, minden körülmények között a testvéri egyetértés jegyében cselekednénk, igaz testvéri szeretetről téve bizonyságot.

E testvéri egyetértés által, Istentől kapott erővel vitték végbe az apostolok az egyházalapítás hatalmas munkáját. Ezáltal tudjuk megoldani mi is életünk, közösségünk nagy feladatait, hisz csak ahol testvéri egyetértés van, oda küld Isten is áldást és életet.

Pünkösd ünnepén Jézusra és első követőire emlékezve, az úrvacsorai jegyek által indítva, itt az úrasztalánál tegyünk fogadalmat a testvéri egyetértésben való járásra. Mert csak így lesz szép és gyönyörűséges a mi vallásos közösségünk, és Istentől megáldott az életünk. Ámen.

 

Dr. Szabó Árpád

 

Teljes emberség: önfeláldozó élet

 

Jn 12,24

 

Balázs Ferencre emlékezünk, születésének századik évfordulóján. A Balázs Ferenc szószékén állok, az ő szántóföldjén vagyunk. Bizonyára, amikor megállt e szószéken, vagy szétnézett ezen a gyönyörű vidéken, amelyet Isten völgyének nevezett, és elővette az evangéliumot, talán éppen Jézusnak ez a mondása ihlette arra, hogy megfogalmazza életművének mintegy jelszóként használt mondatát: „Elvetem magam a rög alá, hadd lám, kikelek-e, lesz-e rajtam virág, termek-e gyümölcsöt?”. Ha meg akarjuk vonni a Balázs Ferenc életművének mérlegét, akkor most száz évvel az ő születése után mondhatjuk, hogy Balázs Ferenc Istennek az a búzaszeme volt, aki nem akarta megmenteni önző módon az életét, s ezért nem maradt egyedül, hanem magáról megfeledkezve, boldogan és hálatelt szívvel hullt Isten barázdájába, hogy virágot hozzon, és gyümölcsöt teremjen.  Ennek a virágnak a színe, szépsége és illata semmit sem változott az elmúlt száz év alatt. Ennek az életműnek a gyümölcse ma is sokak számára betevő falat, életet és erőt adó mindennapi kenyér. Ezért, ha egyetlen mondatban próbálnók megfogalmazni, hogy mit jelentett és jelent akkor és most egyházának és népének ez a sokszor meg nem értett, talán sokszor szélmalomharcot vívó, égő lelkű fiatalember, akkor ebben a jézusi mondásban jelölhetnők meg életének és szolgálatának értelmét. Száz év után tehát Balázs Ferenc emlékezete az evangéliumon keresztül szól hozzánk, és keres minket. Azt akarja megtudni, vagy ha úgy tetszik, számon kérni tőlünk, hogyan használjuk fel azt a lehetőséget és képességet, hogy búzamagok lehetünk Isten nagy szántóföldjén. Azt mondják, amikor föltárták az egyiptomi piramisok egyikét, sok ezer éves búzamagot találtak. Ez a búzamag megtartotta eredeti mivoltát, mégis ezer éve dacára haszontalanul élt, mert nem töltötte be élethivatását, nem lett belőle kenyér. Olyan korban élünk, testvéreim, amikor egyre inkább elhatalmasodik az emberek közszemléletében a haszonelvűség, az, hogy órákat és napokat egymás mellé téve dolgozunk fáradhatatlanul, és talán mást nem is látunk és értékelünk, csak azt, hogy hogyan tudjuk munkánk és szorgalmunk, vagy éppen más eszközök segítségével gyarapítani anyagi javainkat.

Az a búzamag, amelyik nem esik a földbe, figyelmeztet Jézus, csak egymaga marad. Ez azt jelenti, hogy hűtlen lesz ahhoz az isteni gondolathoz, amelyik őt búzamagnak teremtette. Hasonlóan: az ember is, aki csak magának él, elárulja embersége lényegét, amit Isten úgy gondolt el róla, hogy csak úgy tud emberként élni, hogyha nem önző módra csak magának él, hanem önzetlenül belegyökerezik és nő abba a közösségbe, amelynek alkotórészeiként indította el Isten. Beleszületünk egy családba, amelyben a szülők szeretete ölel magához, hogy miközben mi növekedünk, az ő életük és áldozatuk belehulljon életünk barázdájába, hogy megteremjék nekünk a növekedéshez szükséges virágot és gyümölcsöt. Később, az évek múlásával, belenövünk egy másik közösségbe, amelyet iskolának nevezünk, és talán nem is vesszük észre: hogy azért, hogy mi növekedni tudjunk tudásban, a szellem értéke­iben, körülöttünk sokan azon dolgoznak, önzetlenül beleszórva életüket a mi életünk barázdájába, hogy mi naggyá nőjünk. Vajon mindezt az áldozatot, melyet növekedésünk folyamán megtapasztalunk, hálátlanul elfelejthetjük?

