Kovács Sándor

 

Isten az egység forrása

 

Ez 36,24–28; Jn 17,20–24.

 

Kedves Testvéreim! Engedjék meg, hogy unitárius tanártársaim nevében is megköszönjem, hogy az egyetemes imahét alkalmával ránk is gondoltak. Különös öröm és megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, hiszen az elmúlt tizenöt esztendőben imahét alkalmával unitárius lelkész nem szolgált a Protestáns Teológiai Intézetben. Bizonyára az sem a véletlen játéka, hogy e hét ötödik napján Isten gyermekeinek és teremtményeinek egységéről elmélkedhetünk. Az új évezred hajnalán, úgy tűnik, közös forrásból merítünk, és nem az idejétmúlt felekezetieskedés poshadt, sokszor zavaros vizével, hanem az egység forrásának üdítő harmatával oltjuk szomjunkat. Adja Isten, hogy mai együttlétünk gyümölcsöző legyen.

Beszédem alapgondolatát Ezékiel próféta könyvéből választottam. A prófétát Júda vezető politikusaival együtt az első deportálások alkalmával hurcolták Babilonba, és ott saját életén keresztül tapasztalta meg a szétszórtság, s a kisebbségi lét nyomorúságait és áldásait. Az elhurcoltak lelkében még élhetett a hazatérés reménye, de egy évtized múlva a Kébár folyó partján már csak sírni lehetett, elsiratni végérvényesen Jeruzsálemet. A huszadik század nemzetünk és egyházaink történetében babiloni fogság volt. Hogy hány sarkába szórattattunk szét a világnak, s hogy mit jelent kisebbségben, kiszolgáltatottan, élni arról bőséges tapasztalataink vannak. Mind nemzeti, mind vallási szempontból a kisebbségek, a szétszórtak csoportját gyarapítjuk. Ezzel már búnak is ereszthetnénk fejünket, mert keserű igazság a többség igazsága, és minden józanul gondolkodó ember felismeri, hogy a lassú felmorzsolódás, a többségben való felszívódás babiloni fogságába kerültünk. A Szamos partján elsirathatnánk mi is végérvényesen Jeruzsálemünket, ha a szent város csak a siratófalat juttatná eszünkbe. A mi Jeruzsálemünket nem elsiratni kell, hiszen az az áldozatnak és a győze­lemnek, Isten irántunk való jóságos szeretetének helye. Az Istennek mindig gondja volt választott népére, Ezékielt prófétájává hívta el, és feladatául tűzte ki népe megtartását, őrállóvá tette, és Isten ma is őrállóihoz szól, biztató szava hangzik felénk.

Az Ő biztató jelenlétének első bizonyossága az, hogy egybegyűjtött. A prófétának adott ígéretben is azt olvastuk, hogy Isten összegyűjti a szétszórtakat, és országot, földet ad a gyermekeinek. Az imahetet előkészítő tanári gyűlésen fiatal unitárius kollegámmal mosolyogva figyeltük azt a buzgalmat, ahogyan tanártestvéreink minden történelmi felekezet képviselőjét a keresztény egység jegyében meghívják szolgálni. Sokadszor tűnt fel, hogy a meghívottak listáján ebben az évben sem szerepelünk. És íme, Isten másként akarta, egybegyűjtött, hogy az új évezredben a keresztény egység jegyében szolgálhassunk. Ahol a család minden tagja legalább az ünnepeken nem ül le a terített asztal mellé, ott nincs családi élet, de nincs vallásos élet sem. A legnagyobb és a legkisebb gyermeknek is az asztal mellett van a helye, hogy Isten áldását megköszönve, egymásnak szívből örvendve táplálhassuk testünket és lelkünket a mindennapi kenyérrel.

Asztalhoz tiszta kézzel ülünk, Isten nem csak egybegyűjt, de meg is tisztít. „Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok” – olvassuk Ezékiel próféta könyvében. Bízzuk a tudós exegétákra, hogy a keresztség előképéről vagy jellegzetes zsidó rítusról van szó a szövegben. Isten egybegyűjtött minket és megtisztítja gondolatainkat, eloszlatja előítéleteinket, ledönti bálványainkat. Egyik igen kedves bálványunk az, amely csakis és csakis saját egyházunkat teszi a kijelentés birtokosává. Másik az a tudat, hogy csakis és csakis a saját egyházam által mutatott út vezet az üdvösségre. Milyen jóságos az Isten, hogy nem egyházainkat, hanem cselekedeteinket, Krisztuskövetésünket nézi, milyen nagy az ő irgalma, hogy nem felekezeti hovatartozásunk arányában üdvözít, hanem végtelen szeretetéből. Isten előtt egyek és egyformák vagyunk, nem az ő számára fontos a keresztény egység, Fia által Isten önmagával tett eggyé mindenikünket.

A keresztényi egység megteremtéséért a huszonegyedik század őrállóit, az Isten igájába szegődötteket akarja megváltoztatni az élet adója és Ura. Nem azért, hogy egy akol és egy pásztor legyen a világon, hanem sokkal inkább azért, hogy Jézus követői ne szájukkal, hanem szívükkel kötelezzék el magukat a keresztény értékek mellett. Jézus új parancsolatként adta, hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket. Ez a szeretet megújít bennünket, hogy új emberekké legyünk, az Újszövetség örököseivé. Ez a szeretet újította meg hajdan a prófétákat, ez újította meg később az apostolokat, és ez újíthatja meg ma is az emberiséget.

Mindennap ezt halljuk, hogy meg kell változnunk, és jobbnál jobb módszereket is ígérnek csodadoktorok és sarlatánok az átalakuláshoz. Keleti misztika és nyugati technika között téblábolunk akkor, amikor tudjuk, hogy életünk megváltozását senki mástól, csak Istentől remélhetjük. Istennek terve van velünk, és ezért fájdalmas műtétet hajt végre rajtunk. Új szívet ad. A kőszív helyébe érző szívet kapunk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nincs kőből a szívünk, könnyen azzá válhat. A kőszív sem mentes az indulatoktól, az érzelmektől, íme a kőszív néhány jellemzője: tompaság, tunyaság, kicsinyhitűség, ingerültség, gonoszság. Vajon milyen szív dobog bennünk, olyan-e, mint Baradlay Kázmérban? Vajon fejünkre olvassák-e bűneinket:

„Segítetted-e a nyomorultat? Nem! Fölemelted-e az elesettet? Nem! Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek? Nem! Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire? Nem! Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek? Nem! Szeretettel fizettél-e a szeretetért? Nem! nem! és mindörökké nem! (…) A kripta vasajtajának dördülése zárta be a ceremóniát.”

Kőszívvel kényelmesen lehet élni, nem zavar, de nem is indít cselekvésre. Kőszívvel is lehet imádkozni, vallásosnak lenni, eleget tenni a kötelességeknek. A kőszív birtokosa mindent megad az Istennek, és elvárja, hogy cserébe Isten is megadjon mindent.

Ezzel szemben a hússzív érző szív és roppant sokat követel birtokosától. A hússzív érző szív, és jellemzője: a szeretet. Az új szív cselekvésre késztet, együttérzésre, könyörületre indít. Érző szívvel átadom magam Istennek, és nem várok érte semmit cserébe. Az önátadás élményéről így ír Eckhart mester: „A testi táplálékot, amelyet magunkhoz veszünk, sajátunkká alakítjuk, a lelki táplálék azonban, amelyet magunkhoz veszünk, minket alakít sajátjává; az isteni szeretetet tehát nem fogadjuk magunkba, hiszen az két dolgot eredményezne. Hanem az isteni szeretet fogad bennünket magába, és eggyé leszünk vele.”

Az érző szív roppant magasra állítja az istenfiúság mércéjét. Új szívvel az Újszövetségnek leszünk gyermekei, és ekkor kapjuk a legértékesebb ajándékot: Isten az új szívvel együtt új lelket is ad. Önmagát adja át nekünk, így válunk az ő templomává, nemcsak vonásait hordozzuk arcunkon, hanem lelkét lelkünkben. És ami eddig terhes, testet és szellemet megpróbáló feladat volt, az szeretetteljes cselekvéssé nemesedik bennünk. János levelében azt olvassuk, hogy: „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” Az egyetemes imahét ötödik napjának témája szerint: Isten az egység forrása.

A szeretet az egység forrása. E forrásra rátalálva, befejezésül, hadd idézzem Nagy Leó pápát: „Hogy bensőnk gondos megvizsgálásánál ne aggályoskodjunk sokféle dolgon, tekintsünk szívünk legrejtettebb szögletébe, vajon minden erénynek az anyja, a keresztény szeretet megvan-e bennünk? S ha úgy találjuk, hogy egész szívünkből vonzódunk Istenhez és felebarátunkhoz, olyannyira, hogy ellenségeinknek is ugyanazt kívánjuk, amit magunknak, az ilyen ember nem kételkedhetik abban, hogy Isten működik és lakik benne.”

Isten legyen munkás mindenkor bennünk, irányítsa gondolatainkat, és vezérelje lépteinket egymás felé. Ámen.

 

Elhangzott a Protestáns Teológiai Intézetben az ökumenikus imahét alkalmával

 

Máthé Sándor

 

Isten imádása

 

Mt 6,13

 

Milyen szép ez az imádság. Az indítás a gyermek őszinte bizalma az Atya iránt – a befejezés az érett felnőtt rendíthetetlen bizonyossága. A gyermek és az érett hitű, tapasztalt felnőtt együtt van ott a hívő emberben.

Vajon miért mondja ezt Istennek az imádkozó, hogy a tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség? Nem neki van arra szüksége, hogy mi ezt megvalljuk, hanem nekünk. Az imádkozónak kell megerősödnie abban, hogy el ne feledje, kihez imádkozott, hogy ki előtt. Neki van szüksége arra, hogy tudja, ki az az Isten, akit ő Atyjának nevezett.

Ebben az utolsó mondatban már semmi újat nem mond az imádkozó. Itt már nem kér Isten gyermeke semmit, nem is köszön meg semmit, még csak a bűneivel sem járul oda, hogy bocsánatért esedezzék. Hát akkor mit csinál? Véget értek a kérések, és mégis folytatja az imádságot. Befejezte mondanivalóját, és mégsem hagyja abba. Egy kicsit még ott marad előtte, miután már befejezte a mondanivalóját. Ez az imádságnak a legmagasabb rendű formája.

