Dr. Szabó Árpád
A világosságban élő és
szolgáló ember
Arany sugárba, vérbe áradó;
Jövőre-múltra üdvöt-álmot
szórván,
A pillanatban örökkévaló.
Ezt az életté magasztosult sorsot próbáljuk most tetten érni, és
megidézni az emlékezet által, amikor hitünk és szeretetünk tükrében
a pillanatban meglátjuk az örökkévalót.
Józan Miklós az Unitárius Egyház 26. püspöke volt. 1869-ben született
Tordatúron. Kántortanító édesapját korán elvesztette, mostohaapja, Borbély
Lajos tordai kovácsmester nevelte fel. Tordán és Kolozsváron tanult az Unitárius
Kollégium kiváló növendékeként, majd az Unitárius Teológiai Akadémia növendéke
lett. Teológiai tanulmányai befejeztével egyházunk akadémitaként Angliába
küldte, ahol három évet töltött, amelyre mint élete egyik legszebb
időszakára emlékezett vissza. Később is meleg kapcsolatot tartott
fenn az angliai és amerikai hittestvéreinkkel. Többször képviselte egyházunkat
nemzetközi konferenciákon és kongresszusokon.
Lelkészi szolgálatát Polgárdiban kezdte, majd 1896-ban Torockó hívta
meg, ahol három évig szolgált. Ugyanez évben alapított családot. Házasságát
Isten három fiúgyermekkel áldotta meg. Szolgálata mély nyomokat hagyott a
gyülekezet lelki életében.
1899-ben került a Budapesti gyülekezet élére; lelkészi, hitoktatói,
majd esperesi és püspöki vikáriusi
minőségben 42 éven át irányította. Az I.
világháború végéig az óriási kiterjedésű egyházközségben egyedül látott el
minden szolgálatot, ami olyan teljesítmény, melyet csak egy testben és lélekben
egyaránt erős ember vihetett véghez, amilyen Józan Miklós volt. Életének
és munkásságának fénykora arra a négy évtizedre esik, melyet Budapesten töltött,
s amely alatt az unitárius névnek, gondolatnak és egyháznak általános
megbecsülést és tiszteletet szerzett. Rádiós beszédeit széles körben hallgatták
és értékelték felekezeti hovatartozás nélkül. Ezeket
az írásokat, amelyek egy részét őmaga „költemények prózában” nevezte,
később összegyűjtötte, és „Aratás”, valamint „Szemtől szembe”
címen könyv formájában kiadta.
Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszatérése után az 1941 június 29-én Marosvásárhelyen tartott Zsinati Főtanács
egyházunk püspökévé választotta. Megválasztásakor 72 éves volt, amikor az ember
alkotó tevékenysége már hanyatlóban van. Ő azonban élete végéig tevékeny
volt s érdeklődése sok mindenre kiterjedt. Bölcs józansága és gazdag
élettapasztalata sok nehézségen segítette át egyházunkat.
Életének középpontjában a család állott. Számára családdá szűkült
a világ és világgá tágult a család. Ebben a családban mindenkiért küzdött,
mindenkit szeretett. Egyházát és a magyarságot is családnak tekintette, s mint
jó pásztor őrködött szüntelenül felette 1946. január 11-én bekövetkezett
haláláig.
Józan Miklós egész életét egyetlen fogalom uralta, amely meghatározta
mind szolgálatát, mind hit- és életfelfogását, s ez a világosság volt. Ez vezette
el őt Istenhez, hogy a belőle kisugárzó örök fényben megtalálja
helyét a világban, felvegye a küzdelmet a sötétség erőivel szemben, s ezt
a világosságot elvigye embertársaihoz is, mint a lélek és szellem legszentebb
értékét. Nem véletlenül választotta püspöki beiktatásakor tartott egyházi
beszédének alapgondolataként János I. leveléből: „Ez pedig az az üzenet,
amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és
nincs benne semmi sötétség.”
Már a teremtés hajnalán elhangzott a szó: „Legyen világosság” – és lett
világosság. Isten a világosságban önmagát ajánlotta fel a világnak drága
ajándék gyanánt. S azóta is, az évszázadok és
évezredek folyamán, naponta megújul ez a teremtő szózat. Így lett a
tapogatózó hitből – diadalmas vallás, az ismeretből – tudomány, a
képzeletből – művészet, s a legmagasabb isteni tulajdonságból, a
szeretetből – szolgálat.
Jézus nemcsak Istenről tanította, de önmagáról is ezt mondja: „Én
vagyok az Életnek ama világossága... Amíg veletek
vagyok, járjatok világosságban...” Ő tehát joggal
elvárhatja, hogy a nevét viselő Anyaszentegyház templomaiban és
iskoláiban, társadalmi intézményeiben és szervezetében, hitvallásában és
szeretetszolgálatában is ezt az elvet, a világosság teremtő és
éltető, újjászülő és csodatevő lelkét vigye diadalra.
Unitárius egyházunk történelme folyamán mindig magáévá tette ezt a
nemes törekvést, amely megegyezett hitbeli meggyőződésével, tisztult
erkölcsi felfogásával, és – az emberiség iránt táplált kötelességérzet mellett
– a magyar nemzet iránti önfeláldozó szeretetével.
A világosságban kiteljesedő tudás és szeretet – a mi szellemi
fegyverünk. Hűtlenek lennénk a hit és lelkiismereti szabadság szent
örökségéhez, ha fegyvereinket arra használnánk fel, hogy ablakainkon, ill.
lelkünkben minden oldalról beragyogó világosságot elhomályosítsuk.
Mindez távol legyen tőlünk – hiszen mi Isten országának
megvalósulására törekszünk. Jelszavunk: unitas,
libertas, caritas. Dicsőséges Isten – boldog emberiség.
Józan Miklós hosszú élete alatt sok szép prédikációt mondott, de
legszebb prédikációinál is szebben beszélt az ő példás élete. Pénztárcája
a bibliai szegény asszony vékájához és korsójához volt hasonlatos,
amelyből sohasem fogyott ki az irgalmasság és szeretet lisztje és olaja.
Szegénységében is tékozló volt, mert azt tartotta, hogy az ember legnagyobb
gazdagsága az a jó, amit másokkal tesz. Nem hiába társalkodott egykor a Székelykő
árnyékában Adorján Manassé szellemével.
A jó pásztor életét adja a juhaiért. Józan Miklós életét adta azért az
anyaszentegyházért, amelytől sokan még az adófilléreket is sajnálják.
Életét adta a hazáért, amelyet sokan megtagadtak és elárultak.
Az unitáriusok megoszthatatlan lelki közössége, a határokon innen és
túl, egyben közösségben mindazokkal, akikkel most együtt tisztelgünk, tisztelettel
és áhítattal hajtja meg az elismerés zászlaját a jó pásztor emléke előtt,
midőn mellszobrát felavatjuk. Hálát adunk a gondviselő Istennek, hogy
őt nekünk adta és hogy szolgálhatta egyházát és népét verőfényes
gyönyörű években és vérzivataroktól terhes időkben egyaránt.
Föl!...Diadalt
ül, győz az igaz ember
Magasba vívő, szárnyas
szerelemmel;
Csillag az égen egy-egy
nyomdoka:
Hol ő világít, nincs ott
éjszaka.
Mártíremlékét és példaadó életét megőrizzük!
Elhangzott
Lakiteleken 2001. augusztus 25-én
Felszentelt templom: megszentelt
élet
1Kir 8, 27–30; 9,3
A zsoltáríróval együtt örvendezve ujjong a lelkünk a mai napon: „Ez a
nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen! Oh Uram, segíts
most; oh Uram, adj most jó előmenetelt!” Örvendezzünk, mert a hála mindig
öröm, mert áldásból fakad. A mai napon azért gyűltünk egybe e lélekemelő,
magasztos ünnepre, hogy e templomot egyházunk szertartása szerint
felszenteljük. Ez a szertartás először is hálaadás, amellyel Istennek tartozunk,
hogy segítségül volt nekünk buzgó igyekezetünkben, és sikerrel koronázta
fáradozásunkat. Megköszönjük gondviselő Atyánknak az élő hitet, amely
áldozatra volt képes, s az áldozatot, amelyet az emberi szívek hoztak, hogy
megmutassák, ez a nemzedék is ragaszkodik Isten házához, s nélküle nem tudja,
de nem is akarja megélni életét.
De amikor hálát adunk, és azt kérjük Istentől, hogy legyen
továbbra is velünk, és adjon jó előmenetelt, tudatosítanunk kell
önmagunkban, hogy ennek feltételei vannak. Ilyen mindenekelőtt ez a
templom. Szertartásunk ugyanis másodszor annak a gyermeki bizalomnak a
kinyilvánítása, amellyel ezt az új Siont atyai oltalmába ajánljuk, s arra az
ő szent áldását kérjük. Ebben természetszerűleg benn van a mi
elkötelezésünk is a templom iránt, hogy azt valóban lelki otthonunkként fogjuk
szeretni és ápolni. Ezért most próbáljunk választ keresni arra a kérdésre, hogy
milyen jelentősége volt és van a templomnak az unitárius vallásban és
annak megélésében.
Beszédem alapgondolatául az Ószövetség egyik kiemelkedő eseményének,
a templom építésének történetéből olvastam fel Salamon király imáját és az
arra adott isteni választ. A templom azonban nemcsak az ószövetségi nép
életében bírt fontossággal. Amióta az ember felismerte, hogy élete valamilyen
módon összekapcsolódik, illetve függő viszonyban van azzal a világgal,
amely meghaladta az ő időhöz és térhez kötött világát, attól kezdve
helyet keresett és talált életében ezt a világot megjelenítő és
képviselő istenségnek. És amint a maga számára hajlékot épített, ahol
életteret és védelmet talált, úgy hajlékot épített Istennek is, és ezt az
ő házának nevezte el. Meg volt győződve arról, hogy Isten vele
együtt él, csupán meg kell találnia a vele való közösség módjait.
Az Ószövetség vallásában azonban már korán kialakult az a szemlélet,
amely idegenkedett attól a gondolattól, hogy Istent helyhez lehet kötni, vagy
éppen bezárni az emberi kéz által készített hajlékba. Ezzel indul a Salamon
imája is: „De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az
egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, melyet én építettem!”
- kérdezi a király, és kérdezzük mi is?! Az Ószövetség
embere a szent helyen elsősorban nem Isten valóságos jelenlétét kereste,
hanem azért ment oda, hogy megismerje és megtanulja, hogy mi az Isten akarata
és törvénye. Meggyőződése volt, hogy Isten valóban kinyilatkoztatja
akaratát az őt kereső embernek. Ezért amikor Salamon templomot épít,
nem azért teszi, mintha az örökkévaló és végtelen Istent be akarná szorítani az
emberi kéz által emelt templomba, hanem hogy jelképezze, Isten jelen van a
világ és az ember életében, hiszen az élet maga Istenben gyökerezik. Jelképet
keres, és azt mondja, hogy a templom azért Isten háza, mert Isten az ő
nevét helyezte e hajlékba. A név az élő személyiséget jelenti s egyben a
tulajdonát is jelöli annak. Ezért amikor azt mondjuk,
hogy a templom Isten háza, akkor ezen azt értjük, hogy ez a ház nem lehet senki
más hajléka, egyedül csak az Istené. Mert Isten odahelyezte az ő nevét. Ez
egyben azt is jelenti, hogy ez a templom egy másik világot jelképez, amely nem
emberi világ, hanem az Isten világa, s ez valamiképpen más, mint a mienk.