A görög gondolkodás úgy fogalmazta meg az emberi élet célját, hogy az ember azért van, hogy megvalósítsa önmagát. És ez így igaz, de az önmegvalósításon túl van egy másik célja is az ember életének itt a Földön. Az, hogy búzamagként belehulljon Isten nagy televényébe éppen emberségének lényegén keresztül, és meghozza azt az áldozatot, hogy más és több legyen, ne csak önmagát szolgálja, de próbáljon meg sokak számára a lélek kenyere lenni. Balázs Ferenc sem tett egyebet és mást, mint megértette az életében megmutatkozó és kiteljesedő isteni szándékot. Nem zúgolódott, hanem vállalta a búzamag sorsát és életét, és belehullott ebbe a talajba, amely nemcsak Mészkőt jelentette, de belehullott népének életébe, Erdély szellemiségébe és lelkiségébe. Most látjuk és értékeljük igazán, hogy az ő életáldozata milyen sokszoros termést hozott ennek a gyülekezetnek, ennek az egyháznak és ennek a népnek. Milyen értékekkel gyarapította életszemléletünket, közösséghez való tartozásunk elkötelezettségét, és azt a lelkiséget, amelyet mint erdélyi szellemet fogalmazunk meg és hirdetünk. Vajon eljut-e hozzánk Jézus figyelmeztetése, megértjük-e Balázs Ferenc életművének nekünk szóló üzenetét most a 21. század első évében? De főként megérti-e a mai ifjú nemzedék, akik előtt lassan, szépen kitárulkoznak ezek a nagyszerű életművek, az előttünk járók életpéldája és áldozata? Vajon megértik-e azt, hogy rá kell lépniük, mint ahogy nekünk is, arra az útra, amely az ő útjuk volt, és vállalni kell azt, szembenézni életünk nagy kihívásaival, mint ahogy ők is azt tették, még akkor is, ha sokszor nem értették meg, ha lemosolyogták, ha kigúnyolták őket. De vállalni kell, mert tudnunk kell és meg kell érezni, hogy ez nem egyedül csak a mi feladatunk, hanem Isten gondolata és szándéka, amelyet nekünk fel kel mutatnunk éppen az által, hogy vállaljuk a búzamag sorsát, vállaljuk azt, hogy úgy hullunk be Isten nagy televényébe, az Életbe, hogy önmagunk átalakulásán keresztül tudunk majd lenni virág, és tudunk sokszoros termést hozni.

Balázs Ferencről ma sok szép előadás hangzott el, méltatva életművének egy-­egy területét. Úgy áll előttünk, mint a két világháború közötti Erdély egyik ifjú prófétája. A próféták Isten emberei voltak. Nem érdekelte őket, hogy koruk miként viszonyul hozzájuk, hiszen őket is sokszor kigúnyolták, sőt bántalmazták, de ők tudták, hogy amit hirdetnek, az nem az ő szavuk, hanem Istennek a beszéde.  A mi közelebbi prófétáink, mint amilyen Balázs Ferenc is volt, ugyanezzel a meggyőződéssel éltek. Nekünk sincs más feladatunk, mint azonosulni ezzel az életszemlélettel, azonosulni ezzel a hittel, hogy Isten azért küldött el, hogy szolgáljunk másoknak. Isten azért küldött el, hogy rajtunk keresztül egy közösség gyarapodjon, erősödjék szellemiekben, lelkiekben, hogy megmaradjon a jelen kilátástalansága ellenére is jövőt remélő és munkáló közösségként.

Ha megkérdeznénk Balázs Ferencet, hogy miért és hogyan élt, talán ugyanazt vallaná, mint ahogyan Reményik Sándor fogalmazta meg egyik szép versében:

„Hogyha egy szívbe jobb magot vetettem,

Hogyha egy lángot növeltem az égig

Egy ügyet védtem utolsó csepp vérig,

Mit érdekelnek korok és emberek

Hogy meddig emlegetik még a nevemet.”

Mert az ilyen életmű, mint a Balázs Ferencé is, nem a korok és emberek múló kategóriájába tartozik, hanem mélyen belegyökerezik abba a világrendbe, amelyet Isten alkotott. Ezért vagyunk ma hálásak a gondviselő Istennek, hogy adta nekünk Balázs Ferencet, aki nem csak előttünk járt, de hív minket is, hogy kövessük őt. Ámen.

 

Elhangzott Balázs Ferenc születésének 100. évfordulóján Mészkőn tartott ünnepi istentiszteleten

 

Dr. Szabó Árpád

 

A szolgáló élet

 

Mk 10,44

 

Emberé a munka, Istené az áldás. A közmondás azt az igazságot örökíti meg, hogy az ember tevékenysége által tudja kiteljesíteni életét. Legyen az fizikai vagy szellemi munka, csak akkor érdemesül Isten áldására, ha értékeket megtartó és létrehozó tevékenység. A vallásos ember a munkát közvetlenül Istennel hozza kapcsolatba, aki teremtő tevékenységével megalkotta a világot, s az embert azzal bízta meg, hogy tartsa meg egészben és épségben az ő művét. Így lesz az ember – hitünk szerint – Isten munkatársa, s ezáltal minősül át munkája szolgálattá.

Ez a felfogás képezi alapját lelkésznevelésünknek is, és ezt próbáltuk érvényesíteni az elmúlt iskolai évben. De nézzük csak közelebbről, hogyan értelmezzük mi, unitáriusok a szolgálat fogalmát, hogyan alkalmazzuk nevelésünkben és mindennapi gyakorlatunkban.