Hadd mondjak el egy kis történetet. Volt egy morcos édesapa, aki sokat dolgozott otthon. A szobájába csak igen indokolt esetben mehettek be a gyerekei. Egyszer a legkisebb, aki épp, hogy elérte a kilincset, és ki tudta nyitni az ajtót, benyitott kopogás nélkül. Az édesapa oda sem nézett, hogy melyik az, csak ráförmedt: Mit akarsz? Mire a kicsi azt mondta: nem akarok semmit, csak szeretném nézni, hogyan dolgozol. A morcos apa szemébe könny szökött. Ez a gyerek nem akar tőle semmit. Ez ritkaság. Ez a gyerek őt akarja, ő maga fontos neki. Csak nézni akarja, hogyan dolgozik.

Az Isten imádása valami ilyen. Nem akarok semmit most Tőled, Téged akarlak. Szeretném beszívni a szememmel, a hitemmel a Te lényedet. Szeretnék a közeledben tartózkodni. Jó előtted lenni. S ha van egy szavad hozzám, megtisztelve érzem magam. Számomra minden fontos, amit mondasz, sőt, amit teszel. Csak nézni akarom, mit teszel, hogyan cselekszel.

Sok hívő embernek ismeretlen az istentiszteletnek ez a formája. Amikor a hívő eljut oda, hogy csodálja az ő Istenét, amikor Istent a maga valójában kezdi megismerni és látni. Amikor valóság lesz az, amit a zsoltárban így olvasunk: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!”

Mi állandóan csak szívünk kéréseit soroljuk neki. Így új esztendő elején különösen. Arra kell nekünk Isten, hogy elmondjuk neki a kéréseinket. Addig kell nekünk, amíg meghallgatja a kéréseinket. Tulajdonképpen a kéréseink teljesedése a fontos számunkra, és nem Ő. Aki eljut oda, hogy akármilyen megfogalmazásban ezt mondja el Istennek: tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké – az elkezd gyönyörködni az Úrban. Az többet kap, mintha csupán a kérései teljesednének

Jézus erre adott itt példát. Elfogynak a szavak, de Isten gyermeke még tovább ott marad Isten előtt, és nézi, hogyan dolgozik az Atya. S még mindig van mondanivalója a számára. Ez már csak olyan beszélgetés. Nem valaminek a megbeszélése, nem toporzékol és sürgeti kéréseinek a teljesítését, hanem örül, hogy az Atya gyermeke. Örül annak, hogy ilyen Atyja van. Erre nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert mi felejtjük el újra és újra, hogy a mi Atyánk az, akié az ország, a hatalom és a dicsőség.

A mi imádságaink is egyre inkább olyanokká válnak, mint az egymással való beszélgetéseink. Felszínesekké és rövidekké. Csak a legsürgősebb tennivalókat beszéljük meg egymással sokszor a családon belül is.

Szeretnék ebben az esztendőben ehhez a kisgyerekhez hasonló lenni. Amikor befejeztem az imádságot, még egy kicsit ott maradni Isten közelségében, és nézni, hogyan dolgozik az Atya. Hátha lesz egy szava hozzám.

Három gyönyörű bizonyságtevés.

1. Tiéd az ország. Mi ez az ország? Azt jelenti, hogy Isten az uralkodó. Nem akármilyen ország: Isten országa, isteni uralkodóval. Tehát itt azt vallja meg újra Isten gyermeke: hiszi, hogy a mi mennyei Atyánk ténylegesen uralkodik. Uralkodik az egész földön, uralkodik a mennyben, az egész világmindenség az övé. Azért fontos ezt látnunk, mert ha körülnézünk, elkeseredünk amiatt, hogy kíméletlen, ádáz harc dúl minden területen az uralomért, sőt az egyeduralomért. A gazdaságban, a politikában, de egy közepes beosztásért is letapossák egymást az emberek. A részegen hazatérő férfi is, miközben a gyerekei reszkettek az ágyban, a felesége már kékre-zöldre volt verve, ezt üvöltötte: ebben a házban én vagyok az úr.

Ezért az uralomért harcolnak a nemzedékek egymással. És milyen sok baj származik ebből. Sokszor észre sem vesszük, milyen szenvedélyes uralomvágy hajt bennünket, annyira megszoktuk már.

2. Tiéd a hatalom. Nemcsak a lelkek felett, hanem az egész világ felett uralkodik az Úr, és hatalma van, még akkor is, ha a mai embernek egyre inkább fejébe száll a büszkeség, hogy a tudománya és technikája révén neki van hatalma az egész teremtett világ felett. Még akkor is Istené minden hatalom, ha sokszor elrettenve látjuk és már-már elhisszük, hogy a pénz olyan hatalom, amivel mindent el lehet érni. Vagy ha megrémülünk amiatt, hogy milyen démoni hatalmak tartják rabságukban sokaknak a gondolkozását. Akkor is igaz ez: a tiéd minden hatalom.

3. Tiéd a dicsőség is, egyedül. Erről Isten többször beszél. Még azt is mondja: dicsőségemet másnak nem adom. És amikor Jézus számot ad az Atyának mennybemenetele előtt, azt mondja: én megdicsőítettelek téged e földön. Ezt tartja a legfontosabbnak. Utána beszél még rólunk, meg sok egyéb, fontos dologról. De ez a legfontosabb, hogy elvégeztem, amit reám bíztál. Megdicsőítettelek e földön.

Ne feledjük, hogy Isten minket, a hívőket is erre választott ki. A Bibliában olvassuk ezt: „Arra hívott el, hogy legyünk magasztalására az Ő dicső­ségének.” (Ef 1,12) Ez az ember őseredeti feladata, küldetése, hivatása. Akármit tesz ezen a földön, azzal teremtő Istenét, mennyei Atyját kellene, hogy dicsőítse. Az ember viszont erre képtelenné vált. Az Isten elleni lázadás egyebek közt azzal a következménnyel is járt, hogy a maga dicsőségét keresi, hogy elveszi Istentől a dicsőséget. Kiknek állítunk szobrokat? Kiknek a nevével van tele az újság? Kiket szoktunk dicsérni, ha kell, ha nem? Egymást, az embert. Hol hangzik ezen a világon egyértelmű, tiszta Istendicső­ítés? Nem sok helyen.

Azt meg mindenki természetesnek tartja, hogy dicsekszünk, és egymást dicsérjük. Mert a dicsőség az nekünk kell, és egyedül nekünk. Kiprovokáljuk sokszor a dicséretet. Az ember dicsőségszomja nem ismer határt.

Voltam legátus egy olyan gyülekezetben, ahol a templomban gyönyörű színes kazetták vannak festve a karzaton és az első padokon. Minden ilyen kazettára rá van írva: Isten dicsőségére készíttette X Y. Nem egyforma betűkkel ám. „Isten dicsőségére” apró betűkkel, a „készíttette” nagyobbakkal, s az alján arasznyi betűkkel az illető neve. Csak az jutott eszembe, hogy vajon kinek a dicsőségét akarták megörökíteni? Milyen olcsó önámítás, öndicséret ez.

Legyünk hálásak Istennek, hogy nyitogatja a szemünket ebben az esz­tendőben, már az első találkozásunk alkalmával. Lássuk meg magunkat, és lássuk meg Őt, akit egyedül illet minden dicsőség. Ez is örömhír, mert arról is szól, hogy Isten az Ő dicsőségében részesíti az Ő gyermekeit.

Jó lenne, ha végigkísérne minket az egész esztendőn ez a boldog bizonyosság: a mi Istenünk uralkodik. Ténylegesen uralkodik. Nyugodtan reá bízhatjuk a világ sorának az elrendezését, és gondja van a mi életünkre is. Övé az uralom, Övé a hatalom. Mindent megcselekedhet, amit Ő jónak lát. Nincs neki lehetetlen. De Övé a dicsőség is, és jó lenne úgy élnünk, hogy akármit cselekszünk, mindent az Ő dicsőségére tegyünk. Ámen.

 

Máthé Sándor

 

A túlsó parton

 

Mk 1,14 – 15; 4,35 – 41

 

A Biblia ismerete, különösen Jézus tanításaira való tekintettel, elengedhetetlen követelmény a keresztény ember számára. Ezt Káténk is megfogalmazza: „A Bibliát azért szükséges ismernünk, mert a benne foglalt tanítások a keresztény élet alapját és a keresztény élet útmutatóját képezik.” Ha most szűkítem a kört, és csak a jézusi tanításokra gondolok, akkor azt mondhatom, hogy azok ismerete, betartása, egyszerűen az azok szerinti élet jelenti a keresztény életformát, ahogy mondani szoktuk: Jézus követését. A kérdés az, hogy elegendő-e ennyi? Mit is jelent a Jézus követése? Mielőtt ezekre a kérdésekre felelnénk, nézzük a felolvasott újszövetségi történetet.

Én személy szerint nem hiszem, hogy a kétezer éve élt galileai próféta néhány határozott szavára szél és tenger egyszeriben elcsendesedtek volna. Ma már senki sem hisz ilyen csodákban. Bibliakutatók, teológusok és egyszerű emberek általában egyetértenek ebben.

Ahogy már többször elmondottam, ezeket a csodás történeteket soha sem kell szó szerint érteni és értelmezni, inkább jelképesen. A jelképrendszerben a vihar a tanítványok Jézus halála utáni lelkiállapotát jelenti. Jézus alvása az ő halálát, felébredése pedig szellemi értelemben vett feltámadását. A lecsendesített vihar a megnyugodott tanítványi lélek, miután megtapasztalja a feltámadottban való hitet.

A történet üzenete egyértelmű és világos: Át lehet menni a túlsó partra. A tomboló viharnak is egyszer vége lesz. Ha van bennünk egy parányi hit, lehetséges, hogy átjussunk a túlsó partra. A fontos, hogy akarjunk, s a cél érdekében tegyünk valamit.