A templom annak a végtelen világnak a jelképe, amelyben Isten él és mozog,
és azt akarja számunkra érthetővé tenni, hogy mássága ellenére Isten nem
távolodik el a mi világunktól, hanem részt vesz, részt kíván venni benne. A
templom az az érintkezési pont, ahol Isten világa és az ember világa
találkoznak. Ezért ne felejtsük el, hogy nem vagyunk egyedül, magunkra hagyva
és elfeledve Istentől, aki nemcsak teremtője a világnak, de gondja
van arra is, hogy fizikai, lelki és szellemi erőkkel áldja meg és
teljesítse ki az emberi életet. Ha mindannyiunknak van hajléka, úgy Isten sem
maradhat a nélkül, mert nem akar hontalanul élni egy barátságtalan
világban. Ezért épült ez a templom, hogy
bizonyságát adjuk, Isten velünk s mi Istennel élünk, aki ott áll jobb kezünk
felől, hogy meg ne tántorodjunk. Azt is mondhatnám, hogy Isten a mi
szomszédunk. A kérdés csupán az, hogy milyen a viszony köztünk. Mert Istennel
nem érintkezhetünk olyan módon, ahogyan egymással, sajnos, sokszor tesszük.
Istennel csak őszintén, indulat és érdekmentesen érintkezhetünk. És nem
feledkezhetünk meg róla! Háza ott áll házaink között, tornya, mint égre emelt
ujj szüntelenül figyelmeztet: nem mehetünk úgy el mellette, hogy bele ne
ütköznénk. Ezért éljünk jó szomszédságban Istennel.
A jó szomszéd gyakran nyitja ki és lépi át szomszédja házának kapuját.
Sokszor van vele együtt, megosztja vele bánatát és örömét, s közösen, egymást
támogatva vállalják a gondokat. Nyissuk ki gyakran és sokszor ennek a hajléknak
az ajtaját, mert Isten mindig tárt kapukkal és tárt szívvel vár minket. Jöjjünk
úgy, mint jó szomszédunkhoz, mert ha valahol, úgy itt megoszthatjuk
gondjainkat, eligazítást nyerhetünk nagy életkérdéseink megoldásában,
vigasztalást bánatunkban s támaszt és erőt egyedüllétünkben.
Mert ez a templom Isten háza, és itt van a szeme is mindenkor. E szem
elől elrejtőzni, bárhogy is akarunk, nem lehet. Jöjjetek ide
mindannyiszor benne bízó lélekkel, tiszta szívvel, mert
csak akiknek szívük tiszta, látják és találják meg Istent, és lépnek vele
közösségbe. Ez azért is lehetséges, mert neve és szeme mellett Isten ide – és
minden templomba – helyezte az ő szívét is. Ezért szólíthatjuk meg így:
szerető édes Atyánk. A templom Isten szentségével tele, mert itt van a
neve, igazságával, mert itt van a szeme, de mindenekfelett szeretetével, mert
itt van a szíve. Ez a mi örömünk, hálánk forrása és ez a mi reménységünk.
Mert a templom a mi lelki otthonunk is. Isten nem akarja kizárólagosan
a maga számára fenntartani. Ő atyaként akar gyermekeivel együtt élni.
Jézus így biztatta tanítványait: „az én Atyám házában sok lakóhely van…”. Amikor
most gyermekekként együtt vagyunk, a zsoltáros imája visszhangzik bennünk:
„Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” Milyen jó tudni, hogy
ez a hajlék a mienk, és mindig vár minket. Mert a templom az imádság háza is
egyben. Az imádság az az aranyhíd, amelyen keresztül a tér és idő
kényszerében élő ember kinyújthatja szívét és életét a magasságok felé, és
beszélhet, találkozhat az élő Istennel, a szerető Atyával, a jó szomszéddal.
Az imádság egyben örök erőforrás is, amelyet tőlünk soha, senki el
nem vehet. Gondoljunk csak arra, hogy biztosnak látszó értékeinket, országunkat,
történelmünket a feltámadt vihar egyik napról a másikra úgy elsodorta, mintha
soha nem lettek volna. De az imádságot, az Istenbe vetett gyermeki bizalom
erős hitét, a reménységet, a vele kialakított és megélt közösséget, mint
teljes életet, soha el nem vehetik. Ezért szeressétek ezt a templomot, ezért
látogassátok életetek minden idejében, hogy ezáltal is
tegyétek napról napra szentebbé ezt a helyet, és általa magatokat. És hozzátok
ide gyermekeiteket, mert a gyermeki szív gyakran fogékonyabb az isteni dolgok
iránt, mint akárhány tanult és tudásában elbizakodott ember. Szoktassátok az
ifjúságot vallásosságra, mert „minden bölcsesség kezdete az Isten félelme”.
Meglett korú, idős vagy munkabíró, erejük teljében levő férfiak és
nők egyaránt találjanak itt maguknak lelki otthont. Legyetek ti magatok annak
élő kövei. Járjatok mindig az erény és az igazság útján, hogy meglátszódjék
rajtatok e templom életformáló hatása, és bennetek nyilvánuljon meg ennek
szentsége.
Légy megáldva és megszentelve Istentől, Istennek újonnan épült
háza, a sepsiszentgyörgyi gyülekezet lelki otthona.
Ragyogj a hit, reménység és szeretet fényében rendeltetésed szerint, hogy
aki ide belép, ne járjon sötétségben, és aki itt imádkozik, megbizonyosodjék,
hogy nincs más Isten, hanem csak egy. Ennek az egy, igaz, élő Istennek, a
mi édes Atyánknak oltalmába és gondviselésébe ajánllak mindörökre. Ámen.
Ezek után most feléd fordulunk te régi-új harang, légy te is megáldva
és megszentelve az egy, igaz, élő Isten imádására. Hirdess üdvöt és
szabadságot közöttünk, békét, egyetértést hazánkban, hogy a hegyek, melyeknek
ormain hangod megtörik, boldog völgyek lakóira nézzenek le. Hívj sok boldog családot
ide, hogy az itt élő – bár fogyatkozó – magyar közösségen látassanak meg a
te gondviselésed dolgai. Szólj soká, évszázadokon át e város lakóihoz és ez
unitárius gyülekezethez érchangodon, most és mindörökké.
„És most szólaljon meg a harang: Hívogassa az élőket, sírassa el a
megholtakat, űzze el a veszedelmet. Hirdesse messze zengő hangon
Isten dicsőségét, békességet a földön, és jóakaratot az emberek között.
Ámen.”
Elhangzott
Sepsiszentgyörgyön 2001. november 18-án
Pálfi Dénes
„Ez kedves az Istennek!”
Lehet, sokan meglepődtek, amikor anyák napján az idézett bibliai
versben özvegyekről olvastam. A rész, amelyhez e vers tartozik, valóban az
özvegyekről szól, benne Pál apostol az özvegyek tiszteletét is meghagyja
kedves tanítványának, Timóteusnak, de úgy, hogy gyermekeik, unokáik, és a mindenkori
gyermekek és unokák is értsenek, tanuljanak meghagyásából, intéséből, „...és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az
Istennek”. Én az idézett versből erre a részre fektetem a hangsúlyt, s
erre alapozom anyák napi beszédemet.
Az Ószövetség, s benne a Tízparancsolat ezt írja elő a szülők
tiszteletével kapcsolatosan: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig
élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked!”(2Móz 20,12) – mintegy földi élete megrövidítésével fenyegetve meg a
szüleivel szemben tiszteletlenül viselkedő embert. Jézus ennek
függvényében mond szigorú ítéletet a képmutató farizeusok felett, amikor
kijelenti: „Mert Isten ezt mondta: Tiszteld atyádat és anyádat, és aki gyalázza
atyját vagy anyját, halállal bűnhődjék. Ti pedig így taníttok: Ha
valaki ezt mondta atyjának vagy anyjának: Áldozati ajándék az, amivel
megsegíthetnélek, azt ebben az esetben nem köti a parancsolat, hogy tisztelje
atyját és anyját. Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományaitokért.
Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás: Ez a nép csak ajkával tisztel
engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha
olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai” (Mt 15, 4–9).
Ettől eltekintve, Jézus – a legtöbb helyen – egy szerető
Istenről, édes Atyáról tanít, aki – Pál apostol megfogalmazásában – azt
kéri gyermekétől, az embertől, hogy háláját rója le szülei iránt,
mert ez kedves az Ő szemében.
Ha szüleink életet adó és éltető szeretetének megszámlálhatatlan
ajándékait vesszük számba, rájövünk arra, hogy mindaz
amivel elhalmoztak/elhalmoznak, emberi mértékkel mérve megfizethetetlen, hálánk
teljes leróvásához – mindezekért – egy emberöltő, egy emberi élet kevés.
Gyönyörűen fogalmazza meg ezt az érzést Mécs László „A
királyfi három bánata” című költeményében:
„Hogyha minden csillag csupa
gyémánt volna, / minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna, / kamatnak is
kevés, nagyon kevés volna. // Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna / s ezer
hálamalom csak zsoltárt mormolna, / az én köszönetem így is kevés volna. //
Hogyha a föld minden színmézét átadom, / az Ő édességét meg nem
hálálhatom, / ez az én bánatom, harmadik bánatom”.
Ez azonban nem tántoríthatja el a szüleit tisztelő, szerető
gyermeket attól, hogy a drága lények iránt – a teljesség igénye nélkül –
háláját lerója, köszönetét megmutassa.
Petőfi Sándor költeményeibe foglalta imádott szülei iránti háláját
és köszönetét. „A jó öreg kocsmáros” című
versében édesapjára kéri Isten áldását szívből fakadó gyermeki hálája szép
jeléül:
Itt, ahonnan messze kell utazni,
míg az / Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön, / Itten élek én most
megelégedéssel, / Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. / Falu
kocsmájában van az én lakásom; / Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel. /
Egy jó öregember benne a kocsmáros... / Áldja meg az
Isten mind a két kezével! // Van szállásom itten s ennem-innom ingyen, /
Sohasem volt ennél jobb gondviselésem. / Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
/ És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem. / Csak egyet sajnálok: az öreg
kocsmáros / Összekoccan néha jó feleségével, / No de
amint összekoccan, meg is békül... / Áldja meg az Isten mind a két kezével! //
Elbeszélünk néha a letünt időkről. / Hej,
régibb idői boldogak valának! / Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt
/ Alig tudta számát ökrének, lovának. / Pénzét a hitetlen emberek csalása, /
Házát a Dunának habjai vitték el, / Így szegényült el a jó öreg kocsmáros... / Áldja meg az Isten mind a két kezével! // Alkonyúló
félben van már élte napja, / S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt, / S
őreá, szegényre, a szerencsétlenség, / Őreá, mostan mért legtöbb
gondot és bajt. / Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen, / Mindig későn fekszik,
mindig idején kel, / Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost...
/ Áldja meg az Isten mind a két kezével! // Biztatom, hogy majd még jóra fordul
sorsa; / Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. / „Úgy van, úgy,” szól
később, „jóra fordúl sorsom, – / Mert hisz lábaim már a sír szélén
vannak.” / Én elszomorodva borulok nyakába, / S megförösztöm arcát szemeim
könnyével, / Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros... /
Áldja meg az Isten mind a két kezével!”
Másik költeménye, az „István öcsémhez” című, rajongással szeretett
édesanyja iránti háláját is tükrözi, gyöngéd testvéri intelem formájában:
„S anyánkat, ezt az édes jó
anyát, / Ó Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! / Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom, / Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
/ De megmutatná a nagy veszteség: / Ha elszólítná tőlünk őt az ég...”