A mai világban végbe menő roppant méretű változások idején az ember nem azt kérdezi, hogy micsoda lényege szerint, hanem azt, hogy mit tud, hogyan működik. Korunk keresztény köztudata annál a válasznál nyugodott meg, amelyet annak idején Bonhoeffer fogalmazott meg a legvilágosabban: „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van.” E kérdést fontos újra felvetnünk a 21. század elején, mivel felfogásunk szerint a szolgálat nem csupán egy a lehetséges emberi magatartások között, hanem a szolgáló típusban a teljes értékű embert, a szolgáló életformában pedig a legmagasabb rendű életformát, a jézusit láthatjuk meg. Azért is fontos ezt hangsúlyoznunk, mivel a keresztény ember és egyház ilyen természetű magatartása nem a viszonyok által rákényszerített alkalmazkodás, hanem valóságos és mindenkor kötelező. Harvey Cox, korunk egyik modern amerikai teológusa így figyelmeztet: „A szekuláris városban az egyház feladata az, hogy a közösség szolgálója (diakónusa) legyen, akinek egyedüli gondja, hogy a város egységéért és egészségéért fáradozzék.”

De ki a szolgáló (diakónus), aki keresztényi, de általános emberi hivatásunk, közelebbről egyházi szolgálatunk eszményévé lehet?

Abból a megfogalmazásból indulhatunk ki, hogy szolgáló az az ember, aki nem tartja magához méltatlannak, hogy másoknak szolgáljon. Számunkra a válasz természetesnek hangzik, mert az evangélium táplálékán nevelkedtünk, viszont nem mindig volt ennyire magától értetődő. A görög gondolkodás, amely a személyiség megvalósítását hirdette, egyszerűen elutasította ezt. Bár az ember, mint egyén számára megállapította a célt: a maga kis világának felépítését, a személyiség kiteljesítését, de ebben a szorosan maga köré húzott körben nincs helye a másik emberrel való törődésnek, a szolgálatnak. Ha az embernek az a rendeltetése, hogy önmaga legyen és mint ilyen uralkodjon, akkor a szolgálat csak valami alacsonyrendű, szabad emberhez méltatlan dolog lehet. Ebben a szemléletben méltán kérdezheti Platón: „Hogyan lehetne hát az az ember boldog, akinek szolgálnia kell valakit?”

A keleti ember gondolkozásától viszont nem idegen a szolgálat gondolata. Nem tekinti azt magához méltatlannak. Jézusnak a szolgálatról alkotott fogalma az ószövetségi felebaráti szeretet parancsából ered, amelyet onnan vett át, és az istenszeretet parancsával összekapcsolva ezt tette meg az őt követők erkölcsi magatartásának összefoglalójává. A döntő az, hogy Jézus a szolgálatban éppen azt a magatartást látja, ami az embert az ő tanítványává teszi.

Ebben a vonatkozásban így bővül meghatározásunk: A szolgáló mint Jézus-tanítvány a mag életének értelmét a másokért való életben találja meg, és öntudatosan választja, hogy szolgáljon az embereknek, Isten iránti felelős­séggel és saját emberi szabadságában.

A szolgálat ellentétben állónak tűnik az embernek istenképűségéből adódó lehetőségével és feladatával: az uralkodásra való megbízatással. Az isten­képűség (1Móz 1,26) ugyanis az ember uralkodásra való képességét jelenti, alkalmas voltát arra, hogy a teremtett világban mint Isten megbízottja Őt képviselje, sőt képében cselekedjék. Az emberi élet ilyen értelemben lesz tevékeny, alkotó, sőt teremtő élet.

Jézus a szolgálat értelmét azzal a forradalmi cselekedetével mutatta meg, hogy erkölcsi értékelésével megfordította az uralkodó és a szolgáló viszonyát: „Aki első akar lenni köztetek, legyen a ti szolgátok... Én pedig olyan vagyok köztetek, mint aki szolgál.”

Mit jelent ez? Az Újszövetségben a szolgálni igének a vele rokon jelentésű szavakkal szemben az a különleges csengése, hogy a másik iránti egészen személyes szolgálattevést jelöli. Egyike azoknak a szavaknak, amelyek az Én -Te kapcsolatot tételezik fel, nem olyant, akihez való viszonyomat tetszés szerint meghatározhatom, hanem olyant, akinek én mint szolgáló alárendeltem magamat. Egy ember nem ember – One man is no man! - hirdeti a felirat az egyik régi angol kollégium homlokzatán. A másokért élő ember a teljes értékű ember!

Másokért élni, ha lehet, minél többekért! Vajon nem ezt kellene hirdetni és megláttatni mindenkivel, hogy ez nemcsak a kereszténység sajátja, hanem minden egyén számára a teljes emberség lehetősége. Szólni kell erről még akkor is, ha tényleges meglétéről csak annyit tudnánk elmondani, amennyit Pál apostol mondott: „Nem mintha már elértem volna, hanem igyekszem, hogy el is érjem.” Fil 3,12

Uralkodni a dologi világ felett és ugyanakkor szolgálni az emberek között, csak a nagykorúvá lett ember szabadságában és felelősségében lehet. A kettő összhangja az Atyára néző, de az embert is látó szeretetben, a Jézust követő tanítvány életében valósul meg.

A szolgáló ember az, aki noha érzi a munka terhét, értelmét látja és örömét leli benne, mert tudatában van, hogy szolgál vele, valakinek a javát munkálja. A szolgálat fogalma éppen az embernek a munkához való viszonyulásában nyújt segítséget, mert szolgáló csak az lehet, aki lényéből fakadó hivatásának tekinti, hogy a munka terhét hordozza, sőt jó kedvvel fogjon hozzá, és hálaadással fejezze be azt.