A kérdés így tevődik fel: Mit tegyek? Mit tegyünk? Én azt hiszem, hogy hasonló helyzetekben ezek életünk legzaklatóbb kérdései. Hogy felelni tudjunk ezekre, döntenünk, választanunk kell. Ez pedig nem könnyű és nem is olyan egyszerű, ahogy sokan sokszor elképzelik. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy ezek a döntések, az adott helyzetben való választás, a dolgok megkülönböztetése határozzák meg életünk irányát és célját is egyben. Persze ezen lehetne vitatkozni is, mert tudom, hogy nem mindenki látja így a dolgokat.

Hadd térjünk vissza egy kicsit textusunk első részéhez, mely szerint Jézus prófétai működését ezekkel a szavakkal kezdte: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” Mi ez a jó hír, az evangélium? Egyszerűen ennyi: eljött az ideje a változásnak. Más is lehet ez a világ. Jobbá tehetjük önmagunk számára. Ennek feltételét Jézus így fogalmazta meg: Szükség néktek megtérni, újjászületni!

Mint annyian az előtte járó próféták, Jézus hitte, hogy az emberi lelket meg lehet változtatni, oly annyira, hogy a terror helyett az együtt érző szeretet útját választja. Az ember képes lerombolni az előítélet falait, hogy nemre és fajra való tekintet nélkül tud egymásra figyelni, az emberség útját járni. Amikor az emberek kezdtek odafigyelni tanításaira, amikor sokaknak lelkében már felcsillant az új világ reménye, a hatalmasok úgy gondolták, hogy ez a saját érdekeiket, társadalmi pozíciójukat is veszélyeztetheti, akkor úgy döntöttek, hogy megölik őt.

Halála után sem változott sokat a világ. Hűséges követői, ezt látván, úgy gondolták, hogy Jézus helye a szellem világában van. A mindennapok valósága túl durva és kegyetlen ahhoz a világhoz viszonyítva, amit Jézus hirdetett, és megvalósulásában bízott.

Mit jelentett mindez a jézusi felfogásban, eszmevilágban? Elsősorban azt, hogy közel a szeretet Istene. Az ember ennek a szeretetnek a közelében megváltozhat, jobbá lehet, s felfedezheti, hogy a gyűlölet és zsarnokság helyett a szeretet törvénye irányíthatja az embert. Ezt az eljövendőt, az ember által Isten segítségével megvalósítható világot nevezte ő Isten országának. Ennek eljövetelében bízott, annak megvalósításáért munkálkodott.

Ma már másképpen fogalmazzuk meg ezt a követelményt, egyszerűen csak így: Kövessük Jézust, legyünk tanítványaivá! Egyszerűen – mondom de érzem, hogy ez az egyszerűség teszi igazán nehézzé, sokszor elérhetetlenné ezt a világot. Vajon miért? A századok folyamán bebizonyosodott, hogy mindig könnyebb volt Jézust felemelni az eszményi világba s imádni, mint megpróbálni igaz tanítványává lenni.

Milyen érdekes, hogy mi unitáriusok is sokszor elkövettük, elkövetjük a hibát. Nem abban, hogy imádjuk Jézust, hiszen ez távol áll a mi hitvilágunktól, hanem abban, hogy Jézus követéséről beszélünk, ezt tartjuk fontosnak, és hangsúlyozzuk mindenekfelett, ahelyett, hogy ténylegesen megpróbálnánk utánozni őt abban, amit mondott és cselekedett. Ez az igazi tanítványság: lemásolni azt az életformát, amelyet ő nemcsak meghirdetett, de meg is élte teljes odaadással, minden akarásával, lelkének szeretetével.

Ez igazán nehéz a keresztények milliói számára. Olyan szépen tudunk beszélni, szónokolni az eszményi világról, Jézus tanításairól, a tanítványság szépségéről, de őt igazán utánozni egyikünk sem tudja. Márpedig e nélkül nem valósulhat meg Isten országa.

Én mégis hiszek ebben a világban, annak megvalósíthatóságában. Ennek a látomásnak a beteljesedése nincs közel, a következő fordulónál, ami aztán egy napon előáll a semmiből, csak azért, mert kedvesek vagyunk, mert a jóakarat lett úrrá felettünk. Én azt hiszem, hogy nagyon lassan, hosszú fejlődés nyomán jön el, valósul meg.

Nagyon sokan a keresztények között állítják, hogy máris itt van, szemmel látható jelei vannak, csak észre kell venni. A vihar elmúlt, a tenger lecsendesedett, soha nem volt ilyen kedvező a helyzet. Most kell egy utolsó erőfeszítéssel átlendíteni a világot a túlsó partra. Én úgy gondolom, hogy az idő teljessége, az igazság napja még nem jött el. Sokat kell még azért tennünk, hogy megszülessen, mert a tomboló vihart nem lehet egyszerűen parancsszóval elcsendesíteni. A kérdés ugyanaz: Mit tegyek? Mit tegyünk?

Jézus azt mondja, térjetek meg. A megtérés elsősorban irányváltást jelent, sokszor a korábbival teljesen ellentétes irányt. Ehhez pedig bátorság és bizalom kell, de mindenekelőtt annak tudata, hogy nem fentről fogja ránk küldeni a Mindenható, hanem úgy kell kifejlődnie bennünk, mint egy mustármag, amely kezdetben piciny, Jézus szerint a legkisebb a magvak között. Ebből a kis magból kell kifejlődnie, terebélyesednie egész életünket átfogó hatalmas fává.

Ezt kell, hogy felismerjük és megértsük mindennapi életünkben is. Mindenért meg kell küzdeni, csak úgy semmi sem pottyan az égből, hanem csak ha megdolgozunk érte. Sohasem azon kevesekre gondoljunk, akiknek pillanatnyilag minden „áldás” ölükbe hull, hanem a többségre, akik hozzánk hasonlóan kemény munkával teremtik meg azt, ami létük fenntartásához szükséges. Szülők, nagyszülők hagyatéka. (Utánoznunk kell őket!)

Nekem az a feladatom, hogy a lelkemben visszhangzó jézusi felhívást felerősítve érthetően mondjam el a ma emberének, nektek keresztény testvéreim: „Váltsatok irányt, térjetek az igazi útra.” Utánozzátok a Názáretit mindenben, mert amelyik pillanatban ezt megtettétek, abban a pillanatban már útban lesztek Isten országa felé. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Ahol a kincsed, ott a szíved

 

Mt 6,19–21

 

Bizonyára mindannyian láttunk aranyásókról szóló filmet, vagy olvastunk könyvet, amelynek szereplői – szegény, nincstelen emberek – nem törődtek bele nyomorúságukba, hanem nekivágva a távoli Kalifornia hegyeinek, ott verejtékes munkával a folyókból aranyat mostak és meggazdagodtak. A történet általában a következőképpen alakult: az aranylázban „szenvedők” között az arany gyarapodásával a feszültség is növekedett, mert az egyik gazdagabb akart lenni, mint a másik. Előbb-utóbb aztán bekövetkezett, amit várni lehetett: az addigi barátok – az arany miatt – kivetkőzve emberi mivoltukból, egymásnak estek, egymás életére törtek, s ha egyáltalán életben maradtak az összetűzések után, esküdt ellenségekké váltak. Esetükben is érvényre jutott a megállapítás: „Akinek idővel megtelt a zsebe, lassan kiürült a szíve.” (Czirják Árpád). Másképpen fogalmazva: szívük is odakerült, ahol a kincsük volt: a zsebükbe, ahelyett, hogy a „helyén van szíve” mondás értelmében, keblükben foglalta volna el őt megillető helyét.

E rövid, de tanulságos bevezetés hallatán – gondolom – könnyű megérteni a felolvasott jézusi tanítást: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly, és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják... Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.”

Jézus is annyira világosan, közérthetően fogalmaz, hogy tanítása nem igényel semmilyen magyarázatot. Mai világunkban, első hallásra, szavai – sokak számára – mégis gúnyolódásként hatnak, s ezt így teszik szóvá a csökönyös értetlenkedők: Talán tréfált Jézus, amikor ilyeneket tanított? Nem gondolt arra, hogy a magunkfajta szegény, nyomorgó ember a mai nincstelen világban nem gyűjt, mert nem gyűjthet kincseket? Nem tud spórolni, összekuporgatni semmit, már csak tengődik egyik napról a másikra. Ruháit nem eszi meg a moly, mert alig van, mit felvegyen, pénzében pedig kiváltképp nem tehet kárt: az, ha egyáltalán van belőle, sokat nem időzik hajlékában. Rozsdától sem kell félnie, mert az csak megkopott, ócska múzeumba való használati tárgyait veszélyezteti, a tolvajok meg hiába keresnék az éj leple alatt eldugott-elásott kincseit, ékszereit, amikor ő fényes nappal sem találja azokat, mert egyáltalán nem léteznek. Mennyei kincsek? Azokkal meg mit kezdjek? Hisz a jelen állapotok is mutatják, hogy igenis, földi kincsek, pénz kellene, pénz, amely a földi boldogság záloga, a mindennapok nyomorúságának enyhítője!

Észrevétlenül így válnak istenített földi kincsekké a pénz, az anyagi javak, amelyek delejes erőként vonzzák magukhoz a nyomortól üressé, könnyűvé lett emberi szíveket. S ha a földhözragadt, pénzsóvár szegényből valamilyen szerencse folytán dúsgazdag ember lesz, az legtöbbször nem ismer sem Istent, sem embert, ellenségnek nézi addigi barátait, szívét vakká, érzéktelenné teszi a pénz csengése, tapintása, akárcsak az „aranylázban” égőket a sárga nemesfém hideg csillogása. Mert szíve ott van, ahol a kincse, s e kincs számára kizárólagosan a pénz, a vagyon, az anyagiak.

Kétségtelen, hogy ezek is szükségesek a megélhetéshez. A pénz szükséges rossz – mondta nagyon találóan valaki. Vannak anyagi javak, földi kincsek, amelyekre – miként a mindennapi kenyérre – naponta szükségünk van, különben megszűnik testi életünk. Jézus nem tiltja meg ezeknek becsületes munkával, küzdelemmel való előteremtését, csak eszeveszett gyűjtésüket, felhalmozásukat ellenzi. Egyrészt azért, mert a földi kincsek mértéktelen hal­mozása állandó aggodalmat, nyugtalanságot jelent az ember számára, hisz azokat moly, rozsda, tolvajok s még mennyi minden megsemmisítheti, tönkreteheti. Hányan voltak és vannak olyanok, akik az őrület határáig jutottak, összeharácsolt földi kincseik pusztulása miatt. Nos, Jézus ettől szeretne meg­kímélni minket. Ezért ajánlja a mennyei kincsek gyűjtését, amelyet semmi el nem pusztíthat. Másrészt: azt szeretné, hogy helyén maradjon, helyén legyen a szívünk, ne vonzza azt magához semmilyen külső csillogás, semmilyen földi kincs, hanem lakozzon mindenkor keblünkben, hűségesen őrizve az Isten- és emberszeretet legdrágább mennyei kincseit, amelyekből kiindulhat egy szép, igaz, Istennek tetsző emberi élet.