Mi – azt hiszem – nem tudunk ilyen szép versekben hálálkodni, mint Petőfi
Sándor, s lehet, hogy szép, hízelgő szavak sem hagyják el gyakran ajkunkat.
De azt is hiszem: drága szüleink, édesapánk és édesanyánk talán jobban is
örülnek a jó tettekben, cselekedetekben felmutatott hálaáldozatnak, mert
ők is elsősorban ilyenekkel – tettekkel és cselekedetekkel – áldoztak
és áldoznak gyermekük boldogságának, jólétének oltárán.
S különben is, mit érnek a szép, hízelgő, hálálkodástól
csöpögő szavak, ha azokat nem követik megfelelő tettek, cselekedetek.
Ha a gyermekek úgy viselkednek szüleikkel szemben, mint egy nemrég látott, a
valóságot hűen tükröző filmben: Amikor otthonukban felkereste
őket édesapjuk, szinte leborultak előtte, hálálkodva emlegették
jóságát, bőkezűségét, amelynek kényelmes otthonukat, jól menő
üzletüket, jólétüket és biztonságukat köszönhették, hogy aztán a film végére az
öreg édesapa az utcára kerüljön, s egy elhagyott vasúti kocsiban húzza meg
magát éjszakára.
Jakab apostol szavaiból kiindulva elmondhatjuk:
ahogyan a test halott lélek nélkül, ugyanúgy nemcsak a hit, de a gyermeki hála,
köszönet, tisztelet és szeretet is halott a megfelelő jó cselekedetek
nélkül! Aki a fentiekhez hasonlóan „hálálkodik”, az megérdemelné, hogy Isten
rövidre szabja földi életét!
Különösen akkor, ha az iránt a drága lény iránt háládatlan, akit édesanyámnak
szólít, s aki őt szíve alatt őrizte, fájdalommal életet adott neki,
édes tejével táplálta, szelíden tenyerén hordozta, s míg eltörpült vagy összeroskadt
a keresztek súlya alatt, két kezével, szívével, lelkével, életáldozatával
gyermekét akkor is magasba emelte, s boldog volt, ha nőni, felmagasodni
látta. Nőni, felnőni nemcsak testiekben, hanem főleg lelkiekben,
emberségben, jóságban, szeretetben, s meglátni, megérezni gyermeke háláját,
köszönetét, mindezek kézzelfogható, szép bizonylataként.
Ha ilyen hálával és köszönettel áldozunk édesanyánknak, ha ezzel tudunk
lehajolni hozzá nemcsak anyák napján, de élete, életünk minden napján, akkor
emelkedünk fel abba az erkölcsi magasságba, amelybe Ő, a mi felemelésünket
szolgálva, magát szeretettel megalázva felmagasztosult. Ilyen hálaadás láttán
mondhatja el Ő is a költővel: „Húzol
engem Te fölfelé, / mint a napfény maga felé / fát, virágot, lombos ágat, – /
fölemeled az anyádat”. (Várnai Zseni) Édesanyánk, drága Szüleink mellett
ilyen hálában és köszönetben gyönyörködik és leli kedvét a mi szerető
Istenünk, gondviselő édes Atyánk! Ámen.
Aki cselekszi az atya akaratát
Mt 21, 28–32
Tanítónk, Jézus, általában a mindennapokból vett, közérthető
hasonlatok, példázatok segítségével tanított. Tette ezt azért, hogy
mondanivalóját az egyszerű ember is megérthesse, s tanítása célba
találjon: minden ember megjobbulását, lelki épülését, felemelését szolgálja.
Egy egyszerű, könnyen érthető példázatot tartalmaz a
felolvasott bibliai rész is. Két testvérről szól, akiket édesapjuk arra
kér, hogy szőlőjében dolgozzanak. Az első fiú válasza apja
kérésére igenlő, de a szőlőbe nem megy el. A második így válaszol:
Nincs kedvem hozzá! Később azonban meggondolja magát és elmegy. Jézus
kérdésére: „Ki teljesítette a kettő közül az atya akaratát?”, hallgatósága
magától értetődően, gondolkodás nélkül vágja rá: Az utóbbi.
Jézus példázatát úgy magyarázza, hogy a bűnös
emberek, akik Isten akaratára kezdetben nem-mel válaszoltak, de a
későbbiek során, megszívlelve a prófétai hívást, megtértek, tetteikben
Isten akaratára hangolódtak, megelőzik Isten országa megvalósításában
azokat, akik szájukkal, nyelvükkel, szavaikkal közel vannak ugyan Istenhez, de
cselekedeteik messzi elmaradnak szavaiktól, Istentől. Akik szóban
„teljesítik” ugyan Isten akaratát, de tetteikben „hűtleneknek” bizonyulnak.
Az ilyenekhez szólt Jézus a Hegyi Beszédben figyelmeztetőleg: „Nem
mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem
csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”. (Mt 7, 21)
Meggyőződésem, hogy a jézusi példázat mondanivalója
keresztény hitünk szóbeli- és cselekvőleges megvallása közötti viszonyára
is alkalmazható. Hányan vannak, akik szóban, szertartásgyakorlatban,
külsőségekben látványosan élik, bizonyítják vallásosságukat, de
életükből hiányoznak a szeretetből, jóságból, alázatból,
emberségből, hitből fakadó, igaz keresztény cselekedetek. Míg azok,
akiknek szavaiból nem ütközik ki a mellveregető vallásosság,
cselekedeteikben jobb keresztények, mint a szüntelenül és buzgón imádkozó,
ájtatoskodó hitvallók.
2000 éves kereszténységünk alatt milliók fogadták be lelkükbe az evangéliumot,
mint föld a búzamagot. Ez a mag azonban sokszor csak „szóvirágokat” termett,
mert amikor jött a próbák, az üldözés, a szenvedés tikkasztó heve, vagy
körülfogta és fojtogatta a világ, a gazdagság, az önző érdekek konkolya és
tövise, a kicsírázott mag nem érte meg az áldott kalászbaszökkenést, s
elmaradt a szép szavakat igazoló, nemes, áldozatos cselekedetek boldog aratása.
Unitárius Egyházunk 433 éves történelme alatt sok nemzedék ajkán csendült
fel a konfirmáció alkalmával, a Hiszem, vallom, egy az Isten kezdetű ének,
szép jeleként a hitről valló szóbeli bizonyságtevésnek, de a hosszú,
próbákkal terhes századokon át ezt az egyházat azok tartották meg, hitükkel
együtt, akiknél a szóbeli vallástétel áldozatos, önfeláldozó, önzetlen és közösséget
építő tettekkel párosult.
Több mint 200 évvel ezelőtt ez a gyülekezet
is, mint annyi más unitárius gyülekezet akkor, templom nélkül maradt. Egy ideig
magánháznál tartották az istentiszteleteket, templomtalanul is védték,
őrizték, vallották hitüket. Aztán eljött az idő, hogy hitüket tettekben
is „megvallják”, templomot építve az egy Isten tiszteletére. Nehéz idők
jártak, de ők a terhek láttán nem hátráltak meg, s Toroczkai
Erzsébetekkel, Várfalvi Pálffy Sámuelekkel az élen templomot építettek hitük
szent bizonyságaként, amelyre büszkén írhatták fel a bibliai idézetet: Az én
Házam Imádságnak Háza. Ha a templomépítő ősök kövekként beépültek
volna e szent hajlék falába, a mai méltatlan utódok láttán sokszor sírnának
ezek a kövek! Mert vannak szép számmal olyanok, akik konfirmációjuk alkalmával elmondták
a hitvallást, ígérték, hogy egyházukhoz mindhalálig hűek lesznek, de
cselekedeteik távolról sem támasztják alá szavaikat. Ők azok, akiket
konfirmációjuk után csak életük rendkívüli alkalmaikor látnak viszont e hajlék
falai, akik az egyházat legfennebb temetkezési vállalatként kezelik, amit csak
azért tartanak fenn ímmel-ámmal, hogy halálukkor majd megszólaljanak a
harangok, s elvégezzék felettük a gyászszertartást!
A mai nehéz idők, amidőn mind egyházi, mind nemzeti téren sok
támadás ér minket, tetézve az amúgy is súlyos állapotokat, nem ilyen
„hitvallókat” követelnek. Az ilyen „hitvallók” – lelkésztársam szavait idézve
–: „Méltók a sorsukra!”, méltók arra, hogy megsemmisüljenek, eltűnjenek a
történelem süllyesztőjében.
De ha lesznek – és hiszem, lesznek – olyanok, akik megértik az
idők szavát, akik Isten akaratára, Jézus hívására igennel válaszolnak
szent hitvallásként, amelyet az Úr szőlősét ápoló, közösséget, népet
és egyházat, megtartó, áldozatos tettek követnek, akkor lesz méltó folytatása
és megvalósulása őseink szent álmainak, s itt, őseink földjén mi is
érdemesek, méltók leszünk „életre s jövőre”!
Kedves Konfirmáló Ifjak! Hitetekről valló szóbeli
bizonyságtevésetek napja, pillanata, íme, eljött. Hiszem, hogy szép lesz e
bizonyságtevés, s még szebbé, ünnepibbé válik általa a mai nap. De soha se
feledjétek, hogy e szóbeli bizonyságtevés után Isten minden nap, minden
pillanatban cselekvőleges bizonyságtevést vár el tőletek, míg
szívetek dobog, mely bizonyságtevés az Iránta és az ember iránt érzett
szeretetről, a belé vetett, „életre és jövőre” feljogosító
hitről kell, hogy szóljon. Hivatásotok neheze tehát a mai nehéznek
tűnő próbatétel után következik, de ha eleget tesztek Isten kérésének,
elvárásának, hiszem, hogy egész életetek széppé, ünnepivé szentül. Legyen hát
fületek, mely meghallja, szívetek, mely befogadja, szátok, mely szólja,
kezetek, mely cselekszi Isten akaratát, s szóban és cselekedetben felmutatott
hitetek jutalma legyen széppé, ünnepivé szentülő életetek, amellyel édes
Atyánk megáldja akarata szerint élő gyermekeit! Ámen.
István király
Mt 7,24-27
Házépítésről szóló példázatában Jézus kétféle embert mutat be: az
egyik az, aki hallja Jézus beszédeit, tanítását és cselekszi is, a másik az,
aki hallja ugyan, de nem cselekszi azokat. Az elsőt az okos emberhez
hasonlítja, aki kősziklára építette a házát, s azon a természet vad
erői: vihar, árvíz nem vehettek erőt. A másikat a bolond emberhez,
aki házát fövenyre, homokra építette, s az elszabadult, szilaj elemek háza
romlását, pusztulását okozták.
Azt hiszem, hogy e példázat nem igényel különösebb magyarázatot, akinek
van füle a hallásra, az megérti lényegét. S okos, bölcs emberként tudja, hogy
amint az idő- és viharálló házat, épületet kősziklára, erős,
szilárd alapra, úgy az értékes és örökéletre érdemes emberi életet Jézus
tanítására, evangéliumára lehet és kell felépíteni.