A munka, amit az embernek végeznie kell, nem egyforma. Vannak fajtái, egyik nehezebb, a másik könnyebb, az egyik tisztább, a másik piszkosabb, az egyiket lehet a városi aszfalton végezni, a másikat csak a falusi sárban. Ki vállalja a nehezebbet? Vajon csak helyezkedés, ügyeskedés kérdése az egész?  A kérdés régi és ma is feleletre vár: mi ad erőt az embernek ahhoz, hogy vállalni tudja a nehezebbet, a szinte erő felett valót?

Sokatmondó és elgondolkodtató az a válasz, amely a helytállásban a „közösségtudat” szerepére mutat. Napjainkban ez különös hangsúlyt kap. A mi válaszunk azonban más megközelítésből, a szolgálat lelkületéből fakad: „Készen lenni mindenre”. Megokolásként Jézusra nézünk, aki éppen a szolgáló szeretet lelkületéből következően kész volt mindenütt, mindenkinek és mindenben szolgálni. Vajon nem ezt kell-e tennie minden keresztény s köze­lebbről unitárius keresztény embernek, éppen tanítványi voltából követ­kezően. Ehhez az kell, hogy küldöttként álljunk bele a világba, s szolgálatunk által tegyük azt Isten országává.

Az unitárius lelkészi szolgálatnak az eszménye a Jézus tanítványává levés. Készen lenni arra, hogy felelősséggel, az ő küldöttjeiként beálljunk a világba: egyházunk és népünk szolgálatára. Meggyőződésem, hogy ha a lelkészi pályára készülő ifjainkban ez a szemlélet tudatosul, úgy nem töltik haszontalanul a felkészülés éveit, s mindennap arra gondolnak, hogy nekik „készen kell lenniük mindenre”, mert ezt várja tőlük Isten, a gyülekezetben testet öltő anyaszentegyház s egész népünk.

Hálát adunk Istennek a megtartásért és a sokszor talán meg sem érdemelt szeretetért; azért, hogy tanáraink és hallgatóink eredményesen végezhették munkájukat, abban a tudatban, hogy emberé a munka, és Istené az áldás. Isten áldása nyugodjon meg Teológiai Intézetünkön, a befejeződött tanéven, tanáraink és hallgatónk életén. Ámen.

 

Elhangzott a 2001. július 1-én tartott teológiai tanévzáró istentiszteleten.

 

Dr. Szász Dénes

 

Viseljetek gondot az egész nyájra!

 

ApCsel 20, 28, 32

 

Pál apostol egyik térítői útja alkalmával Miletosban van. Jeruzsálembe szeretne eljutni, hogy a kenyértörés ünnepén otthon lehessen. De a hajó késik. Nincs annyi ideje, hogy az efézusi gyülekezetet is meglátogassa. Üzen hát az ottani gyülekezet véneinek: Szeretnélek ismét látni titeket. Azok hajóra szálltak, Pálhoz siettek, aki ékes beszéddel szólott hozzájuk: „Ti tudjátok, hogy miként viseltem magamat köztetek, szolgálván alázatossággal az Úrnak. Célom az volt, hogy tanítsalak titeket. Még az életem sem volt drága nekem, csakhogy elvégezhessem a szolgálatot, hogy bizonyságot tegyek az Isten igéjének evangéliumáról. Beszédét így zárja: „Viseljetek gondot azért magatokra és a nyájra, melyben a szentlélek titeket vigyázóvá tett. Lehet, hogy a gondviselésről még bővebben is szólott ekképpen: Isten nemcsak teremtője a mindenségnek, de gondviselője is. Az ember pedig az Ő segítsége ebben a gondviselésben. Növények, állatok megszámlálhatatlan fajait az ember gondviselésére bízta. Sőt az egyik embert is rábízta a másikra, a gyengét az erősre, a beteget az egészségesre, a tudatlant az értelmesebbre. De sok ember, sajnos, még önmagára sem visel gondot. Ifjú korában elfecséreli erejét, egészségét, idejét, őseitől örökölt javait. Nagyobb legyen a felelősségérzet önmagatok és társaitok iránt. Beszédét e szavakkal fejezte be: „És most ajánllak titeket az Istennek, igéjének felépítésére.” A hajó már indulásra készen állott, mielőtt felszállt volna, leborulva imádkozott. Vele imádkozott a gyülekezet is. Némelyek még sírásra is fakadtak. Aztán ki-ki ment a megszentelődés érzésével a maga útján.

Kedves afiai! Pál apostolhoz hasonló lelki állapottal állok ezen a helyen. Mintha egy indulásra kész hajó árboca lenne ez a szószék is. Innen szemügyre lehet venni a megtett utat, a búcsúzás partjára gyűlt kíváncsiakat, valamint a jövendő ködbevesző távlatait. Aki búcsúzik, annak nem szabad érzékenykedni. Pál apostol tehette ezt, mert Ő messzire ment, s részére kétséges volt, hogy látja-e még kedvenc gyülekezete véneit. De az én hajóm csak partközelbe fog bolyongani. A Tábor-negyed teteje, Medesér, Kisgalambfalva, Temesvár vagy Sepsiszentgyörgy ígérkezik kikötőállomásnak. Tervünk szerint egyelőre a helységben maradunk, de nem mint lelkész-kántor, hanem mint egyszerű egyháztagok igyekszünk „besegíteni” a feladatok megoldásába, amennyiben szükség lesz ránk. Volt, aki azt mondotta: Még jól bírom magam, maradhattunk volna. Erre én: többszöri halasztás után ennek már be kell következnie. A sokasodó feladatok fiatal erőt, kezet, eszet, szemet, éberséget igényelnek. 35 esztendő elég idő arra, hogy valakit megunjanak, Fiatal tekintetek fiatal arcon, alakon szeretnek megpihenni. A 35 év alatti gyökéreresztés templomba, parókiába, környezetbe, emberszívekbe nem szakad meg, csupán meglazul e pillanattól kezdve. Mennyi minden is történt a 35 év alatt. Hol vannak már az egykori vezetők: Hadnagy Sándor, Péter Lajos, Jancsika János, a sok lelkes nőszövetségi tag. Egy-kettőt láthatunk még, aprókat lépve, botra támaszkodva is, de sokan eljönnek a templomba, valláserkölcsi megmozdulásainkra.