November 25-ét írtunk, s ez a nap idén, római katolikus testvéreinknek kettős ünnep: Krisztus Király és Alexandriai szent Katalin ünnepe. Vajon mivel érdemelték ki, hogy „királynak”, illetve „szentnek” nevezzék őket? Azzal, hogy mennyei kincseket gyűjtögettek, s ezeket életük árán is meg­őrizték. Szívük csak ezekért a kincsekért rajongott a vértanúság ijesztő rémképe láttán is. Katalinról jegyezték fel: a kegyetlen Maxentius császár, hogy pogánnyá tegye a keresztény nőt, császárnésággal kecsegtette, feleségül kérte. Katalin azonban nem tágított, mire késekkel fölszerelt kerékkel oltották ki életét.

De nemcsak a katolikusoknak, hanem nekünk, unitáriusoknak is vannak mennyei kincseket gyűjtögető, szívekkel ezekért rajongó „szentjeink”. A 100 éve született Balázs Ferencről írta egyik kortársa: „Ha egyszer megrajzolnák a tizenkét magyar apostol arcát, ő nem hiányozhat közülük.” 1923-ban 22 évesen adja ki a „tizenegyek” antológiáját, amelyben tizenegy magyar irodalmár „kiállt fel: itt vagyunk, élünk (....) Bánya vagyunk, új kincsekre csodálkozhatik a világ.” Nehéz kisebbségi sorsban is őrizték szívükben a hitet, s tartották általa a lelket sokat szenvedett, szemefényükként szeretett népükben.

A Szabadság egyik számában bukkantam rá a Volt egyszer egy református templom című írásra, mely szerint Nagyiklód református népe 1940–1944 között gyönyörű templomot épített. Szívüket-lelküket beleépítették Isten hajlékába, de a mostoha idők miatt a magyar verejtékből és adományokból épült református templom végül Nagyiklód és környéke legszebb ortodox templomává lett. A cikkíró így fejezi be a történetet: „Így hát, testvér, ha néha Nagyiklódon visz át az utad, és az országút mellett a község közepén szemed megakad egy szép ortodox templomon, emeld meg a kalapodat, és gondolatban hajts fejet előtte egy pillanatra. Hisz, sok magyar embernek van benne a szíve, lelke, pénze és verítékes munkája. Nevük névsorát a jobb oldali torony fundamentuma rejti, őrzi, amely egy zivataros, szomorú magyar sorsról regél az esti szellőben, az egykori híveit siratva.” Bármilyen szomorú e történet vége, örömmel kell eltöltsön minket az áldozat, mely mennyei kincsek elnyeréséért földi kincseket, pénzt, anyagiakat, verejtéket adott, örökszép bizonyságaként a jézusi lelkületnek: Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Bárcsak ilyen lenne a mi áldozatunk is, örök értékű, mennyei kincsekben bővelkedő szívünk és életünk. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

A szeretet: igazi világosság

 

1Jn 2, 8–10

 

Gondolom, senkinek sem kell bizonyítanom: milyen felbecsülhetetlen kincs a világosság. Elég, ha a Napra, erre az évmilliók óta világító égitestre gondolunk, amelynek fénye és melege nélkül nem lenne élet Földünkön, s örök sötétség és hideg kerítené hatalmába világunkat. Hála Istennek, a Nap, sugaraival minden reggel elűzi az éj sötétjét, ragyogása bearanyozza szerető Atyánk teremtett világát, s benne gyermekei, az emberek arcát, életét.

E Föld lakója tehát minden reggel elmondhatja az idézett újszövetségi szavakat: „múlik a sötétség és már fénylik a világosság!” Ha jól odafigyeltünk, feltűnt, hogy az idézetből kimaradt egy szó: igazi. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez a kihagyás szándékos volt. Mert az igazi világosság – átvitt értelemben – nem az, ami minden reggel pajkos gyermekként bemosolyog ablakunkon, jelezve, hogy „az új nap újabb küzdelemre szólít” (85. ének), hanem az, amiről az első jánosi levél írója így vall: „Aki szereti a testvérét, az a világosságban van”. S ha jól elgondolkozunk, igazat kell adnunk a bibliai szerzőnek, mert míg a Nap és sugarai az est beálltával eltűnnek szemünk elől, s minden oldalról körülvesz minket a sötétség, addig a szeretet „Napja” sohasem áldozik le, s a szerető ember a legnagyobb sötétségben, csillagoltó éjjeleken is „világosságban van”, fényt és meleget árasztva szeretetével maga körül.

A szeretet ki nem hunyó világosságát árasztotta Jézus is szívéből minden ember felé, s annak fényét nem tudták kioltani két évezred éjszakái sem. Íme, e fény ma is árad felénk, hogy nagy örömöt, békességet, ünnepet teremtsen szívünkben, életünkben. Hogy múljon a sötétség, s fényljék az igazi világosság!

A szeretet az igazi világosság, a szív és a lélek fénye. De a szívnek és léleknek van sötétsége is, amely nyomasztóbb, mint a téli éjszakák sötétje, s ez nem más, mint a szeretetlenség, az embertelenség, a gyűlölet! „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van” – támasztja alá állításomat a levélíró, gondolom közért­hetően. S bár a legtöbb ember elfogadja ezt a világos érvelést, világunkban mégis sok helyen sötétség honol. Sötétség fizikai értelemben, s ezt igazolandó, elmondok egy esetet. A Szabadság egy hónappal ezelőtti egyik számában olvashattuk a következőket: „Míg a nagyvárosokban százmilliókat költenek az ünnepi megvilágításra, egy Dés melletti tanya harminc lakója még a petróleumlámpa »luxusát« sem élvezheti. Gorbópataka lakói már több hónapja sem a faluboltban, sem Désen nem tudtak petróleumot vásárolni, mi több, a petróleumlámpa üvegét sem gyártják már.” Így a tanyabeliek, akik a villanyáram áldásait eddig még soha nem élvezhették, kénytelenek délután ötkor nyugovóra térni, vagy a tűz világánál, legfennebb gyertyafénynél tölteni a hosszú téli estéket. Igen, míg a nagyvárosok trikolóros fényárban úsznak, addig ezeknek a sötétségre kárhozatott embereknek még a petróleumlámpa is elérhetetlen „luxus”, fényűzési cikk, s e szomorú tény, e fizikai sötétség, a káprázatos ragyogás dacára arról győz meg, hogy nagy még a lelki sötétség azokban, akik felelősek azért, hogy családi hajlékokban is múljon a sötétség, s diadalra jusson a világosság!

De a fizikai mellett igen nagy a lelki sötétség. A gyűlölet, rosszindulat, meg nem értés vakhomálya fekete posztóként borítja be szeretetre, megértésre, világosságra sóvárgó életünket. A fényt árasztani hivatottak sötétsége, lelki vaksága, gyűlölete lépten-nyomon „vasfüggönyt” igyekszik emelni a felénk áradó világosság útjába! Sötétségünkben, elvakultságunkban lábbal tapodják legelemibb emberi jogainkat. Elég, ha a közelmúltban kimondott tiltásra gondolunk, amely büntetőeljárást helyez kilátásba Himnuszunk eléneklése esetén. A Krónika egyik újságírója – Ágoston Hugó – ennek kapcsán írta a következőket. „Nyugaton (....) rossz tréfának fogják minősíteni az egészet. Abban a világban, amely felé Románia oly nagy igyekezettel törekszik, sem az egyszerű polgár, sem a politikus nem fogja megérteni, hogy egy szervezet miért nem élhet annak a közösségnek a szimbólumaival, amelynek az érdekeit védi. (...) Meg aztán: hogyhogy nem lehet bárkinek bármit énekelni? – rázza meg a fejét a német, a brit, a spanyol, a norvég, a holland, a francia, a dán, a belga polgár. Ha ráadásul megtudja, hogy etnikai alapon tiltották be az éneklést, megállapítja, hogy az egy antidemokratikus, nacionalista állam. Végül, ha azt is közlik vele, hogy az a bizonyos büntetőjogi eljárás a kormánypárti sajtó figyelmeztetése nyomán történt, az európai ember végképp azt hiszi, hogy abban az országban a feje tetejére állt a világ, nagy baj van az emberi jogokkal. A nyugati vezetők pedig megállapítják, hogy egy olyan országnak, amely ennyire megrekedt az agresszív - gyűlölködő - nemzetállamiságban - nincs köztük a helye.” Bizony, jó lenne megszívlelniük e sötétségben tévelygőknek a jánosi levél intését: Aki szereti a testvérét, az a világosságban van, de aki gyűlöli, az még mindig a sötétségben. És – az elhangzottak alapján - ott is marad, mert nincs helye a világosságban élők között!

Jézus azért jött, azért élt és szeretett, hogy múljon a sötétség, s a világot betöltse Istenországa világossága, hogy az emberi szívekből örökre tovatűn­jön a gyűlölet, s azokban, örök lakóként, otthonra leljen a szeretet. A szeretet, ami a legsűrűbb sötétségben is fényt, a legnagyobb nyomorban is ünnepet képes teremteni. A letűnt rendszer egyik karácsonyának előestéjén történt, hogy egy járőröző erdész két, hatalmas köteg fenyőfát cipelő cigányba botlott. A hidegtől elgémberedett emberek külsejéről lerítt a nyomor, az ínség, a koplalás. Elmondták, hogy a városba igyekeztek valami pénzt szerezni az Úr születésnapja megünnepléséhez. Az erdész először elkobozta a fenyőfákat, de aztán megesett rajtuk a szíve. „Sajnáltam őket – mondta. Magam előtt láttam a putrik képét, a leírhatatlan nyomort, az éhes purdékat, amint apjukat várják.” Újra találkozott velük, az erdészlakhoz rendelte őket, visszaadta elkobzott fenyőiket, megtoldva számukat tíz fával, s megmutatta nekik, hol adhatják el azokat. Estefele újra látta őket, amint tele zsákokkal igyekeztek hazafele, s erdészünk örömmel gondolt arra, hogy ha nem is pompás ajándékokkal, de legalább jó falatokkal a putriba is megérkezik az angyal, a nyomor sötétjébe egy kis világosságot gyújt könyörülő szeretete.