A jézusi tanítást bölcsen megszívlelők és cselekvők közé
tartozott I. István királyunk is, aki 970 körül született, és 1038. augusztus
15-én, tehát 963 éve halt meg. Ő nemcsak saját életét építette Jézus
evangéliumának megingathatatlan kősziklájára, hanem kérlelhetetlen
szigorral egész népe életét is, ezer esztendőre házat és hazát teremtve
számára, számunkra. Méltán érdemelte ki a „Defensor Cristianitatis”, magyarul a
„Kereszténység Védelmezője” címet, és azt, hogy nem sokkal halála után:
1083. augusztus 20-án – 918 éve – szentté avassák. Így lett augusztus 20. Szent
István napjává és egyben az új kenyér ünnepévé, amelyeket ma a Millennium,
magyar kereszténységünk és államiságunk ezeréves fennállása jegyében
ünnepelhetünk. Hálát adhatunk Istennek az új kenyérért, amely annyi verejték,
gond után az ő csodálatos áldásaként asztalunkra kerül, de hálát adhatunk
azért is, hogy István királyunk életében olyan örök „kenyérrel” áldott meg
minket, amelyből ma – évezred múltán – is „táplálkozhatunk, erőt
meríthetünk, abból megtanulhatjuk, hogyan kell Istennek tetsző életet
élnünk, s azt, a jézusi értékek kősziklájára alapozva, értékessé és
időtállóvá tennünk.
István királyunk teljesen elkötelezte magát Isten ügyének és
akaratának. Nem úgy cselekedett, mint apja, Géza fejedelem, aki
megkeresztelkedett ugyan, de a pogány isteneknek is áldozott, s amikor
megkérdezték tőle, miért teszi, így felelt: elég gazdag vagyok ahhoz, hogy
megtehessem. István nem szolgált „két úrnak”, hanem teljesen átengedte magát
Isten akaratának, s élete és népe, országa romlandó épületét a jézusi hit
viharokat és vészeket kiálló kőszálára alapozta. Ezzel érte el azt, hogy
bár sokszor minket megsemmisíteni, elpusztítani akaró erővel zúdult ránk a
történelem ádáz vihara, sokszor tépett a „balsors” orkánja, ez a nép tudott
romokból is új hazát építeni, poraiból is főnixmadárként feltámadni.
Mindig volt ereje ehhez, mert megtartotta a Szent István-i örökséget, a
keresztény hitet, reménységet és szeretetet, s ezeknek kőszikláján mindig
van újjáépülés, feltámadás, megmaradás és élet.
A jézusi kősziklára építette István király családi életét, mely
tiszta volt, és „szentségesen” élte meg azt, s ebben a tisztaságban és
„szentségben” nevelte szeretett fiát, Imre herceget, akit, sajnos, fiatalon
elveszített. Ehhez hasonlóan a jézusi kősziklára építette népe és országa
életét is, akkor, amikor megalapította az első magyar püspökségeket:
Esztergomban, Veszprémben, Kalocsán, Egerben, Győrött, Pécsett,
Gyulafehérváron, majd Vácon, Csanádban és Biharban. Ezt tette, amikor
elrendelte, hogy minden „tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s
ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két
tehénnel, harminc aprómarhával. Ruhákról és oltárterítőkről a király
gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök”. Kiépítette a plébániai
szervezetet, megerősítette a papság tekintélyét: „Tudjátok meg, testvérek,
valamennyien, hogy a pap mindnyájatoknál többet dolgozik – írja
törvénykönyvében. Közületek ugyanis mindenki csak a saját munkáját végzi,
ő pedig mind a magáét, mind az összesekét”. Milyen jó lenne ezt ma is így
értelmezni! Ezenkívül kolostorokat és zarándokházakat
létesített, kiépítette a pápasággal való kapcsolatot, erőfeszítéseket tett
a szilárd jogrend és közbiztonság érdekében. Szigorú és következetesen
végrehajtott törvényekkel irányította népét, szigorúan betartatta a vasárnapi
munkaszünetet, a vasárnap, ünnepek megszentelését: „...vasárnap
mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők” –
olvashatjuk törvénykönyvében. Mindemellett kemény harcot vívott a fejét
felemelő pogányság ellen, országa egyesítéséért, kereszténnyé tételéért.
Uralkodott, de úgy, hogy „szó szerint hitte a Szentírás minden szavát, és
teljes erejével igyekezett megfelelni az abban támasztott erkölcsi
követelményeknek. Hitte, amit Jézus mondott: nekem adatott minden hatalom az
égben és a földön, s vallotta: akinek tehát hatalma van, legyen tudatában annak,
hogy Istentől kapta azt, s úgy is éljen vele, mert egyszer felelni fog
érte”. Szemtanú írja róla: „Egész életén át megőrizte fiatalkorában
felvett komolyságát, alig mosolygott, és mindig úgy mutatkozott, mintha
Krisztus ítélőszéke előtt állna”. A felelősségének tudatától
átjárt valódi szent – minden idők embere számára példamutató – magatartásával.
Ezért írhatta fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben, amelyben a
keresztény hit, az egyház megtartására, az imádság, irgalmasság, jócselekedet,
türelem és igazságosság gyakorlására inti, hogy: „Uralkodj mindannyiukon harag,
gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden. Tartsd mindig
eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel
fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölség...”
Így uralkodott István király, erős kézzel, mégis alázatosan,
szelíden, életét és országát Jézus tanítására építve. Elmondhatta Pál
apostollal: mint bölcs építőmester alapot vetettem, de más épít rá tovább.
Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a
meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. (1Kor 3,10–11)
A hagyomány szerint halála napján országát Mária oltalmába ajánlotta. E
hagyomány alapján írta meg az ismeretlen költő csodálatos himnuszát:
„Előtted sír Magyarország
könyörögve, / Hiszen tied századoktól minden rögje, / István király szent
örökje / Isten után benned bízik mindörökre // Szent fiadat, Boldogasszony,
kérd e népért, / Győzelemmel verje vissza ellenségét, / Adja neki
égen-földön üdvösségét.”
E szép könyörgés azonban nem elég: mindannyiunknak tennünk is kell,
Jézus evangéliumára építve életünket, akárcsak nagy királyunk, hogy a drága
Szent István-i örökség – viharokban és vészekben is – mindenkoron megmaradjon.
Ámen.
Hit és jócselekedet
Tit 3,8
A mai alkalommal az Istenbe vetett hit egyik kézzelfogható megnyilvánulásáról,
kivetüléséről: a jó cselekedetről szeretnék beszélni. A keresztény
mivoltnak arról a feltétel nélküli velejárójáról, amelyről a Jakab levél
írója szállóigeszerű tömörséggel így fogalmazott: „Mert ahogyan a test
halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül”. (2,26) A bibliai szerző természetesen jó cselekedetekre
gondolt, amelyek nélkülözhetetlenek az istenhit „megvallásában”, s amelyek sok,
magát kereszténynek tartó ember életvitelében – sajnálatos módon – mégis
hiánycikként szerepelnek.
Nem csoda, ha a nagy keresztény gyülekezetalapító, Pál apostol is, a jó
cselekedetek fontosságát hangsúlyozva, a felolvasott bibliai versben így hagyakozik
Titusznak, a krétai egyház elöljárójának: „Igaz ez a beszéd, és szeretném, ha
szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a
jó cselekedetben elöljárni: ezek jók és hasznosak az embereknek”. Nyilvánvaló,
hogy meghagyása, a jó cselekedetben való „elöljárás”, nemcsak az akkori
elöljárókra: püspökökre, prezsbiterekre és diakónusokra, hanem minden
keresztényre vonatkozott, s ma is, hasonlóképpen, nem csupán püspökre,
lelkészre, egyházi és világi vezetőre, hanem minden gyülekezeti tagra
egyformán vonatkozik. Mert jó cselekedet nélkül nincs hiteles istenhit, nincs
igazi kereszténység, csak szemfényvesztő képmutatásról beszélhetünk.
A jó cselekedet – a rossz cselekedettel ellentétesen – Isten akaratára,
törvényére való teljes ráhangolódást jelent. Vagyis: ha Isten akaratát cselekedjük,
ha törvénye szerint élünk, akkor jót cselekszünk.
Isten akarata a hetedik nap, a vasárnap, s természetesen az ünnepnapok
megszentelése, megtartása. Az istenhívő ember Atyja akaratának engedelmeskedve
megszenteli a vasár- és ünnepnapokat, megpihen hétköznapi verejtékes fáradozása
után, s e megszentelés beszédes bizonyítékaként elmegy a templomba is. Tudja,
hogy ünnepet szentelni, templomba menni, az istentiszteleten részt venni jó
cselekedet, s azt is, hogy a templombajárás istenhitét igazolja. Különben
milyen istenhivő lehet az, aki Isten házát nem látogatja? Sajnos,
manapság a legtöbb, magát istenhívőnek tartó ember, erről teljesen
megfeledkezve, a mai kor test-, lélek- és
idegőrlő hajszájának engedve, messzire elkerüli a templomot. Bizony
sokan tanulhatnának abból a Krónikában megjelent cikkből, mely szerint
Portugáliában egy kutya minden vasárnap elmegy a saját falvától kétórányi
járásra levő templomba. Reggel 5-kor indul, hogy elfoglalja megszokott
helyét az oltár mellett a reggel fél nyolckor kezdődő misén.
Valahányszor a hívek felállnak vagy leülnek, így tesz
a kutya is, amit Pretanak hívnak. Az újságcikk azt is megjegyzi, hogy a kutya
mindezt egyedül és már három éve „gyakorolja”, s templombajárásával
jelentősen növelte a gyülekezet létszámát. A templomlátogatás mai helyzetét
nézve elmondhatjuk, hogy sok ilyen lelkes állatra lenne szükség az istentiszteletre
járók létszámának növelésére, de még inkább lelkes, másokat is templomba
hívogató emberekre, akik istenhitüket templomosságuk jó cselekedetével is
igazolják.
Persze, sokan vannak, akik azért nem jönnek templomba, mert előrehaladott
koruk, betegségük, halaszthatatlan kötelességük ebben megakadályozza
őket, de hétköznapi jó cselekedeteikben istenhívő embereknek bizonyulnak.
Nagyon sok ember esetében azonban a templomlátogatás elmaradása a jó
cselekedetek elmaradását, a fásultság, közömbösség, érdektelenség és önzés
életükön való eluralkodását vonja maga után. S ez az, ami a mai, immár 21.
századi kereszténység lejáratásához vezet. Egy híres keresztény teológus
(Gisbert Greshake) átszelte a világ sivatagjait, követve a nagy emberek nyomát.
Egy ekkor szerzett tapasztalatát a következőképpen írja le: „Egyszer a
júdeai pusztában föltettem a kérdést egy arabnak, aki nagyon nehéz helyzetben
segített nekünk, és megvendégelt minket, hogy miért tette. Meglepetten
válaszolt: »De hiszen ez magától értetődő. Egyébként is, ha egyszer elmennék az Önök hazájába, ott rajtam is
éppúgy segítenének!«
Akkor mi halkan megjegyeztük: »Remélhetőleg soha nem jön el a mi hazánkba!« Sajnos, a teológusnak és
társainak félniük kellett: a nagylelkű arab egy napon a keresztény »nagylelkűséget« is megismerve
rádöbben arra, hogy a jézusi szeretetet hirdetők nem bővelkednek a
testvéri segítség jó cselekedeteiben.” Ez a félelem, sajnos, ma is
időszerű, mert a mai keresztények is egyre fukarabbak a
segítőkész cselekedetekben. Pedig Jézus és Pál apostol óta
milliószor elhangzott a jó tanács: „az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetben
elöljárni”, de nem mindenki szívlelte és szívleli meg. Nem visszhangzik e jó
tanács – sajnos – a családok többségében, apák és
anyák ajkáról boldogító útmutatásként ritkán hangzik el. Kevesen vannak, akik
gyermeküket az egykori édesapa szavaival bocsátják útjukra: „Szerezz útravalót
az öregségre!” Nyilván, hogy ez az édesapa az erényre, a jó cselekedetre gondolt,
amikor gyermekének ilyen tanácsot adott. Ilyen tanácsot manapság kevés
szülő ad. A legtöbbször így hagyakoznak: ne törődj a másikkal, csak
magadra gondolj, törtess, könyökölj kíméletlenül, mert csak így érvényesülsz.