Jól emlékszem, február 20-án volt az itteni bemutatkozásom. Több keblitanácsi gyűlés után, március 20-án választott meg egyhangúan a gyülekezet közgyűlése. 1955. július 3-án, az első rendes lelkész, Vári Albert beköszöntésének 50 éves évfordulóján volt az én beiktatásom. Előző héten időt szakítottam arra, hogy áttanulmányozzam az összes jegyzőkönyveket, hogy tisztán álljon előttem az egyházközség múltja. Beköszöntő beszédemet egy hasonlattal kezdettem (sokan még most is emlékeznek rá). Ez volt a lényege: A húszas években egy fiatal erdélyi írói csoport játékos kedvében elhatározta, hogy közösen ír egy színdarabot. Nyolcan, tízen összeegyeztek, megállapodtak az írás sorrendjében. Az első felírta a címet, elkezdette, felsorakoztatta a szereplőket, elindította a „művet”, aztán meghatározott oldalszám után átadta a soron következőnek. Az elolvasta a már megírt részletet, elképze­lése szerint továbbírta a maga porcióját. Ez is továbbadta a követ­ke­zőnek, a sorozatban az utolsónak be kellett fejeznie a színdarabot.

Nem tudom, milyen lehetett ez a színdarab. Nem adták elő, úgy tudom, soha sehol. Tehát nem ütötte meg a mértéket. Részemre azonban ötletet szolgáltatott. A székelyudvarhelyi Unitárius Egyházközséget egy ilyen drámához hasonlítottam, melyet 1872-ben megkezdett írni Kisgyörgy Sándor beszolgáló lelkész, aki továbbadta Lőrinczi Istvánnak, ő pedig Vári Albertnek, aki csodálatos részletét írta meg az egyházközség drámájának. Lelkészi lakás vásárlása, a templomépítés nagyszerű műve mind ebbe a részbe volt beillesztve; Bölöni Vilmos, Kis Sándor, Sigmond József írták folytatólagosan az egyházközség drámáját. Ez utóbbi is maradandót alkotott a kultúrházépítés merész vállalkozásával (addig nem volt kultúrház még Udvarhelyen). Tőle vettem át én a „tollat”, hogy tovább folytassam a nagy művet. Beszédemben azt „írtam”: Ha iniciálét akarnék írni a dráma hetedik írójaként, a szószék feletti pelikánt, a [fiókáit] saját vérével tápláló madár alakját tenném iniciálénak. Mert nekem is az a szándékom, hogy önmagamból adjak a szószéken és máshol is azoknak, akik istenszomjasan a templomba jönnek. Hitet, szeretetet igyekszem adni azoknak, akik hozzám fordulnak. Rég volt, 35 év telt el azóta. A gyülekezet megnőtt, ugyanakkor meg is változott. Megindult az iparosítás. Tömegesen hagyta ott a nép a falut. Az akkori létszám pár évtized alatt megtízszeresedett. Az 500-ból 5000 lett. Hogy mit és milyen értékűt sikerült adnom az eltelt 35 év alatt, annak elbírálására hallgatóink, híveink az illetékesek ez alkalommal. Statisztikailag mindenesetre tekintélyes számok jelentkeznek. Több mint 2000-szer állottam szószékre, ünnep- és vasárnapon­ként, 265 alkalommal osztottam e templomban úrvacsorát, 1570-et kereszteltem, 1176-ot konfirmáltattam, 322-öt eskettem, 475-öt temettem. 13 évig a nagyon nehéz időkben, amikor sokan a lelkészekből tömlöcben, kényszermunkahelyeken szenvedtek, esperesi feladatot is végeztem. Autónak akkor még itt alig volt híre, szekéren, kerékpárral gyalog jártam a vidéket. De ezenközben az én „drámámba” belefért a kétszeri templomjavítás, harangvásárlás, nyárikonyha-építés, a lelkészi lakás közmű­vesítése, a kántorház több mint 400 000 lejt igénylő átalakítása, korsze­rűsítése, a korábban elkobzott kultúrház visszaszerzése, székekkel való felszerelése, sőt egy új templom tervének elkészíttetése, apatársam, Bíró Gábor által, s eme költség előterem­tése. (Ez az utóbbi már a fiatal, ezidőben segédlelkészként, később rendes lelkészként működő Rüsz Domokos által lett teljesebbé.) A valahová tartozni kell elve alapján a jelenben és remélhetőleg a jövőben is egyre többen áldoznak szívvel, kézzel és zsebbel a megvalósítás érdekében. Magam és családom részéről erről a helyről felajánlok és befizetek 3000 lejt, és remélem, hogy példám követőkre talál. Reméljük, hogy e vállalkozásunkban segíteni fog az egyházi központ, a testvérgyülekezetek és külföldi unitárius testvéreink is. Azonban a terv megvalósítása érdekében gyülekezetünk tagjaira kell leginkább támaszkodnunk.