Ilyen tettekre, a könyörülő szeretet tetteire van szükség ahhoz, hogy múljon a sötétség, a nyomor, a gyűlölet, világosságot és fényt, örömet és békességet árasztó legyen az ünnep, e földi élet, amely a szeretet világossága nélkül sötétségbe borul, akárcsak a karácsonyfa, amelynek gyertyáit kioltja egy hirtelen támadt léghuzat. E tettekhez pedig világosságban járó, szeretetfényt árasztó emberekre van szükség, akik életük ünnep- és hétköznapjain egyaránt a költő Reményik Sándor gyönyörű vallomása szerint élnek: „...Ó csak legyek a fény forrása én, / Apró gyermekek bálványozott fája, / Én az idegen, én a jövevény. / Égő fenyőfa, égő áldozat, / Akit az isten ősi otthonából / Emberek örömére elhozat.” (A karácsonyfa énekel). A szeretet világosságával teremtsünk hát mi is örömöt, igazi ünnepet a harmadik évezred első karácsonyán és minden időben. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Nőnapi köszöntés

 

1Tim 2,9–15

 

Mai prédikációm – gondolom kitaláltátok – az asszonyokról, nőkről szól, de nemcsak az asszonyoknak, nőknek, hanem mindenkinek. Ilyenkor, március nyolcadika, a nemzetközi Nőnap táján, egészen természetes, hogy fokozott figyelemmel és tisztelettel fordulunk nőtestvéreink felé, s igyekszünk köszönteni őket, ha nem is mindannyiukat, de legalább a hozzánk közelállókat. A köszöntés többféle formát ölthet: lehet pompás virágcsokor vagy pazar ajándék, ám ha ezekre nem telik, egy szerető csók, egy kedves mosoly, egy jó szó vagy egy segítő, terheket könnyítő cselekedet is ünnepi köszöntő lehet azon nőtestvéreink számára, akik nem külső csillogásban, hanem a szív szeretetében és jóságában látják az élet igazi ajándékait.

Én, mint lelkész, a mai prédikációmmal köszöntelek Titeket, kedves Nőtestvéreim, amelynek alapgondolatát Pál apostol nőkhöz intézett tanítása képezi. Mire tanítja, mire inti kora keresztény asszonyait, nőit az apostol? Mindenekelőtt arra, hogy „tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat, ne hajfonatokkal és arannyal, gyöngyökkel vagy drága ruhával, hanem azzal, ami az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jó cselekedetekkel.” Hiszem, hogy Pál keresztény erényekkel „ékeskedő” nő­testvérei megfogadták az apostoli intést. Nem úgy a mai, magukat keresztényeknek tartó nők egy része. Azok, akik ledéren, szemérmetlenül öltözködnek (valósággal kínálják magukat), s a cicomában, külsejük ékesítésében mértéktelenek. Hiába szép arcúak és alkatúak, ez hiúságuknak nem elég: festékek garmadájával, bodorított, idétlen divatú hajviselettel próbálják még „szebbé” tenni az Isten áldott adott természetes szépséget, miközben elcsúnyítják magukat! Testüket arannyal, gyönggyel, drága, de hiányos és visszataszító ruhakölteményekkel ékesítik, s közben – a tapasztalat legtöbbször igazolja – üres a fejük, s szívük, a lelkük, „éktelen”, tartalmatlan az életük, mert hiányzik belőle az erkölcs, a jó cselekedetek igaz ékessége. Találóan írta az egyik katolikus egyházi író, hogy az ilyen nők esetében a „miniszoknya – mini erkölcs”-csel társul, ellenben a „szép és elegáns női divat első kelléke s elengedhetetlen vonása: szemérmes.” (Léstyán Ferenc)

A szemérmetlenül öltözködő, csak külsejükre adó nőkből általában, sajnos, hiányzik az „istenfélelem”, a vallásosság, az egyház és templom szeretete, melyeket feleslegesnek és nevetségesnek tartanak. Nem érdekli őket az egyházi élet, nem kívánják megismerni és meghallgatni lelkészüket, sőt, azt sem tudják, merre nyílik a templom vagy a lelkészi lakás ajtaja. Egy idős lelkész délutáni sétáját megzavarta az eső. Felhúzta esernyőjét, s nyugodtan folytatta útját. Ám ekkor egy kirívóan öltözött hölgyet pillantott meg, akinek nem volt esernyője. Azonnal felajánlotta neki esernyője védelmét, s mindketten „megúszták szárazon” a hirtelen támadt zivatart. Elválásukkor a lelkész megkérdezte: kihez volt szerencséje? „Úgy látszik uram, Ön sohasem jár az Operába. Ott én vagyok az első énekesnő!” – válaszolt fennhéjázóan a hölgy, majd megkérdezte: „Ön kicsoda” A lelkész nyugodtan felelt: „Úgy látszik, hogy Ön sem jár templomba, mert én vagyok a helybeli lelkész.”

Azt hiszem, sok „kirívóan” öltözködő hölgy számára ismeretlen a lelkész, ismeretlen terület a vallásos, egyházi élet, de milyen jó látni ifjú vagy idős nőket, asszonyokat, tisztességesen, szemérmesen, szerényen öltözötten a templom padjaiban, áhítatos arccal imádkozni, énekelni. Olyan arccal, amely nincs „mesterségesen” ékesítve, de még az elcsúnyító ráncok ellenére is megszépül, a lélek tisztaságának, jóságának, a buzgó vallásosságnak és hitnek ékes tükreként.

S milyen jó tudni, tapasztalni, hogy az ilyen, valóban keresztény nők, a templomos áhítat, lélekékesítés után, jó cselekedetekkel is „ékesítik magukat: a hétköznapok rendjén, családjuk, gyülekezetük körében, engedelmes gyermekek, hűséges hitvesek, gondos anyák, segítőkész emberek, vallásos közösségükért, egyházukért, hitükért áldozni tudó hívek. Olyanok, mint amilyeneket Pál apostol szeretett volna látni zsendülő gyülekezetei tagjaiként, Jézus hűséges követőiként.

A keresztény asszonyokra, nőkre vonatkozó további tanítása már túlhaladott: „Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.” – írja. A tanítás itt az evangélium hirdetését, a prédikációt jelenti, amit mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt illik csendben és engedelmes lélekkel hallgatni. Abban az időben azonban ez csak a nőkre nézve volt kötelező. A férfiak taníthattak, hirdethették az evangéliumot, prédikálhattak, de a nőknek mindez tilos volt, csöndben kellett maradniuk.

Ebből is látszik, hogy a keresztény Pál apostol bizonyos szempontból még mindig zsidó tanítása ezt a felfogást tükrözi. Zsidó szokás volt ugyanis, hogy az istentiszteleten a nők el voltak különítve, s míg a férfiak egymást túlkiabálva a szent iratokat idézték, addig a nőknek hallgatniuk kellett. Pál felfogását azzal indokolja, hogy a teremtésben is Ádám volt az első, Éva utána következett. Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta magát félrevezetni, s bűnbe esett. „Mégis üdvözül, ha gyermeket szül, ha megmarad józanul a hitben, a szeretetben és a szent életben” – fejezi be tanítását.

Unitárius szempontból ez a tanítás nagyon is idejétmúlt. Mi a férfi és a nő egyenjogúságát, egyenrangúságát hirdetjük. Vannak lelkésznőink, akik taníthatnak, prédikálhatnak, s akik Istenországa szántóföldjén ugyanúgy fáradnak, megállják helyüket, mint a férfiak. Sok esetben talán jobban is. S Ádám és Éva bűnéért, e szép bibliai mondáért, sem férfit, sem nőt nem tartunk bűnösnek. Hisszük: mindenki a saját vétkéért, hibájáért felelős, és hitünk szerint üdvözülnie, boldogulnia férfinak és nőnek egyaránt Isten segítségével, de saját erejéből kell és lehet. Nemcsak a nők, de a férfiak számára is üdvösség, ha megmaradnak „a hitben, a szeretetben és a szent életben”, ha istenfélelmük, vallásosságuk jó tettekben nyilatkozik, életük szép ékességeként.

A nők számára van még egy „üdvszerző” jó cselekedet, amellyel „ékesíthetik” magukat: az anyaság vállalása. Hogy vagyunk a világon, az azért van, mert egy nő, egy asszony: édesanyánk vállalta az anyaság nehéz, de üdvözítő terhét, feladatát. S nemcsak világra hozott, hanem fel is nevelt, gonddal, féltéssel, szeretettel, olyan hivatástudattal, amely a legtöbb férfiból hiányzik.

Áldja meg őket Isten mind a két kezével, áldjon meg minden nőt, aki vállalta/vállalja az anyaság nemes hivatását. Áldja meg azokat is, akik ezt nem tehették/tehetik meg, de szerető édesanyaként viszonyulnak minden emberhez, testvéréhez, aki egy áldozatvállaló édesanyának és Istennek drága gyermeke. Így „ékesíti” magát igazán jézusi szeretettel minden keresztény nő, s ezért méltó mindenkor a köszöntésre, tiszteletre és üdvösségre. Ámen.

 

Sándor Szilárd

 

Látszat és valóság

 

Mt 27,60/b, 64/a; 28,2/b,c

 

Ünneplő gyülekezet, keresztény Testvéreim!

Az emberi lélek jó ismerőjének, a múlt században élt Carl Gustav Jung-nak több írását is lefordították magyar nyelvre. A nagy gondolkodó tanácsai ma is megszívlelendőek. Ilyenkor, húsvétkor, a Gondolatok a látszatról és a létezésről címen megjelent, közkedvelt munkájának kérdésfelvetésére figye­lünk fel leginkább.