Szeretet, testvéri segítség, istenhit és jócselekedet – ezek a szavak mind a
peremre szorultak, vagy ki is vesztek a családi szótárból. S ha többnyire ilyen
családokból áll össze egy egyházközség, az egyház, csoda-e, hogy – istenhitet
igazoló, közösséget összetartó jó cselekedetek hiányában – hivatása betöltetlen
marad? Csoda-e, hogy az egyházközség nem tud igazi szeretetközösséggé alakulni?
Csoda-e, hogy a templom lassan olyan „Istenháza” lesz, amelyben még vannak
emberek, csak éppen az Isten hiányzik belőle?
Sajnos, a legtöbbször épp azok nem hallják mindezeket, akiknek hallaniuk
kellene. De akik meghallják és megértik, akik istenhitüket jó cselekedetben
igyekeznek felmutatni, azok javára és hasznára válnak minden embernek,
megtartói lesznek a közösségnek, méltók és érdemesek Isten jóságára és
szeretetére. Ámen.
Az „írások” és a könyv hatalma
Mt 22,23–33
Jézust a feltámadásról, annak módjáról faggatják – Őt
tőrbecsalni, megszégyeníteni akaró, aljas, hátsó szándékkal – a
feltámadást tagadó szadduceusok. Fondorlatuk, cselvetésük fegyvere azonban
visszafele sül el, s – Jézus helyett – az orvul, alattomosan támadók
szégyenülnek meg. „Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az
Isten hatalmát” – hangzik feléjük Jézus nyugodt, de tiszteletet parancsoló
szava, majd a halál utáni életről vallott felfogást ismerteti, amit a
szadduceusoknak az Írásokból éppúgy tudniuk kellene, mint neki. Végül így
foglalja össze örökélet-hitét: „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az
élőké”.
A történetből most Jézus – támadóit megalázó – válaszának egyetlen
mondatát ragadom ki: „Tévelyegtek, mivel nem ismeritek sem az Írásokat, sem az
Isten hatalmát”, s erre építem fel beszédemet. E mondat hallatán sokakban –
lehet – megfogalmazódik az értetlenkedő kérdés: hogyan, az írástudóknak,
tanult embereknek tartott szadduceusok nem ismerték az Írásokat, vagyis
írástudatlanok voltak, nem tudtak írni-olvasni? Az így értetlenkedőket
nyomban megnyugtatom, hogy a felolvasott történetben nem erről van szó: a
szadduceusok nagyon is jól tudtak írni-olvasni, de mégis tévelyegtek Jézus
szerint, mert nem ismerték helyesen, vagy önkényesen értelmezték és magyarázták
az Írásokat, vagyis a zsidók szent iratait, könyveit, a mózesi törvények foglalatát,
amelyeken keresztül is „szólt” Isten az akkori emberhez, kinyilvánítva hatalmát
és akaratát. A később kialakult keresztény szentkönyv: a Biblia, a
Szentírás szintén Isten hatalmának, akaratának, szeretetének egyik
bizonyságaként áll előttünk, s az azt értelemmel tanulmányozó ember mindig
útmutatást talál benne egy igaz élet megélésére. Az önmagával hosszú harcot
vívó, eleinte kicsapongásban élő Augustinust/Szent Ágostont a Biblia
indította el a keresztény élet útján, 386-ban. Tizennégy évvel később ezt
a sorsdöntő élményt így eleveníti fel: „...valami
fügefa alá heveredtem hétrét görnyedten, és szabad folyást engedtem
könnyeimnek. »Meddig
még, Uram?« És
íme, a szomszédos házból hangot hallok: »Tolle, lege! Tolle, lege! – Vedd föl, olvasd! Vedd
föl, olvasd!« Visszaszorítottam könnyeim patakját, és fölugrottam. Csupán arra
magyaráztam ezt a szózatot, hogy mennyei parancs zendül most felém: üssem fel a
könyvet, és olvassam el a legelőször szemembe ötlő fejezetét. »...nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem
szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem
öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust...«. (Róm 13,13–14) Nem
akartam már tovább olvasni. Nem is volt erre szükség. E mondat végeztével
tüstént a bizonyosság derűje ömlött el szívemben, és a kételkedés minden
homálya szertefoszlott.”
Valamikor középiskolás koromban – ha jól visszagondolok – engem is a
Szentírás fordított a teológia felé. Egyik osztálytársamtól egy Bibliát kaptam
ajándékba, s annak elolvasása érlelte meg bennem az addig talán csak csírájában
szunnyadó gondolatot: lelkész leszek.
Elmondhatjuk, hogy valahányszor az ember értelemmel és szeretettel fordult
a Biblia felé, és tanulmányozta azt, mindig nagy és szép dolgok születtek, s
magasba emelkedett a föld porában szárnyszegetten vergődő élet. Szerintem
a Szentírás csodás hatalma ma – immár a 21. században – is megvan úgy, amint
hatalma van minden könyvnek, amely Isten akaratát, szeretetét tolmácsolva az
ember felemelkedését, jobbá, többé, igazzá levését szolgálja. Sajnos, a könyvek
által a rossz is terjedhet: gondoljunk azon kiadványok, folyóiratok ezreire,
amelyek valósággal elárasztották a világot, megfertőzve a tiszta emberi
gondolatot.
De visszatérve a Bibliára, az ember felemelkedését szolgáló „Írásokra” és
könyvekre: hivatásukat csak akkor tölthetik be, ha olvassák azokat. Ha a
könyvek – beleértve a Bibliát is – könyvtárak polcain porosodnak, sötét fiókokban
sárgulnak olvasatlanul, akkor hiába várjuk, hogy naggyá, jobbá és igazzá legyen
általuk az ember.
Sajnos manapság sokan „tévelyegnek”, e világ földhözragadtjaiként vánszorognak
az élet útvesztőiben, mert nem ismerik, nem olvassák sem az „Írásokat”, a
Bibliát, sem a lelküket művelő, azt az élet teljességéhez
közelítő könyveket. Legfennebb úgy vannak mindezekkel, mint esküvője
után néhány nappal a könyvkereskedésbe benyitó fiatalasszony, aki így szólt az
elárusítóhoz: kérek három és fél méter keménytáblájú, mutatós könyvet. Az
elárusítónak hirtelen fülig szaladt a szája, de rögtön fegyelmezte magát, és
igyekezett a nagybani megrendelésnek eleget tenni. – Mondja, mégis milyen
könyvekre gondol, kérdezte udvariasan a vevőt, ajánlhatok szépirodalmi,
verses, történelmi vagy műszaki könyveket. Teljesen mindegy, hangzott a
válasz, a fontos az, hogy a keménykötésű könyvek egyformák legyenek, és
jól nézzenek ki, férjemmel ugyanis most rendeztük be az új lakást, amelybe
megítélésem szerint csak új könyvek illenek. (Czirják Árpád: Erdélyi Magyar
Breviárium) Vannak, akik e fiatalasszonyhoz hasonlóan a könyveket – köztük a
Bibliát is – lakásuk ékesítésére, díszítésére használják, s nem csoda, ha
szívük, lelkük, elméjük ékesítetlenül, dísztelenül, siváran tengődik, porosodik,
akárcsak dísznek szánt könyveik szekrényük polcain. De vannak – hála Istennek –
a közel 300 évvel ezelőtt élt tudós teológushoz, Bod Péterhez hasonlók is,
aki annak idején a leydeni egyetemről hazatérve hét és fél mázsa könyvet cipelt magával. E könyvmennyiséget az akkor
már tudós férfi valószínűleg nem méteressel mérte, mint az újdonsült
feleség, előzetesen mérlegre sem tette, mert e művek „súlyát” anélkül is érezte. Saját szavai szerint: „könyvekből
valamelyes tudományos kincset gyűjtött. (Czirják Árpád: EMB) Mert tudta
azt, amit Gárdonyi Géza – később – így fogalmazott meg: „A könyvre kiadott pénz, látszólag eldobott pénz. Mint a
vetőmag.” Sajnos erre a vetőmagra, a lélek és szellem
vetőmagjára, a könyvekre – az alacsony bérek és a csillagászati árak miatt
– kevés pénz jut költségvetésünkből. De ha jutna is valami, azt inkább e
világ talmi kincseire pazarolja az ember. Sajnálattal kell szemlélnünk, hogy
sok embertársunk szemében elértéktelenedtek az „Írások”, a könyvek, vele együtt
a templom és iskola, értéktelen és haszontalan az erkölcsös, becsületes, igaz
emberi élet. A Szabadság című napilapban olvastam nem is olyan rég,
Lászlóffy Csaba: Könyv negyvennégy forintra című
rövid írását, mely szerint egy fiatal könyvgyűjtő nem szállhat fel az
egyik magyarországi távolsági buszra, mert útiköltségéből hiányzik 44
forint. Hiába kínál fel a buszsofőrnek könyveket, hat-hétszáz forintosat
is, a hiányzó összeg fejében, az közömbösen utasítja
el ajánlatát: „Könyv?!... Annak itt már lejárt az ideje.” Aztán megkérdezi: „ -
Maga valami kupec? – Nem, könyvgyűjtő vagyok. – És milyen könyvei
vannak?!... Magánál hordja őket?” –
érdeklődik hűvösen a járművezető, s kérdései megcsillantják
a reményt a fiatalemberben: hátha... Ám lelkesedése
korai: hiába kínál jobbnál-jobb könyveket, buzgósága láttán a sofőr addigi
érzéketlensége gúnyba csap át: „ – Sekszpír nem volt a
barátja?” – kérdezi röhögve. „ – Nem – válaszol a
könyvgyűjtő sértődés nélkül – , de Shakespeare-em is van, ha
gondolja... Az autóbuszban ülők arca, ha hallják is a diskurzust, meg se
rezzen. Választékos, közönyös újgazdagok. A sofőr hirtelen indítja meg a
járművet, a pórul járt kunyeráló megtántorodik, kis híján elvágódik az aszfalton”.
Sokáig próbálkozik, míg végre egy magánautós megsajnálja, s felveszi. Könyvet
azonban ő sem kér, hanem így szabja meg a fuvardíjat: „– Két sörrel
megúszod, öcsi! Csak Dréher legyen”.
Csoda-e, ha egy ilyen világban, az embert felemelő, naggyá
tevő, de elértéktelenedő könyvek világában, vakon tévelyeg az
emberiség? Csoda-e, ha az „Írásokkal”, könyvekkel együtt Isten, a lelkiek,
szellemiek is „elértéktelenednek”, s céltalan bolyongássá válik az
Istentől szépre tervezett élet?