Nem tudom, hogy 35 évi itteni szolgálatom mennyire volt áldásos, de egy dologra büszke lehetek: ti. hogy én soha sehonnan a szolgálatról el nem késtem, feladatomat tőlem telhetően elvégeztem. Készületlenül a szolgálataimra sehol meg nem jelentem, még a kiscsoportos növendékek vallásóráin sem. Áldott legyen az Isten, aki mindezekben megsegített engem.

Lelkészi szolgálatom alatt mindig éreztem, hogy nekünk, lelkészeknek itt és most nemcsak Isten igéjét kell szólanunk, hanem ennél többet: tudatosítanunk kell népünk körében a népi-nemzeti hovatartozás kérdését is. Valakitől azt hallottam egyszer, hogy Nagyromániát az ortodox papok csinálták. Én ezt magunkra így alkalmaztam: ha valami megmentheti a romániai magyarságot a pusztulástól, az csak az egyház lehet, annak papjai lehetnek. Nem vertem nagy port vele, mert nem volt tanácsos, de én minden alkalommal, különösen a konfirmáló ifjakat végighordoztam őseink útjain egészen a Kárpád-medencéig. És milyen szemcsillogással követtek engem a növendékek ezen az úton.  A népvándorlás, a kalandozás, a néppé formálódás kora, a kereszténnyé formálódás időszaka, a tatárjárás, a mohácsi vész és török dúlás, az erdélyi fejedelemség kialakulása, a nevesebb fejedelmeink tettei ismertetése éppen olyan fontos volt részemre, mint a Miatyánk megtanítása. Felhívtam a növendékek figyelmét a megjelent történelmi, szépirodalmi alkotásokra, melyekből ezirányban ismereteiket bővíthetik. És azt is hozzátettem, hogy e tárgykörből csak itt, a vallásórán meríthettek, mert az iskolában tanítotok, tanárotok összeszorított ajkán nem fértek ki ezek a mondanivalók. Szülők és növendékek egyformán hálásak voltak állásfoglalásomért. Hogy is ne lettek volna, hiszen ez volt annyira érdekes, mint a kontinuitás elmélete. Nem véletlen tehát, hogy a BBC városunkba tévedt filmriportere filmre vette a múlt évi harmadik konfirmációnkat, s hétfői Panorámában a világ előtt népszerűsítette hitelveinket, népviseletünket s azt a tényt, hogy egy erdélyi papnak nem csak lehet, de ezt is kell csinálni.

Aztán jöttek a december végi események, melynek következtében az ország égigmagasztalt vezetője lebukott, s az őt megillető helyre került. Visszafojtott lélegzettel figyeltük a temesvári eseményeket és az ott bátran érdekeink megvédéséért kiálló Tőkés László református lelkészt. Latolgattuk: vajon hős lesz-e belőle vagy mártír? Kezdetben ténykedését az illetékesek próbálták jelentéktelenné zsugorítani. Végül is kezdeményezése egy országos megmozdulásnak lett a szikrája. Az a mód, ahogy az ország többségi lakói elintézték a zsarnokot azt sugallta: le előttük az összes kalapokkal. Aztán telt az idő. Jöttek az ismert események, tüntetések, pártalakulások, új kormányzat, ígérgetések, melyek másnapra már elveszítették hitelüket. Jött a halogatás, ködösítés, mellébeszélés, betűháború, nyilatkozat, hogy nekünk nincs is szükségünk magyar iskolára, egyetemre, mert ezekből nekünk csak kárunk lenne. (Ó, milyen gondoskodás érdekünkben, hogy megmaradjunk.) Mi még vigasztaltuk is magunkat, hogy ahol ködösödés van, ott csillag születik. De a csillag egyre késik. Politikusok beszéde, sajtótermékek füstje, korma árnyékolja ezt a csillagot. Magamban így szóltam: vigyázat feleim, csúnya varázslat, ami itt történik. A nagy zsarnok meghalt, de a sok kis zsarnok próbálja őt vesztünkre feltámasztani. Egy látszatdemokrácia függönye mögé, egy újfasizmusba igyekeznek minket visszasüllyeszteni. Tehát jobb, ha helyére visszatesszük a kalapunkat. Jobb, ha lesöpörjük mellőle a bokrétákat. Jobb, ha a kalapunk félrecsapása helyett behúzzuk azt a szemünkbe. Jobb, ha éberek leszünk és vezetőinknek (RMDSZ) a háta mögé egységesen felsorakozunk, és hátszelet adunk nekik lélegzetünkkel, ha szükséges, füttyszavunkkal, hogy ki ne fáradjanak, s merészen kiálljanak a mi és a többi kisebbség érdekének védelmében. Rajtunk van a világ szeme – hirdetjük az apostollal együtt. Békére vágyik a világ minden népe, így mi is, de nem akármilyen módon. Nem a demokratikus jogok feladása árán. Nem a háttérbe-szorítottság állapotában. Gondoljunk csak a zárt városokból való kiszoríttatásunkra, a vezetőállásokból való kizártságunkra és hasonlókra. Békés jövőnk csak úgy képzelhető el részünkre, ha ezekben is kárpótoltatunk.