Mintha már a cím a húsvét egyik lényeges kérdését fogalmazná meg: látszat és létezés. Mégis, így első hallásra különösnek és távolinak tűnhet e kettősség: látszat és létezés. Első gondolatunk szerint: ami létezik, az látszik, és ami nem létezik, az nem látszik. Majd feltesszük a kérdést: lehet olyan létezés, ami nem látszik, és lehet olyan látszat is, ami nem létezik? Nemde csupán az létezik, ami látszhat és látjuk? Első hallásra a látszat és a létezés kiegyenlíti egymást, nem tűnik sem ellentétes, sem külön időben létező dolognak.

Jungnak – a közismert lélekgyógyásznak – a látszatról és létezésről papírra vetett gondolatait olvasva egyre több és több kérdés fogalmazódik meg bennünk. E kérdések közelebb visznek önmagunk megértéséhez, élet-szeretetünk bizalommal teljesebb, Istenbe vetett hitünk élőbb lesz. Írásában, az emberi lélek magasságai és mélységei mellett, olvasunk Istenről és Jézusról is. A szerző Tertullianusszal együtt vallja, hogy: „A lélek természeténél fogva keresztény.”

Nem célom most Jung eme munkájának részletes ismertetése. Csupán két gondolatot idézek tőle, mely húsvéti ünnepünket színesíti. Az első: „Ha valaki boldognak érzi magát, sem ezt, sem az ellenkezőjét nem kell neki bebizonyítani.” A második: „Az ember szeretne az éveket tovapörgető kerék küllői közé nyúlni, szeretné megőrizni… az örök ifjúságot, nem akar meghal­ni és elenyészni a földben.”

Ha az ember bensőjét egy jóleső érzés járja át, akkor nem kell neki a boldogságról beszélni, mert ezt megtapasztalta, mert érzi, hogy boldog. Viszont arról is hiába győznénk meg, hogy ez a jóleső állapot kellemetlen vagy fájdalmas számára, és ő ekkor boldogtalan! Éppen olyan felesleges vállalkozás lenne, mint az, hogyha azon fáradoznánk, hogy megállítsuk az idő kerekét.

Sem a Föld forgását, sem a Hold vagy csillagok fényét nem mi határozzuk meg, és nem is befolyásolhatjuk. Hasonlóképpen nem állíthatjuk meg a sziklák mélyéből felfakadó forrásvíz csobogását, nem tehetünk semmit az ellen, hogy ne mélyítse medrét a völgyben csörgedező patak, és hogy ne nőjön folyóvá, folyammá, hogy ne ömöljön be a tóba, tengerbe, óceánba. De tőlünk független az is, hogy megszülettünk és gyermekek, ifjak, felnőttek, öregek leszünk, és tőlünk független az is, hogy meghalunk.

Tőlünk független a hajnalok és reggelek, a szürkületek és éjszakák váltakozása, s hogy az idő múlásával elfogy földi életünk. Hasonlóképpen titok lengi körül azt is, hogy mi vár ránk halálunk után. Azt látjuk ugyan, hogy elhunyt szeretteink földi maradványaival mi történik. Őseinktől megtanultuk, hogyan kell a végtisztességet megadni. Elhunyt szeretteinket koporsóba, majd a végső nyughelyre, a sírba tesszük. Utána a rögök eltakarják előlünk a koporsót, hol megszűnt szívdobogású szeretteink földi maradványa fekszik. Ez az, ami látszik, ez az, amit látunk.

Vajon csupán ennyi lenne az egész? De hova tűnik el az a lélek, ami a szívet dobogtatta, a kezet munkára, simogatásra mozdította, a lélek, ami az emberi hangot beszéddé formálta, az a sok láthatatlan vágy, óhaj, kudarc és siker, küzdelem, tudás, hit, reménység, szeretet, ami mind szerető embertársunk arcvonásaiba ráncosodott élete során? Ami a forrásnak felfelé törést, a szélnek mozgást, a Napnak fényt ad, nem látszik, mégis létező erők. Egyszóval: hova száll, merre igyekszik a lelkünk halálunk után? Ahogy e kérdést feltesszük, máris közelebb kerülünk húsvéthoz. A kérdés csupán hittel válaszolható meg. A lélekben találjuk meg a választ, ami láthatatlan, de letagadhatatlanul létező.

A prédikáció elején említett lélektudós, Jung az emberi élet végét a naplementéhez hasonlítja: „A nap bevonja sugarait, hogy önmagát világosítsa meg, miután fényét egy világra pazarolta el.” Ezt kiegészíthetjük azzal a megállapítással, hogy ugyanaz a Nap, ami nálunk szürkületet ad, a Föld másik felén a hajnali fényt sugározza. Nem láthatjuk a hajnali oldalát a Földnek, ha szürkület borítja be a helyet, ahol élünk. Ennek ellenére a szürkületi fény a Nap másik oldalán hajnalozik. Hasonlóképpen nem tudjuk, mi történik lelkünkkel életünk szürkülete után, de bizalmunk van az örökkévaló Istenben, hogy újra felvirrad a hajnal az örökkévalóság reggelén. Hisszük, hogy Isten nem csak céllal hív minket e földi létbe, de céllal is hív el. Szürkület után pedig éjszaka következik, majd a hajnal új reggelre virrad. Csodálatos Isten teremtett világa! Ha az életre ilyenképpen tudunk rácsodálkozni, akkor közelebb kerülünk húsvéthoz. Ha a látszat és létezés kettősségét ilyenképpen vizsgáljuk, akkor húsvét lelkünk világossága lesz.

Mit is jelent számunkra húsvét? Az ünnep gyökerei visszanyúlnak a zsidó nép történelmének – az egyiptomi fogságból való kivonulás – időszakára. A fogságból való kiszabadulás emlékét őrzik nemzedékről nemzedékre. A keresztény húsvét szintén egyfajta kiszabadulást jelent. Húsvét: a lélek kiszabadulása a látszat béklyóiból, a hitetlenség láncainak összetörése és reménységgel való felvértezése.

A húsvéti titok keresztény közösségeket hozott létre. Jézus halála után így maradhatott fenn mindaz a tanítás és áldás, amit Ő életében megvalósított. Máté evangéliumának elbeszélése szerint miután Jézus meghalt, Arimathiai József levette a keresztfáról, a sziklasírba temette, és ennek bejáratához követ hengerített. A főpapok és farizeusok arra kérték Pilátust, hogy katonasággal őriztesse a sírt. Ahogy azonban elmúlt szombat, az Úr angyala leszállott a mennyből, és elhengerítette a követ, amelyre leült. A sírt őrző őrök megijedtek. Az asszonyokat pedig bátorította, hogy Jézus feltámadt, és arra biztatta őket, hogy vigyék hírül a jó hírt a tanítványoknak. Ezután Jézus többeket meglátogatott a maga élő valóságában, és arra kérte a tanítványokat, hogy a jó hírt tegyék közzé mindenki számára. János evangélista hozzá fűzi e történtekhez, hogy Tamás nevű tanítványa nem hitte, hogy halála után ismét élőként jelent meg mindaddig, amíg nem látta meg az élő Jézus sebeit.

Mit üzen számunkra a húsvéti történet? Először is: magunk előtt látjuk Arimathiai Józsefet, aki Jézus testét a keresztről levette, és – a hagyományok szerint – a sziklasírba eltemette. A tisztelet érzésével gondolunk Arimathiai Józsefre, hogy a végtisztességet megadta Jézusnak, ki méltatlan halállal kínszenvedett. Az események folytatásában e tiszteletérzésünk mellé társul ennek ellenkezője is, amit nehéz szavakba öntenünk. A farizeusok és főpapok, kik Jézus halálát okozták, a végső kegyeletet nem adták meg számára. E kegyetlen, embertelen viselkedésük mögött azonban ott volt a kibeszélhetetlen félelem, ami bennük dúlt. Féltek Jézustól még halála után is. Akkor sem érezték magukat biztonságban, amikor Jézus már átadta lelkét a Teremtőnek. Sem előttük, sem utánuk nem történt meg az, hogy sírba eltemetett halottat katonasággal őriztessen valaki. Milyen kifejező kép, milyen sajnálatra méltó ember az ilyen! A főpapok és írástudók nem tudtak szabadulni félelmüktől Jézus halála után sem, féltek a szeretet hatalmától. Milyen földhözragadt gondolkodás, milyen sötét lelkiség! Elfeledték volna azt, hogy Jézusnak az országa nem e világból való? Úgy tűnik, elfelejtették. Elfelejtették azt, hogy erővel semmit sem tehetnek az isteni törvények ellen. Önmagukat csapták be, amikor azt hitték, a fegyverek ellen tudnak állani a lélek hatalmának.

A hívő unitárius keresztény ember számára már nem maguk a húsvéti események a fontosak, hanem annál inkább a történet jelképes üzenete. Nem azon elmélkedünk, hogy milyen lehetett valójában az Úr angyala, és miként hengerítette el a követ, vagy miképpen történhetett meg Jézus feltámadásának a csodája, és mi a biztosítéka annak, hogy ez velünk is megtörténjen. Nem kísértjük az Istent, és nem ostromoljuk csodaváró fohászainkkal. Annál inkább fontosabb számunkra az, hogy az Úr angyala elhengerítette a követ a sírról – vagyis nem maradhatunk kétkedésben a felől, hogy a halál után is van folytatás. Az, hogy az Úr angyalát ma testi szemünkkel nem láthatjuk, az nem keseríthet el, ez nem képezi hitünk tárgyát.

Hisszük, hogy szeretteink sírjáról is elhengeríti az Úr angyala a követ, és majd a mi sírhantunkról is. Mert vigyáz ránk halálunk után is az örökkévaló és gondviselő Isten. Ámen.

 

Dr. Szabó Árpád

 

Igazság és szabadság

 

Jn 8, 32

 

Reményikkel szólok: Oly csendben nő a versem, mint a fű, / Úgy duzzad, mint rügy duzzad a fán, / Nem szavalok – szavaltunk eleget, / Nagyon sokat – március idusán.

Ma inkább Isten lelkének a birtokában arról kell beszélnünk, hogy komolyan kell vennünk az életet. Azt hiszem, egyének, népek, nemzetek s az egész emberiség rászorult arra, hogy komolyan vegye önmagát.