A nagy francia író, Balzac sokatmondóan jegyezte meg egyik kortársáról:
„Akarjátok tudni, milyen ember volt? Nem olvasott”. Sajnos egyre több emberre
ráillik e megállapítás, s az olvasás hiánya, az „Írások” és könyvek, a lelkiek és szellemiek ismeretében való járatlanság könyörtelenül
rányomja bélyegét életükre, környezetükre egyaránt. Akik azonban tisztában
vannak az „Írások” és könyvek Istentől való, lelket-szellemet
szépítő, embert naggyá tevő hatalmával, azok nem „tévelyegnek”, nem
tétlenkednek, és nem fukarkodnak, hanem e hatalom szárnyaló erejével emelkednek
fel a jézusi lelkület boldogító csúcsaira. Legyünk mi is ilyen emberek, e
lelket szépítő és magasra emelő hatalom boldog birtokosai. Ámen.
Hála és hálátlanság
Lk 17,11–19
Ha valamelyik folyóirat sportrovatának szerzője volnék, a
felolvasott bibliai történetet ezzel a címmel közölném: 9:1,
azaz a hálátlanság 9:1 arányban legyőzte a hálát.
A csodás elemekkel átszőtt
történet szerint Jézus, Jeruzsálem felé vivő útján, tíz leprás férfival
találkozik, akik felismerve a Mestert, könyörögve kérik: „Jézus, Mester,
könyörülj rajtunk!” S Jézus – ismerve az akkoriban gyógyíthatatlan betegség
borzalmait, meglátva szánalmas sebeiket, átérezve fájdalmukat, kivetettségüket
– könyörületes, szerető szívvel így szólt hozzájuk: „Menjetek el,
mutassátok meg magatokat a papoknak.” Azok elmentek, s útközben megtisztultak. Amit reméltek, bekövetkezett:
leprájuk elmúlt! Eltorzult arcuk kisimult, sebeik nyomtalanul eltűntek,
réveteg tekintetük újra mosolygósra változott. „Egyikük pedig, amikor látta,
hogy meggyógyult, visszatért, és hangosan dicsőítette az Istent. Arcra
borult Jézus lábánál, és hálát adott neki” – hallhattuk az evangéliumból,
amelynek szerzője azt is megjegyzi, hogy ez a hálálkodó ember „samáriai
volt”. S mint ilyen, idegenekkel keveredett zsidók leszármazottjaként, a
hithű zsidók szemében megvetendőnek, ellenségnek számított.
Tőle nem várta volna senki, hogy visszamenjen Jézushoz, és mégis egyedül
benne győzött a hála érzése, visszament, hogy megköszönje Jézusnak a
visszanyert egészséget, hálája jeléül dicsőítse Istent. Tette mindezt
azért, mert tudta, hogy mi a betegség, és milyen drága kincs az egészség! S azt
is tudta, hogy kinek köszönheti gyógyulását, kinek tartozik hálával érte.
Jézus a hálálkodó ember láttán így szól: „Nem tízen tisztultak-e meg?
Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse
Istent, csak ez az idegen?” Számonkérő, de válasz nélkül hagyott kérdései
után, szeretetet árasztó, biztató hangja betölti a köszönetet rebegő
„idegen” lelkét: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.”
A mai, 21. századi élet testet-lelket „megbetegítő” hajszájából,
rohanásából egy kis időre mi is „visszatértünk”, betértünk e szent
hajlékba, hogy ezen a sajátosan unitárius ünnepen, őszi hálaadás ünnepén,
hálát és köszönetet mondjunk Istennek, édes Atyánknak, áldjuk és
dicsőítsük szent nevét. Jöttünk, mi, hívő emberek, a tudatban, hogy
mindenekelőtt Őt, Istent illeti hála és köszönet mennyei és földi
kincseinkért: a szívünket és otthonunkat betöltő szeretetért és
békességért, az értelmünket világosító szellemiekért, a testünket tápláló
mindennapi kenyerünkért és italunkért, az élethez szükségesekért,
egészségünkért és gyógyulásunkért, verejtékhullásunk, „fáradalmink szép
gyümölcseiért, minden ajándékáért, amit végtelen szeretetéből és jóságából
gazdagon áraszt ránk. S aki így, hálatelt szívvel jött ide, annak lelkében távozásakor
– hiszem – megszólal a jézusi biztatás: „Kelj fel, menj el, hited megtartott
téged.” De mi lesz azokkal, akik nem jöttek el ide? Akik ma sem éreznek hálát
Isten iránt? Akik – bár itt lehetnének – távolmaradásukkal hálátlanságukról
tesznek bizonyságot? Hol vannak a többiek? Vagy Isten csak nekünk,
jelenlevőknek adott áldásaiból, csak minket ajándékozott meg szeretettel
és békességgel, kenyérrel és egészséggel, csak nekünk adott termést fáradságunk
után, csak a mi életünket tartotta meg mindenkit gyermekeként magához
ölelő szeretete? A számonkérésre – akárcsak Jézus esetében – most sincs,
ki válaszoljon. Mert azok, akiknek válaszolniuk kellene, nincsenek itt! Mi
azonban elmondhatjuk: bizony többen is itt lehetnének, de a hálátlanság ebben
megakadályozza őket! Bizony, ha sporttudósítást kellene írnunk a mai
jelenlétről, azt kellene papírra vetnünk, hogy a hálátlanság – ha nem is 9:1 arányban – de elsöprő fölénnyel győzte le a
hálát gyülekezetünkben!
Szomorú ez a megállapítás, de – sajnos – ez van! Az Isten iránti
hálátlanság korunk „divatjává” lett. Meggyőződhetünk erről a
hétköznapokban, s meg a hétköznappá alázott vasárnapokon, midőn a
közömbösség és érdektelenség miatt nem 9:1, hanem a
legtöbbször 10:1 arányban arat diadalt a hála felett a hálátlanság a
templomlátogatás tekintetében.
S ha így áll a helyzet Isten esetében, akkor egyáltalán nem
meglepő az, hogy az ember iránti hála még ennél is ritkább jelenség.
Megfordítva: egyáltalán nem ritka, nagyon is gyakori eset az, amiről egy
idős ember panaszkodott az egyik öregotthonban. Amikor megözvegyült,
mindent gyermekei, családja kedve szerint tett. Vigyázott az unokákra, rendezte
a háztájit. Belement abba is, hogy gyermekei lebontsák a régi házat, és újat
építsenek helyébe. Tették ezt, ígérve, hogy abban neki is lesz egy szobája.
Kérésükre odaadta nekik minden kis megtakarított pénzét. Neki minek az, hisz
mindene megvan és meglesz. Amikor a ház elkészült, a gyermekei azzal hozakodtak
elő, hogy az édesapa szobájára egyelőre nem futja, ezért töltse a
telet a régi ház még álló szobájában. Tavasszal meg azzal álltak elő, hogy
ők mennek dolgozni, az unokák óvodába, s jó volna, ha apjuk az
öregotthonban oldaná meg étkezését. Lassan elmúlt a nyár, és ismét őszre
fordult az idő. A szoba ugyan elkészült, de a gyermekek azt tanácsolták,
hogy még a télen maradjon a régi helyén, ahol nem kell annyi fárasztó
lépcsőt megmásznia.
Aztán egyszer, amikor a fiatalok hazatértek a munkából, a szomszédok
átvitték a szoba kulcsát. Az idős ember – megsokallva gyermekei „hálálkodását”
– öregotthonba költözött. Csak egyetlen kérése volt hozzájuk: őt ott soha
meg ne látogassák!
Sajnos erre a „témára” számtalan „változatot” hoz a mindennapi élet!
Hány hálátlan gyermek van, aki elfelejti, hogy életét, boldogságát, jólétét,
mindenét – Isten után – őt szeretettel nevelő szüleinek köszönheti.
Hányan veszik semmibe Pál apostol intelmét: a gyermekek „hálájukat szüleik
iránt róják le, mert ez kedves az Istennek.” Vagy hányan hagyják figyelmen
kívül azt, amit a görög bölcs, Arisztotelész már közel két és fél évezrede –
örökérvényűen – megfogalmazott: „Istennek és a szülőknek sohasem
lehet eléggé hálát adni.”
S azoktól, akik Istenhez és szüleikhez hálátlanok, hogyan lehet
elvárni, hogy embertársaik iránt hálásak legyenek? Egy magyarországi orvos panaszolta
el, hogy – a régi rendszer idején – egy éjszaka az iskolaigazgató beteg
feleségéhez hívták. Az orvos a beteg mellett virrasztotta át az éjszakát, s fáradsága
eredményes volt: az asszony megmenekült. Pár hét múlva – iskolakezdéskor – az
orvos, mint jó keresztény, igényelte gyermekei vallásoktatásban való
részesítését. Két óra múlva a megyei egészségügyi osztályról keresték meg, és
első kérdésük az volt, hogy milyen kapcsolatban van az iskolaigazgatóval.
S elmondták: ezt azért kérdezik, mert az iskolaigazgató jelentette fel az
orvost, hogy gyermekeit vallásórára akarja járatni. Ez volt a hála, a köszönet
az igazgató részéről felesége életének megmentéséért!
Bizony, így „hálálkodik” sokszor az ember, jótett helyébe
hálátlansággal fizetve embertársának, de az őt hálátlansága, gyarlósága
ellenére szerető Istennek is. Aki – akárcsak Jézus – a hálás kevesek
láttán megkérdezi: Hol vannak a többiek? S a hálátlanok nagy szerencséjére, a
válasz nélkül maradt számonkérés után, Isten nem sújt
le haraggal érzéketlen, közömbös gyermekeire, azt sem mondja, hogy a hálálkodók
jóval kevesebben vannak, mint a hálátlanok, nem állít fel sporthírekbe illő
eredményhirdetést, hanem azokra tekint, akiket hitük, szeretetük, őszinte
hálájuk és köszönetük megtartott „egészséges” lelkű, igaz, kedve szerinti
gyermekeinek. Éljünk úgy, hogy ránk is így tekintsen, minket is így lásson
Isten, akinek legyen hála és köszönet gondviselő szeretetéért! Ámen.
(Gyűrű Géza gondolatainak felhasználásával.)
Orbán F. Dezső
Egy életmű dicsérete
Jón 1, 1–2
Égni kell annak, aki gyújtani akar, lelkesedni annak, aki lelkesíteni
akar, és szeretni kell annak, aki szeretve akar lenni. Csak addig élünk, amíg
égünk, lelkesedünk és szeretünk. Amikor kialszik a benső tűz, és a
szeretet parazsa is hamuvá válik, megszűnünk élni. Ezért valaki lehet
élő halott már fiatalon, míg más, késő öregkorban is alkotó-teremtő
munkával, fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel, tenni akarással tud egy
közösségnek hasznos tagja lenni. Tud, mert életében nem ismerte azt, hogy nem
lehet, mert konok elhatározással, élő és éltető hittel kéri, és újra
kéri Istentől – úgy mintha ő lenne Isten szőlősében vagy
aratásában az utolsó munkás – az utolsó óra értelmes és hasznos megélésének
lehetőségét. Aki hivatásként, küldetésként teljesíti kötelességét, végzi
munkáját, az nem szűnik meg az lenni, aki volt, vagy lenni szeretett
volna, még akkor sem, ha már a hivatalos szolgálat ideje rég lejárt, még akkor
is, utolsó munkásként megragadjam az utolsó óra lehetőségét, élettel,
alkotó munkával, szolgálattal hálálja meg mennyei Atyjának a neki adott
kegyelmi időt.