És szólok röviden a családunkról is. Két lányunk itt nőtt fel a városban (a kisebbik már itt is született a beiktatásunkat előző héten). Négy unokánk van. Feleségem ideköltözésünk utáni harmadik évben kántorvizsgát tett, s 33 éven keresztül kántorizált, énekkart szervezett, vezetett. Az egykori lelkészi lakásból 2 szobát a helyi hatóság lefoglalt, s 17 éven keresztül egy 5 tagú család lakott abban. Mi szoba, konyha, kamra helyiségben szorongtunk. A bejárattal szembeni nagyszoba volt az iroda, vendégszoba, vallásterem, gyűlésterem, minden. Kevés volt a fizetésünk, s azt kertészkedéssel, címer- és mikuláskészítéssel, feleségem kötéssel, próbáltuk kiegészíteni. Szüleinktől semmit sem várhattunk, mert mindkettőnk oldalán kilakoltatott kulákok voltak. Időközben a lelkészi hivatalba telefont is szereltünk. Azt az illetékes szervek állandóan „lehallgatás” alatt tartották. Volt olyan időszak, amikor heteként péntek 9 órakor „vendégségbe” idéztek a Szekuritátéhoz, és próbáltak engem beszervezni besúgónak (nem is kell mondanom: eredménytelenül). Nem szólottam még szobraimról. A templom előtt, a lelkészi lakás udvarán, a pincében vannak kisebbek, nagyobbak, kő, öntvény, faragott alakban. És nem tartom magam „művésznek”, csak olyan embernek, aki a szabadidejét nem fecséreli italozásra, haszontalanságra, hanem a beszédei mellett betűvel, valamely holtanyag megformálásával akar valamit szerényen közölni a környezetével, a világgal. 14 európai ország fővárosában és sok kisebb város műtermeiben szétnéztem turistaként, és van némi fogalmam arról, hogy mi a művészet. Hogy a szobraim jók vagy rosszak, azt döntsék el a mindenkori illetékesek. De a szándékom – gondolom – nem megveten­dő, hogy mindenkit a maga lehetőségei szerint alkotó tevékenységre sarkaljak.

Végezetül: Éljetek, éljünk úgy vallási, mint nemzeti vonatkozásban: jó békességben. Köszönöm a hívek és vezetők irántunk való jóindulatát, segítségét. Ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal ajánlak titeket Isten kegyelmébe és igéjének örökségébe. Köszönöm a velem való együttérzést, az anyagi és erkölcsi támogatást, amivel a keblitanács, Nagy Lajos – hosszú időn keresztül – egyházközségi gondnok, fiatal lelkésztársam, Rüsz Domokos, a mindenben helytálló Nőszövetség tagjai, a hívek összessége támogattak. Adja a Mindenható, hogy a megkezdett nagy vállalkozás, az új templom felépítése is mindannyiunk melléállásával minél hamarabb megvalósuljon. Legyen hát ez a pillanat nem annyira a búcsú, mint a kitűzött célok felé való továbbindulás. Ezért mondom, ismételem az apostoli intést: Vigyázzatok azért magatokra és a nyájra, melyben a szentlélek titeket vigyázókká tett. Ámen.

 

Kibúcsúzó egyházi beszéd. Elhangzott 1990. március 4-én Székelyudvarhe­lyen

 

Szathmáry Incze Kornél

 

Isten gyermekei – a szabadság gyermekei

 

Róm 8, 14–16; 2Kor 3, 17

 

A hívő, keresztény ember Isten lényegét a „Lélek” fogalmában határozza meg. Isten láthatatlan teremtő erő, Akit mi nem tudunk befolyásolni, irányítani, de Ő életünket mindig irányítja, vezeti, Ő mindig gondot visel ránk. Jézus tanításában Isten Lélek, és a mi egyedüli kötelességünk, hogy Istent lélekben és igazságban imádjuk.

Az ember csak azért lehet ember, mert lelkét Istentől kapta, csak azért, hogy lelkén keresztül érezze: mint gyermek van Istenhez kapcsolva, mert az ember lelke nem a „szolgaságnak”, hanem a fiúságnak lelke. Az ember legvilágosabb felfedezése pedig más nem lehet, mint amikor ráébred arra, hogy Istent saját Atyjának kell ösztönösen is tekintse, és Istent mint szülőt kell szeresse.

Pál apostol értelmével, műveltségével és szervezőképességével kétségtelenül Jézus hitének legnagyobb terjesztője lett. Pál eredményeinek titka épp abban rejlett, hogy ő mindenütt tudott az emberekhez szólni, minden társadalmi réteg előtt a megfelelő szavakat és fogalmi képeket tudta használni. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a római (fővárosi) polgároknak nem beszélhet irgalmas szamaritánusról, sem magvetőről, sem farizeusokról, sem Sanhedrinről. Itt a római lélek megváltozásáról, a Jézushoz csatlakozás által az istenfiúságról, Istenről és a szabadságról szólhat csak, hogy tanításának hatása is legyen.

A Jézust követő rómaiak mind pogányokból kerültek ki, akiket állandóan zaklattak velük ellentétbe került családtagok, rokonok. De egyben rettegtek a római centurióktól, a császár „rendőreitől” is, mert új vallásukat rosszindulatú félremagyarázással császárellenesnek is minősíthették bármikor. A Római Birodalom fővárosában is, mint a birodalom akármelyik sarkában, csak engedelmes „szolgalelkülettel” érezhették magukat békében az alattvalók.