Az élet komolyan vétele: felelősségérzet. Tehát számolnunk kell mindannak a következményével, amit megteszünk vagy elmulasztunk. Minél világosabban látja valaki a maga helyét az életben, s minél tisztább lelkiismerettel vállalja érte a felelősségérzetet, annál nagyobb ember, még ha szűk körben folyik is le élete.

A felelősségérzet és a lelkiismeretesség azonban nem jelent tétovázást, bizonytalanságot, határozatlan akaratot. Nemcsak az életet magát kell komolyan venni, hanem azt is, ami az életet erre érdemessé teszi: az élet eszményi tartalmát.

Igazságainkat kell komolyan venni, az erkölcsi törvényeket kell komolyan venni, a küldetést és a szolgálatot kell komolyan venni. Mindez így foglalható össze: eszményeinket kell komolyan vennünk.

Minden március idusán ez az eszmény az 1848-as forradalom és szabadságharc örökségeként s a mának szóló üzenetként ölt bennünk és értünk testet. Ma ez az üzenet, mint Isten lelkének új életet teremtő ihletése így fogalmazódik meg: keressük és tartsuk ébren a minket szabaddá tevő isteni igaz­ságot, s ápoljuk és erősítsük önmagunkban és egymásban a nemzetünkhöz tartozás öntudatát.

A mai nap az emlékezés ünnepe. De ez az ünnep ne legyen pusztán múlt idézés, ne legyen néhány ismerős szólamnak az ismétlése, hanem legyen egy komoly, a szenvedések tűzében megpróbált és megtisztult nép öntudatos hódolata saját történelmének tanulsága és szép öröksége előtt. Csak így lesz a mai nap áldás reánk nézve, a lélek tiszta fürdője, amelyből újjászületünk, és amelytől szárnyai nőnek a léleknek.

Jézus üzenete az evangéliumon keresztül különösen alkalmas arra, hogy a mai emlékünnepünket a legmagasabb csúcsra emelje fel, s mintegy az örökkévalóság szempontjai alá helyezze, ahol egy síkba kerül a múlt, jelen és a jövendő, amikor tudatosítja bennünk, hogy „az igazság szabaddá tesz”.

De mi az igazság, ami szabaddá tesz? E fogalom kiinduló pontja: nemzeti elhivatásunk tudata. Isten a történelem ura, minden nép/nemzet élete és történelme mögött az ő terve, célja rejlik. Történelmünk eszerint nem más, mint Isten örökkévaló akaratának, velünk való céljának megtestesült képe. Minden népnek tehát jussa van az élethez, parancsa van az életre, jövendőre. Nincs hatalom, amely ezt megakadályozza, vagy letagadja. Megismerni az igazság első vetületét, azt jelenti, hogy tudjunk minél tisztábban, őszintén, nyitottan és természetesen embernek és magyarnak lenni.

Életünknek ez az alapigazsága, itt és most, tovább gondolkodásra és tovább lépésre késztet. A mi kérdésünk az új évezred elején az, hogy mi módon lehetünk emberek és magyarok itt, a Kárpát-medencének ezen a csodálatos táján, amit szülőföldünknek vallunk és vállalunk? 1848-ban a márciusi ifjakat is ez a kérdés foglalkoztatta: hogyan élhetik meg életük igazságát a szabadság felelősségével?

A mi álláspontunk ma így hangzik: a szabadság csupán formai jelentés mindaddig, amíg egyszerű létkérdésről van szó. Magasabbá az által válik, amikor a szabadság, az erkölcsi érték feltétele lesz. Nincs erkölcsi érték szabadság nélkül, de jaj annak a szabadságnak, amely nem az erkölcsi érték szolgálatában áll. Nem szeretet az, amit kényszerítenek, nem hűség, amelyik félelemből származik, és nem áldozat, amely nem szabad elhatározásból születik.

Legyünk tehát szabadok az erkölcsi érték igazságán állva, hogy önmagunknak parancsolhassunk, s a jót magáért a jóért akarjuk. Legyünk szabadok, hogy felelősek lehessünk.

Az igazság megismerése kialakítja, ill. minősíti bennünk a nemzetünkhöz való tartozás öntudatát.

A nemzeti öntudat az a belső, személyes erő, mely a nemzet életét táplálja és fejleszti. Ezért létkérdés, amely meghatározza a jelent, de még inkább a jövőt. Ha a nemzeti öntudat meggyengül, akkor romlásba, bukásba és széthullásba visz, de ha erőteljesen életképes, akkor megtartja és felemeli a nemzetet.

Az első betegsége tehát a nemzeti öntudatnak, hogy nem elég erős. Ha végignézünk a magyar történelmen, feltűnik, hogy mindenik nagy személyiség a nemzeti öntudat ébresztését tűzte ki célul, és annak lehanyatlását panaszolja. Zrínyi, Kazinczy, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, egyszóval a nagy magyar próféták mindig azt hányták a nemzet szemére, hogy öntudata meggyengült. Nem ismeri, nem becsüli, nem akarja és nem szolgálja eléggé önmagát.

A nemzeti öntudat fontos követelménye, hogy egyetemes legyen. Ne történjék meg az, hogy a nemzeti öntudat csak néhány ember kiváltsága és nem közös kincse a nemzet minden tagjának. Mindenki csak a maga öntudatával járulhat hozzá a nemzet öntudatához. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ez a nemzeti létnek ne csak egyik vagy másik részére vonatkozzék, hanem terjedjen ki annak egész életére: a nemzet nyelvére és történelmére, irodalmára és művészetére, erkölcsi és társadalmi közéletére, gazdaságára, egyszóval az emberi művelődés egész mezejére.

Szorosan kapcsolódik a gondolathoz az a felismerés, hogy ezen a téren is milyen fontos szerepe van a nevelésnek. Miután ezt a munkát nem lehet erőszakkal végezni, csak ihletéssel, lelkesítéssel, példaadással és bizonyságtétellel, ebből következik, hogy iskoláink, egyetemeink, sőt már óvodáink, de templomaink is a nemzeti öntudat kimunkálása műhelyévé is kell legyenek. A hit, tudás és erkölcs mellé adják létünk és megmaradásunk e fontos ismertetőjegyét: a nemzeti öntudatot.

Ismét egy új és rendkívül fontos kérdés az, hogy a nemzeti öntudat egységes legyen. Alig van a nemzeti öntudatnak súlyosabb betegsége, mint a belső meghasonulás.

Ma már mindenki hallott valamit a tudathasadásról, arról a szörnyű be­tegségről, hogy egy ember lelke kettéválik, s ezzel együtt két öntudata tá­mad.

Megtörténhetik egy nemzettel is, hogy kétlelkűvé válik. Valami mély ellentét két vagy több táborra osztja a nemzetet. Egyik rész nem ismeri, nem akarja ismerni a másikat. Minden hibát benne lát, küzdelmes életünk sikertelenségeiért őt okolja. Nem tartja magyarnak, nem tartja érdemesnek arra, hogy éljen. Ezért jó nagyon megvizsgálni magunkat, nem fenyeget-e az a tudathasadás, Nem áll-e fenn annak veszélye, hogy megcsonkázott törzs magyarja más akar lenni, mint a szétszórtságban élő magyar?

Ezért szükséges az, hogy a nemzeti öntudat vallásos legyen. Azt akarom ezzel kihangsúlyozni, amint már erről szóltam, hogy a nemzet életét minden magyar az örökkévalóság szempontja alól nézze. Vallja azt, hogy a nemzet nem földi erőknek a terméke, hanem Isten teremtő gondolata. Olyan tényező, amely hozzátartozik a világmindenség rendjéhez, szépségéhez és teljességéhez. Ez a világ nem lenne az ami, ha a népek nagy családjában nem foglalna helyet a magyar. Ezért ajándékozott meg Isten minket is az ő lelkével, hogy megismerjük az igazságot, és annak birtokában szabadon élhessük meg nem­zeti öntudatunkat. Mert ez a lélek nem a félelemé, hanem az erőé, a szereteté és az értelmes életé.

Mindehhez azonban csak az önvizsgálaton keresztül vezet az út. Tudnunk kell azt, hogy a múlt és jelen szolgaságából mi a mi vétkünk. Mert önmagunk bűne ellen csak a történelem és az Istenhez való megtérés segít. Kölcsey szavai mélyen a lelkünkben harangoznak: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Mondjuk ma azt, hogy csak a múltat, mert nem figyeltünk eléggé oda az életünkben munkáló igazságra, amely Isten akaratát s velünk való céljait hordozta.

Nemzeti ünnepükön most elénk áll a jelen, s rajta keresztül számon kér a jövendő. Csak úgy tudunk szembesülni az azokat hordozó és mögöttük álló Istennel, ha ünneplésünket megnemesíti az elkötelezés: megismerjük az igaz­ságot, hogy ebből megújuljon nemzeti öntudatunk, mert csak ezekben van a mi szabadulásunk és szabadságunk.

Záró üzenetként hallgassuk Szentimrei Jenő sorait:

„Az új szót keresem! / Új szót, porban és csillagok között! / Az új magyar szót, pallosnál élesebbet, / fegyvernél biztosabbat, imánál áhítatosabbat, / és írott törvénynél hatalmasabbat. / Az új magyar szót, mely nem lesz olyan / gyámoltalan, hogy visszasírja a régit, / de túlkiált vágyakon, álmokon új jövőbe... / A többéletet énekelem, árva nemzetem néked, / eljövendő, erős nemzedékek nemzeti dalát! / Isten, áldd meg a teremtett világot, / hogy áldott legyen benne a magyar!”. Ámen

 

Elhangzott Székelykeresztúron, 2002. március 15-én.

 

Dr. Szabó Árpád

 

Íme az ember

 

Zsolt 8,5; Jn 19,5

 

„Selymit a barka már kitakarta, / sárga virágját bontja a som. / Fut, fut az áram / a déli sugárban / s hökken a hó a hideg havason.” (Áprily Lajos: Március)

Mert megmozdult a föld. Átfutott rajta egy megnevezhetetlen derengés, és íme, fű, fa, virág diadalmas erővel tör a magasba, hirdetvén az élet győ­zelmét az elmúlás felett. A tavaszi napsugár, a langyos esőcseppek, a visz­szatérő költöző madarak mind azt sugallják, hogy az élet szép, s e szépségért küzdeni és áldozni kell, hogy a mienk maradhasson.