A hivatásból fakadó szolgálat küldetésvállalás, melyet benső
kényszer tüze táplál és halálig tart. Ez gyönyörűséges, de nem könnyű
iga! Isten az, Aki kiválasztja és elküldi az embert egy szolgálatra, feladat
betöltésére, tehetséget, erőt és hitet adva neki. Ennek vállalása az ember
válasza Isten megbízására. Ez a válasz viszont a legtöbbször nem könnyű,
hisz hosszas lelki gyötrődés eredményeként születik, amelyben jelen van a
dacos ellentmondás kényszere, a kibúvó keresése, de benne van a diadalmas
győzelem, a lelkiismeret meggyőző munkája nyomán, önmaga gyávaságain,
kétségein, félelmein, annak bizonyságaként, hogy a lelkiismeretünkben élő
Isten akarata ellen hiába lázadozunk. Ezt tette a bibliai Jónás, akit
lelkiismeretének Isten-elve, az emberek iránti együttérzése, szánalma küldte a
bűnös városba, Ninivébe, hogy kiáltson a lelkek pusztájában, a város
ellen, melynek lakói bűneikben élnek, hogy megtérjenek. Babits Mihály
Jónás könyve című művében a költészet
művészi eszközeivel dolgozza fel a témát, egyrészt rokonszenvessé téve az
Úr parancsának teljesítése, küldetésének vállalása elől menekülni akaró
prófétát, másrészt az Isten akaratával szembeni lázadozás hiábavalóságát
érzékelteti melodramatikus paradoxonokkal. Olyannyira meggyőző
erővel teszi, hogy Jónás sorsában, vívódásaiban szinte magunkra ismerünk,
hisz a legtöbben és legtöbbször így gondolkodunk: Mit akar velem az Úr, miért
nem hagy nyugton; miért küld éppen engem egy feladat betöltésére, és miért nem
mást, mi közöm nekem másokhoz, a világ dolgaihoz, sorsához, „hadd forogjon
keserű levében”. Babits ezt az érzelmileg teljesen passzív alapállását így
fogalmazza meg Jónás által:
„Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
/ Az Isten gondja és nem az enyém: / senki bajáért nem felelek én.” – mondja
Jónás, és meg is próbál kibújni a küldetés, a megbízás alól, menekül más
irányban, egy Tarzus felé tartó hajóra száll, majd egy cethal gyomrába kerül,
de végül mégis Ninivében köt ki. Dörgedelmes prédikációkban rájuk olvassa
bűneiket, és megtérésük függvényében Isten bűnbocsánatát vagy ítéletét
hirdeti, s a kegyelmi időt az Úr szava szerint negyven napban határozza
meg. Kezdetben csak pusztába kiáltott szó minden szava, megmosolyogják,
bolondnak tartják, kigúnyolják, és hogy elhallgattassák: pellengérre is
állítják. Elkeseredik hiábavalónak látszó fáradozásán, szenvedésén, és az Úr
ellen is lázadozva, elhagyja a várost.
Számolva a napokat, az isteni ítélet bekövetkezését várja, és szinte
örül már a gondolatnak is, hogy szemtanúja lehet a város pusztulásának, elégtételt
véve Istent és önmagát ért sérelmekért. Akárcsak Illés üldöztetése idején, így
imádkozik Istenéhez, panaszlón, megkeseredetten, bosszúszomjasan: „Lám, megcsufoltak Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre
állitották, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak
s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának. / Én Jónás, ki csak a Békét
szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem. / Harcolj velük hát, Uram,
sujtsd le őket! / Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem
lesz addig igazság, se béke, / míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
Íme, mennyire hasonlít Jónás minden kor prófétájához, írástudójához, tanítójához,
akit nem értenek, nem hallgatnak meg, aki e miatt hiábavalónak érzi munkáját,
áldozatát, életének sorvasztását, kockáztatását, és azzal nyugtatja magát, hogy
megtett mindent, hirdette a próféciát, a többi már nem rajta múlik. Dolga
végeztével vagy éppen végezetlen, a városon, de önmagán kívül is, tehetetlen
dühében már annak is örül, hogy a pusztában égető napsütés elől egy tökinda
árnyékába menekülhet, de kénytelen lelkének csalóka békéjét, boldogságát
feladni, Isten lelkének lelkiismeretében jelentkező, ellenállhatatlan
kényszerítése által, emberi életek megmentése és a közügy érdekében.
Tudatosodik benne, itt a pusztában, a számkivetettség keserű érzésének, a
kiábrándultságnak állapotában, a prófétaság alfája és ómegája: „Elküldtél
engem, férgekhez a férget, / kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. / Én inkább
ültem volna itt a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán. / De böjt s
jámborság néked mint a pélva, / mert vétkesek közt
cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova
Te küldtél.”
Egy féreg rágja el a tökinda gyökerét és szakítja szét végleg önnön hiú
békéjét. Bár Illéshez hasonlóan azért imádkozik Istenhez, hogy venné el életét,
hogy többé ne szenvedjen, de más volt – akárcsak Illés esetében – az Úrnak
célja vele: visszamenni azokhoz, akik kigúnyolták, őrültnek tartották,
megverték, hirdetni számukra Isten beszédét, a megtérés és a bűnbánat fontosságát,
a bűnbocsánat és üdvösség feltételeként.
Isten rápirít, az elhervadó tököt, de valójában annak árnyékát
hiányoló, önmagát sajnáltató szolgájára: ... „Te
szánod / a tököt amely egy éjszaka támadt / s egy
másik éjszaka elhervadott; / amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, / lombja
alatt csak lustán elhevertél. // És én ne szánjam Ninivét, amely / évszázak
folytán épült vala fel?”
És újra ellentmondást nem tűrő hangon
küldi: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak
prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás
sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj
Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap,
negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti.”
Jónás nem tehet mást, minthogy újra vállalja a békétlenséget, a hiábavalónak
tetsző küzdelmet, a megaláztatást, saját lelki békéje érdekében, és bekövetkezik
az, amire maga sem számított: most már hallgatnak szavára, bűnbánatot
tartanak, és Isten megkönyörül a városon.
Íme, mégis volt, van és lesz értelme a prédikálásnak, a bátran és
helyén mondott szónak, az igaz, jóindulatú és értelmes beszédnek! Az írástudók,
léleknemesítők, nevelők jövőt építő felelőssége, de
lelkiismereti kötelessége is egyben az Igének alkalmas és alkalmatlan
időben való hirdetése, még akkor is, ha azt nem hallgatják
meg vagy elutasítják, ha miatta osztályrészük a szenvedés, a megaláztatás és
magára maradottság, elhagyatottság. Csaknem sorsszerűség az, hogy magára
marad, ki másokért lázad.
Hivatásod legyen élni másokért, és mások
boldogságában keresni a magadét, meg nem elégedni saját látszat-boldogságoddal,
mely csalóka, mint a szivárvány. Nem az igazán boldog, kit megelégedéssel a
magány nyugalma fogad keblére, ki a bosszús szívek őrült dühödését, s
városok zaját nem hallja, hanem az, aki vállalja önnön nyugalmának, békéjének
feláldozása árán is mások nyugalmának, békéjének, boldogságának megvalósítását,
aki felfogja, megéli, vagy megélni akarja azt, amit kifejez a költő
ihletett szava: „Az ember szenny és sár felett / szent orgonának született. S
hiába riog néha a gonosz / a lélek mégse rossz! A bűne: máz csak, magja /
ősi, tiszta és esdekel az Úr ölébe vissza. Szava százszor diszharmónia / s
marad örökre a jóság fia.”
„Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít” – mondja a
zsoltáros, de mint tudjuk, van mulasztási bűn is. Én úgy érzem, hogy az
Úrban szeretett kedves szolgatársamat, Nemes Dénes, 18 éve nyugalmazott lelkésztestvéremet
ez sem terheli, mert nem csak hivatalos szolgálata idején, de azután is legjobb
lelkiismerete, tehetsége szerint igyekezett mindent megtenni, amit megtehetett.
Teljes mértékben érvényesítette e szellemes szólásmondás igazságát: „Bár nem
tudunk megtenni mindent, amit kell, de mindent meg kell tennünk, amit lehet.”
Jelentős mértékben hozzájárult e kis közösség valláserkölcsi életének
támogatásához, nyugalmazásának éveiben is. Ha szükség volt, Jónáshoz hasonlóan
vállalta végül is a megbízást és építő bírálattal prófétált, de nem vonult
ki, avagy be a lélek pusztájába, önmaga száműzetésébe, hanem erkölcsi
felelősséget vállalt mindenért, amit kijelentett vagy tett. Igazán méltó
volt a nevére, mert nemes szívű, léleképítő lelkipásztor volt, és
ráadásul művészi szépérzékkel és tehetséggel megáldott. Lelkészi
szolgálatának méltatása nem rám tartozik, de annyit talán elmondhatok, hogy
prófétai lelkülettel hirdette az evangéliumot, ébren tartva a hit és
hovatartozás tudatát egy olyan korban, ahol a vallás- és népszolgálat ellehetetlenült
a börtönbüntetéssel való fenyegetettség és az ateista ideológia lélekaljasító
tudatmosása által. Saját elmondása szerint, például az 56 utáni évek
retorziójában előkészített kofferrel és félelemmel gondolt arra, hogy az
ő ajtaján is kopogtatnak a „kékszemű iszonybetyárok”.
Csak egy rövid gondolat erejéig tértem ki arra, mit jelentett
lelkésznek lenni akkor. Benne, én az érző, együtt érző, minden
szépre, jóra fogékony, alkotó embert értékelem, a szépérzékű embert, aki
az erkölcsi ember csiholója volt, mert a szépérzékű ember alapjában véve
nem lehet rossz, csak jó!
Nemes Dénes lelkésztestvérem, nem csak a lelkek szolgálatában alkotott
maradandót, de a faragóművészetben is. Kálnokon hagyományőrzés számba
megy a fafaragás – olyan kimagasló népművész faragómester nevével fémjelezve,
mint Bálint András –, ez pedig a szó pozitív értelmében megfertőzte a
tiszteletes urat, aki a hivatásos szakmabeliek féltékenységét is felébresztette,
vagy felébreszthette, lelki fogékonysága és kezének munkája által. Erről
beszélnek, tanúskodnak a datki unitárius egyházközség parókiájának székely
kapujától kezdve – ahol mint mesterkisegítő
segédkezett – a kálnoki templom kettős székely kapuja, amelyet teljes
egészében ő készített, úgyszintén a Bodokon faragott székely kapu és a
művészi igénnyel megfaragott kopjafák Bölön és Bodok temetőjében; az
előbbi Albert Lőrinc unitárius lelkész síremlékét díszíti; az utóbbi
pedig – életének nevezett – felesége és saját síremlékét koronázza. És a most
elkészült remekmű, a templomunk előtt álló emlékmű, amely
hőseinkre emlékeztet, és arra buzdít, hogy éljünk azzal a hittel,
nemzettudattal, szabadon és felelősséggel, melyért életüket áldozták.
Emlékeztet arra is, hogy igyekezzünk teljesíteni Széchenyi felhívását: szeressük,
védjük, szépítsük és gazdagítsuk e hazát, mindannyiunk egyetlen közös otthonát.
Ez ünnepély – a Millennium jegyében – Nemes Dénes 88 éves nyugalmazott, de
építőmunkában és küldetésvállalásban fáradhatatlan lelkész érdeme. Hadd
köszöntsük úgy, ahogy megilleti és megérdemli. Mélyen meghajtom előtte
tiszteletem kibontott zászlóját; példaképemnek tekintve köszöntöm, és kívánom,
hogy éljen még számos évet egészségben! Mint eddig, legyen továbbra is értékes
tagja közösségünknek, egyházunknak és népünknek, melyeknek felvirágoztatásáért
meghozta nem kérkedő, nem hivalkodó, hanem szerény, de mindig értékes
áldozatát. Isten éltesse! […] Ámen.