Pont ezt a szolgalelkület okozta szorongást próbálta Pál feloldani a rómaiakhoz írt levelében, mikor Isten Lelke vezérletével próbálja erősíteni a félelemben és bizonytalanságban élő fővárosiakat. Megmagyarázza az apostol azt is, hogy mindannyiszor, amikor Istent „Atyának” nevezik, kell érezzék azt is, hogy Istennek név szerint kiválasztott és elhívott gyermekei. Ez a bizonyosság pedig le kell győzze a tudatukban létező bizonytalanságot és félelmet.

A félelem, a bizonytalanság és a hitetlenség csak alattvalói, rabszolga lelkületet szül. Akik pedig Isten lelki lényéből kapták lelküket, azoknak van bátorságuk, bizonyosságuk és hitük, mert Isten egy része van elrejtve bennük, így földi uralkodó, földi hatalmasság nem árthat az Isten Lelkével bíróknak. Isten fiai lettek az új Lélekkel rendelkezők, egyedül csak Isten törvényének kell engedelmeskedjenek.

De következik az istenfiúságból az is, hogy mindentől szabadok csak akkor lehetnek, ha Istent tisztelik és akaratának engedelmeskednek, mint a gyermek is, ki csak akkor boldog és akkor érzi magát biztonságban minden külső veszélytől, ha hallgat szülei akaratára, törvényére.

Az Isten Lélek! Annyira szent, hogy láthatatlan, de mindenütt jelen van és mindenen uralkodik is. Az Úr pedig a Lélek! Itt teljesen összecseng Pál Istent dicsőítése Jézus Isten-képével. Itt Pál lélekben teljesen azonosult Jézus istenfiúi lelkületével.

Pál tudta, hogy Isten Lelkével mit jelent a szabadság. Mert csak Jézushoz csatlakozva nyerte vissza szabadságát. Damaszkuszi Jézus-élménye előtt az ószövetségi törvény foglya volt. Még gyilkosságban is részt vett, sőt azért indult Szíria tartománya felé, hogy a törvény hatalmával sújtson le Jézus követőire.

Lelkiismereti békéjét csak Jézus hitében nyerte vissza.

Ezen a héten Istentől egy különös lelkülettel felruházott személyiségről és egyben Erdély első fejedelméről emlékezünk meg, halálának 430. évfordulóján. János Zsigmond Istentől kapott lelke csak édesanyja lelkére hasonlított. Édesapja, Zápolya János zsarnok, sokszor árulásra is hajlamos, és önző lelkületéből – hála Istennek – semmit sem örökölt.

János Zsigmond Istent kereső lelkületét nagyban befolyásolta nála húsz évvel idősebb tanítója, Dávid Ferenc, kinek hatására végigjárta az igazi Istent-keresés minden hitfázisát.

Dávid Ferencék hatására bocsátja ki a híres 1568-as, lelkiismereti és vallásszabadságot hirdető tordai országgyűlési törvényt. Ő is átérezte, hogy Isten Lélek, és ahova elhat Isten Lelke, ott csak szabadság létezik.

A magyar lélek szabadságvágya lángolt fel ezelőtt 153 évvel is. A szabadság-láng meggyújtói ezen a napon azok voltak Pesten, akik megszerkesztették és kinyomtatták a nevezetes 12 pontot. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Irinyi József, Bulyovszky Gyula, Nyári Pál, Vasvári Pál 1848. március 15-én még nem tudták, hogy Isten, ki szabadságra vágyó lelküket és hazaszeretetüket ezen a napon győzelemre segítette, még mit tartogat számukra a jövőben.

Az 1848-as szabadságharc elbukott.

Egyedül Jókai Mór érhette közülük meg – 19 év múlva – 1867-ben, hogy a 48-as eszmék és célok, igaz, csak hiányosan, de megvalósulhattak.

Petőfi és Vasvári a harcmezőn estek el, a többiek a kegyetlen ítéletek áldozatai lettek.

Az Istentől kapott lélek hallgat Teremtőjére. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Ahogy Pál apostol megvallotta:  „Sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység, sem égi, sem földi hatalom el nem tántoríthat minket Isten szeretetétől.” Mert Isten a szeretetét mutatja meg, mikor a fiúság hivatását és a szabadságot ajándékozza számunkra.  De az istenfiúság természetesen kötelez is! Teljesítsük mindig mennyei Atyánk akaratát, és akkor megízleljük az igazi szabadságot is, mely mentesít minket minden hatalomtól, de egyben mentesít minden gyötrő lelkiismeret-furdalástól is. Ámen.

 

Kovács István

 

Egy találkozás, amely szíveket lobbantott lángra

 

Lk 24, 13, 30–32

 

Ünneplő Gyülekezet, kedves keresztény Testvéreim!

A názáreti Jézust nagypénteken megfeszítették, és a rákövetkező vasárnapon két tanítvány – kik nem tartoztak a tizenkettő közé – Emmaus felé tartott. El voltak merülve a beszélgetésben; komolyak, ünnepélyesek és szomorúak voltak. Telve volt a lelkük keserűséggel. Elveszett, odalett minden, ami szép volt számukra, amiben hittek. Mesterük harmadnapja halott. Az asszonyi mendemonda, sőt néhány társuk is üres sírt és élő Jézust emleget ugyan, de – hogyan higgyen ilyesmiket az ember?!