Elhangzott
Bodokon 2001. július 22-én
Fekete Árpád
Köszöntés a Berde-serleggel
Az Istenben bízó, vallásos érzületű magyar ember dolgának
végeztével szívesen ül asztala mellé, hogy hálát adjon a gondviselő jó
Atyának, akinek áldásával előteremthette eledelét, megszerezhette
mindennapi kenyerét és kérje az Úr segítségét, oltalmát, további teendői
elvégzéséhez, befejezéséhez.
Azt a tényt, hogy ma az unitárius egyház legfőbb
kormányzati szervén, a Főtanácson részt vevőket a közebéd alkalmával
a becses tárgyi emlékké vált Berde-serleggel köszönthetem – melyet
megtisztelő megbízatásnak és kitüntetésnek tartok –, a szentivánlaborfalvi
születésű jogásznak, ügyvédnek, liberális politikusnak, a háromszéki
kormánybiztosnak, a házsongárdi díszes síremlékben nyugvó nagy egyházi
jótevőnknek, Berde Mózesnek tulajdoníthatjuk, valamint annak, hogy a
hagyományápoló utókor megértette a Berde Mózsa által létrehozott jelentős
anyagi és szellemi értékű alapítvány célját. Azzal, hogy teljes vagyonát az unitárius egyházra
hagyatékolta, hozzájárult protestáns felekezetünk megerősödéséhez, a
magyar értelmiség formálásához, neveléséhez, megmaradásunk érdekét szolgálva.
Családi örökségünk fontos ereklyéjeként tartottuk számon megboldogult
édesanyánk egyik vallásos tárgyú jutalomkönyvét, melyet a kolozsvári Unitárius
Kollégiumban szorgalma és példás magaviselete jeléül, mint osztálymásodik
kapott. Iskoláztatása alatt, a harmincas évek elején, két éven át, ő is
részese volt a diáknak mindennap kijáró Berde-cipónak. Házasságom révén a
Berde-család zaláni ágával én is kapcsolatba kerültem.
Unitárius vallású identitásunk megőrzésének záloga, Erdély
sokszínű népességének és a mások általi Istenben való hitnek a
különféleképpeni értelmezése ellenére is, az egy igaz Istenben való hit.
Nekünk, unitáriusoknak nem marad más alternatíva, küzdenünk kell az egy
Istenben való hitünk megerősödéséért.
A történelem forgatagában, nehéz pillanatok idején születtek és
születnek új eszmék, akkor, amikor a régiek válságba jutnak. A római birodalom
bukása előtt több mint másfél évszázaddal államvallássá vált a
kereszténység. A 16. században válságos helyzetbe jutott a magyarság. Így
soraiban kedvező talajra leltek a reformáció megújulást hirdető
gondolatai. II. János király alias János Zsigmond
erdélyi fejedelem és udvari papja, Dávid Ferenc rokonszenveztek Erdélyben
legelőször a Szentháromság tanát tagadó elvekkel. Utóbbi lett a
kifejezetten egyistenhívő unitárius egyház első püspöke. Vallásunk
jellemzői a nyitottság, a tolerancia és a szabadelvűség. Dávid Ferenc
a történelemben először mondta ki a lelkiismereti és vallásszabadságot. Napjainkig
az egyetlen magyar alapítású vallásként tartják számon. Egy ideig a mi
egyházunk, az unitáriusoké volt az erdélyi magyarság legerősebb egyháza.
Mivel a fenti rövid mondatok egyházunk kialakulására és hitvallásunk lényegére
vonatkoztak, sokszori elhangzásuk ellenére sem tekinthetők közhelynek.
Átérezve a mondatok tartalmát, éppen velünk, a magyarokkal és unitáriusokkal
szembeni tolerancia hiánya keltett bennem aggodalmat.
Csendes, békés, nyugodt életet, vallásos szellemű világot tudna
kialakítani az emberiség a földgolyón, ha egyesekben nem volna hatalmi vágy, s
olyan törekvés, hogy mások felett uralkodjanak. A mostani történelmi körülmények
között nemcsak magyarságunkra, hanem a hitünkre törő rosszindulatú
viszonyulások is az összefogásra sürgetnek. Jött a tatár, a török, az osztrák,
az orosz. El is mentek. De ma is van aki úgy szeretne
megszabadítani a vízbefulladástól, hogy fejünkre hágjon. Mátyás király
örökségének sikeres folytatóivá kell lennünk, mert... abban a háborúban, amit a „török” ellen viselünk, igen sok
emberre van szükségünk.” Szabad-e olyan kijelentést tenni, egyáltalán
megfogalmazni – ki tudja milyen valláspolitikai célból, hogy csak a
Trinidátusban hívő vallásokat tekinthetik történelmi egyháznak? Nagyon
találónak tartottam történelem-filozófia szakos kollégámnak az érettségi
vizsgán elhangzott kijelentését: „Számbelileg ugyan az egyistenben hívő
unitáriusok aránylag kevesen vannak, pedig az emberiség nagy része az
unitarizmus szellemében gondolkodik.”
Az unitarizmus eszméjének szellemisége, a nyitottság, a tolerancia, a
szabadelvűség, az Istenről alkotott nézet és az őt formáló kép
tisztelete és őt imádása, Jézus általunk ismert és értékelt szenvedése az
unitárius hívekben rejlő egyéni értékek szolgálják egyházunk
felemelkedését, megerősödését.
A 19. században meg lehet-e érteni azt a felfogást,
hogy a Trianon óta üldözött kisebbségben élő erdélyi magyarokat segíteni
szándékozó, a Parlament által 92 százalékban megszavazott magyar státustörvény
ellen tiltakozzon a többség? Lehet-e, szabad-e visszautasítani a szegénynek a
nemes lelkű és anyagiakban is gazdagabb anyaországban élő nemzet
segítségét, hogy az azonos nyelvű, kultúrájú, vallású és lelkivilágban
ugyanolyan érzelmekkel rendelkező magyar megmaradását biztosító
segélylehetőség ellenségeskedést váltson ki az uralkodó nemzet
részéről? Jó volna megfogadni Szent
István intelmét: „...semmi sem emel fel, csakis
az áldozat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlöltség.” A
trianoni történelmi machináció egy birodalomnak s főleg egy nemzetnek, a
magyarnak készítette elő tendenciózusan a hanyatlását, a pusztulását.
Odüsszeusz találmánya, a trójai faló, a tőrbe
csalt ókori város virágzó civilizációja központjának, Trójának a pusztulását
jelentette. Fondorlatos invenció volt. Odüsszeuszt, az eszmei szerzőt az
istenek legalább érdemszerűen megbüntették. Vajon a történelemben valaha
bűnhődni fog-e egyszer valaki az igazságtalan döntésért? Ne engedjük,
hogy Trója sorsára jussunk.
Nem tapsolhatunk szívből annak, hogy terhünkre új nemzetek
erősödtek meg a hajdan magyarlakta területeken, s folyamatban van újabb
természeti népek megerősödése, mert ez további sorvadásunkhoz vezet, s
mindig aktuálissá teszi Tompa Mihály közismert sorait a Gólyához című verséből: „Repülj, repülj és délen valahol
/ A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy
pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve széthull nemzetünk...”!
Történelmi múltunkra, hagyományainkra kell alapoznunk jövőnket.
Nem más, a magyar hivatott jövőjének megteremtésére.
Kerek évfordulók kapcsán minden szervezett emberi közösség igyekszik
számot adni a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó időszak alatt
felhalmozott anyagi és szellemi értékekről s körvonalazni a jövő
perspektíváját. Nekünk magyaroknak, függetlenül attól, hogy kit hová sodor az
anyaországtól az élet vihara, a közelmúltban erre a legjobb alkalmat a
honfoglalás millecentenáriumi és a magyar államalapítás, valamint a
kereszténység felvételének millenniumi ünnepségei szolgáltatták. A hosszantartó
ünnepi hangulatban nekünk, magyaroknak volt mire emlékeznünk. Ezt megtettük.
Méltattuk elődeinknek a mindenkori nehéz időkben való bátor
kiállását, s büszkén tapostuk végig dolgos, harcos anyáink, apáink lábnyomaival
kivert útját, elismerve azt, hogy ők azért fogtak fegyvert, hogy az
utókornak hazája maradjon (ezért szeretnék én minden mai erdélyi lakost
legalább dédnagyapja sírhantjához állítani). Elődeink azért ültettek
termő fát, hogy utódaik élvezettel fogyasszák annak gyümölcsét, ugyanakkor
azonban az ő feladatuk ápolni a törzsét, gondozni gyökerét, védeni
koronáját. Az utókor vegye tudomásul, hogy a történelem kereke nem áll meg.
Vállalniuk kell a megmaradáshoz szükséges terhek tovább viselését! A
teherviselés nem könnyű feladat. Nehéz időkben fogalmazódtak meg
Zrínyi Miklós szavai is: „...nem másra használ eleink
tündöklése nekünk, hanem, hogy égő szövétneknél, fényes fáklyánál fussuk a
mi életünk pályáját.” Valamit nekünk is örökül kell hagynunk unokáinkra, mert Tamási Áron szerint csak most, amíg
élünk „Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadtunk, s a föld, amelyben élünk és
halunk”.
Vajon a nagy történelmi évfordulók kapcsán elemeztük kellően
lelkiismeretünket? Vajon elég toleránsak vagyunk-e? Tiszteljük-e kellően
embertársainkat?
Hiszem, hogy az ember hivatástudattal van megáldva. Az életet ennek
szellemében élheti meg. Hiszem, hogy bárki, ha hivatástudattal tölti be és
végzi el feladatát, akkor megszépül a Föld. Nehéz az okosabb embernek tanácsot
adni, de ha valaki környezetemből lelkészi pályára készülne, s megkérdezné,
hogy milyen tanácsot adnék, így summáznám azt: ha azt akarod, hogy híveid
szeressenek, őrizd meg a békét egyházközségedben, végezd pontosan a
lelkészi szolgálatodat, légy példamutató a családi életben, neveld Istenben
hívőkké a fiatalokat, s az okos és jó embernek is tudj tanácsot adni.
Ennek utána pedig idézném Victor Hugó-t:
„úgy élj, hogy ahol vagy, ne vegyenek észre, de ahonnan elmentél, érezzék hiányodat!”
Szeretném megérni, hogy ha történelmi múltunkat idézzük, ne csak szomorú
képek peregjenek le előttünk, hanem egy boldog jelen és egy napfényes
jövő is megjelenítődjön. Ennek illusztrálására zajzoni Rab István sírfeliratát
idézem: „Nemzete s neve Rab vala, de
szabad a lelke s a dala” valamint Zrínyi Miklós Tavasz című versét: „Ím, most ifjaik megvénült esztendő, / Tavaszra fordul a
téli kemény ütő, / Újul föld, frissül víz, vigadik az erdő. / Teli
szép madarakkal a magas levegő”.
A magyar ember munkájának végeztével, eledele elfogyasztása előtt,
alatta és utána szívesen elfogyaszt egy pohárkával a saját maga, komája, a
tiszteletes úr és mások egészségére, kölcsönösen biztatva, bátorítva egymást.
Pohárköszöntőm befejezésének végén emelem a nagybecsű Berde-serleget
mindnyájunk egészségére s az egy igaz Istenben hívő unitárius egyház
jelenére és megerősödésének jövőbeni reménykedésére a hagyományos
unitárius köszöntéssel: Isten áldja meg kedves mindnyájunkat!