A megújuló életről önkéntelenül is magunkra, az emberre irányul a gondolatunk, hiszen mi vagyunk látói és értői mindannak, ami körülöttünk, velünk és értünk történik. Vajon kik vagyunk mi, honnan jövünk és hová megyünk? Szókratész óta nem volt olyan képviselője a gondolkodásnak, aki ezt a kérdést figyelmen kívül hagyta volna.

Nem csoda, ha a zsoltáríró gondolatát is megragadja. Isten végtelen hatalmáról, dicsőségéről elmélkedik, s amint széttekint a világon szemlélvén Isten teremtő munkáját, hirtelen magára eszmél, s ajkára, tolul a kérdés: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van rá?” Hiszen nem sokkal tetted őt kisebbé az Istennél, értelemmel áldottad meg, s íme, behatol a teremtett világ titkaiba, felfogja ez óriási mű rendjét, s úrrá lesz kezed munkáján. Erős és hatalmas, és mégis, ha magára marad, erőtlenebb és elhagyatottabb, gyengébb és védtelenebb minden más élőlény­nél. Micsoda hát az ember?! Nem maradt ránk a zsoltáríró válasza.

De ránk maradt az a válasz, ahogyan azt a későbbi korok gyermeke megfogalmazta s az utókor számára hátrahagyta. Hadd ragadjunk ki két nagy elmét a lánglelkek hosszú sorából, Shakespeare-t és Cervantest, s szólaltassuk meg őket. Ez alkalommal nem szándékszom, mivel nem is feladatom, méltatni munkásságukat, csupán azt szeretném kiragadni életművükből, ami minket e pillanatban érdekel. Mindketten megajándékoztak egy-egy embertípussal, megalkották számunkra Hamletet és Don Quijotét. Ugyanazon évben jelentek meg a könyvpiacon, s mégis egy világ választja el a két embert egymástól. Már külsejük is merő ellentét. Hamlet puha, fehér arcú, elkényeztetett. Don Quijote szikár, hosszú arcú, beesett szemű férfi, igazi aszkéta.

Hamlet csak a valóságot látja, de ez a valóság eltorzult, minden tárgy, vagy élőlény fekete színt kap. Hamlet idefönn látta azt, amit Dante odalenn, hogy a világ nem más, mint „gyomos kert, dudva és üszög kövér tanyája”, s az emberek „cinkos gazemberek”. Menthetetlennek látja a világot, amelyben csak egyetlen becsületes tett lehetséges: a bosszú. Hamlet „embereknek és angyaloknak nyelvén beszélt”, de szeretet nem volt benne. „Magát tűzre adta, jövendőt mondott, minden tudományt ismert”, de nem szeretett. Nem hitt az emberben, nem látta meg a világban a fejlődés adta nagy lehető­ségeket. Csak bírálni tudott, de nem teremteni. Ezért olyan meddő, balog és rokkant ő, s bár szánjuk tragikus sorsát, mégsem tudunk azonosulni vele, magunkénak vallani ügyét, szeretni őt.

Don Quijote a másik véglet. Ő daliásnak, szépnek, ragyogónak látja a világot, egyenesen arra teremtettnek, hogy neki alkalmat adjon a dicső cselekedetre. Mindig készen áll, s gondolkodás nélkül rohan bele az események forgatagába, s egyedül is elég erősnek érzi magát, hogy a világot megigazítsa. Hamlettel szemben tehát Don Quijote a megváltó tett, a derűlátás embere volna, de végzete az, hogy elszakad a valóságtól. S ha az eszmény fantasztikus lesz, elveszti értékét, nevetségessé válik.

Nem! Ezt a világot, a való embert, a hétköznapi életet kell nézni, s azt megszépíteni. Szánalmasok azok, akik az élet valósága elől a borúlátás sötétjébe vagy az álomvilágba menekülnek. Az igazi ember nem ilyen! Nem Hamlet és nem Don Quijote. Látni a valóságot, s azt dicsőíteni, megismerni az embert és hinni benne, megragadni az eszményt és életté változtatni, íme ez az igazi emberi hivatás és egyben emberségünk lényege, s ez az, amit sem a dán királyfi, sem a búsképű lovag nem tudott.

De volt valaki, aki mindezt tudta, sőt megélte és evangéliumában életútként és eszményként nekünk ajándékozta.

Munkácsy Mihálynak egyik jólismert remekműve erről beszél. Sokszor elnézem alakjait. Egy izzó, hadonászó, gyűlölséget viharzó tömeg előtt összekötözött kezekkel áll egy ember. A szenvedélyek viharában nyugodtan, szelíd fenséggel áll. Szeméből valami csodás erő, nyugalom sugárzik a tömeg felett. Megkínzott alakján, töviskoszorús, vércseppeket izzadó homlokán, ugyanez a nyugalom. A kép alá ezt írta a művész: Íme az ember! (Ecce Homo!) Azt az újszövetségi jelenetet ábrázolja, amikor Pilátus, római helytartó, bemutatja a megcsúfolt, megkorbácsolt embert a tömegnek, s az viharzó dühvel „feszítsd meg!”-et kiált feléje. Az az ember: Jézus. A kép alatt levő írás alapgondolatunk szavai: „Ímhol az ember!”

Aki küzdött. Aki lelkének minden nagy akaratával az Istenben való életet kereste. Aki jó volt és szelíd volt, s aki mégis a gyűlölet tüzének ostromában áll. Az ember! Aki nehéz lelki vívódás után lépett rá hivatása útjára. Aki negyven nap alatt nehéz harcban legyőzte önmagát, s elhagyott szülőt és testvért, mert Isten hívó szavát hallotta felcsendülni lelkében. S e lelki kényszer hatása alatt, mások boldogságáért feláldozta magát, és ezen az úton, „a kínok útján, eljutott a Kálváriáig!” Íme az ember! A szerető szívű, meggyötört lelkű, diadalmas hitű, golgotás, megcsúfolt, de mégis diadalmas ember.

Jézus az örök emberi sors hordozója, sőt ennél is több, eszményképe volt, s mint ilyen, testvér velünk a diadalmas emberi sors hordozásában. Ő az, akit Isten a saját képére teremtett s munkatársává hívott el a teremtésben. Jézus mögött ott látom felsorakozni az egész emberiséget. A kép alján ott van a válasz olvashatóan, örök időkre szólóan: „Ímhol az ember!”

Jézus azért a válasz, mert ő ismerte fel először az élet igazi értelmét, s hivatása megélése által maradéktalanul beváltotta mindazt, amit az ember életcéljául magának megálmodott.

Hirdette, hogy az élet azért értékes, mert az egyetlen legfőbb jónak: Isten lényegének lehet eszköze és hordozója. Isten és ember között egység van: Isten az Atya, az ember a gyermek. A bennünk élő lélek egy darab az örökkévalóságból, s értékéhez semmi sem fogható. Mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri a maga lelkének kárán? Az ember értéke nem attól függ, hogy tagja-e valamely fajnak, nemzetnek vagy közösségnek, hanem attól, ahogyan viszonyul Istenhez, ahogyan megéli a lélek törvényeit s hasonul egész lényével a benne elrejtett Isten-archoz. Ezért mondja, hogy egy megtérő bűnösön nagyobb öröm van a mennyben, mint kilencvenkilenc igazon. A lélek életeleme Isten, benne lesz teljessé, s bontakozik ki igazi lényege, a szeretet.

Aki így tudta szemlélni a világot, s benne meglátni a szépet, a jót és az igazat, annak lelkében feltétlenül ott lobogott a vágy: megélni a jóságot és szépséget, de másokat is jóságra hívni és megszépíteni az életet.

Jézus maga volt a nagy élet-szépítő: akivel találkozott, annak megváltozott és megszépült élete és embersége. Soha annyi szomorú lélek, annyi beteg árnyék, annyi torz élet nem zajlott a világon, mint körülötte. Jött a bűnös asszony, hozta életét mint egy eltaposott, besározott virágot; Jézus szeretete rálehelt e virágra, s az nemcsak tisztává lett, de ragyogása évezredeken keresztül is átvilágít. Jött Zákeus, a kőszívű kizsákmányoló, a kegyetlen uzsorás, és hozta a maga elnyomorodott, megkövesedett lelkét – s Jézus szeretete átsugárzik rajta, és íme, ő szórja, szórja szét kincseit, mindenét, csakhogy követője lehessen a Mesternek. Jön az ábrándozó Mária, leül Jézus lábaihoz, s lelke mélyén ismeretlen, boldog szépségek ébredeznek, mert megérzi, hogy soha nem sejtett igazság birtokosa lett, amely „el nem vétetik őtőle”. Ott fenn a kereszten, a borzalmak kapujában reátekint a haldokló gonosztevő, s ő még ezt az életet is a megbocsátás fényével ragyogja be.

Íme az ember! Aki életével bizonyságot tett arról, hogy az ember, ha lelkével felfogja az Isten lényéből kiáradó erőket, képes megszépíteni a világot, és áldottá tenni az életet.

Virágvasárnapját ünnepeljük, kedves Testvéreim! Közeleg hozzánk Jézus, az örök ember, mint egykor az Olajfák-hegyén Jeruzsálem felé. A várakozó sokaság ajkán felcsendül a köszöntés, a hozsánna. Álljunk be mi is az őt várók közé. Szakítsunk egy pár szál virágot, készítsük el felső ruháinkat, tárjuk ki szívünket, s amint megérkezik, ajánljuk fel szeretetünket és hűségünket, egész életünket és teljes emberségünket. S aztán álljunk be az őt követők sorába, mint akik már tudjuk, hogy ő „az út, az igazság és az élet”. Az útja a jóság és a békesség útja, az ő igazsága a szeretet és a testvériség igazsága, s az ő élete az Istenben megtalált szabadság és örök élet. Ez az élet túlmutat a virágvasárnapok ünneplésén, a hétköznapok küzdelmes, érték­teremtő világába, és benne van az ígéret: nem hiábavaló a küzdelem, a szenvedés és az áldozat, mert nyomában boldog, békés, diadalmas emberi élet támad. Ámen.

 

Elhangzott a kolozsvári rádióban, 2002. március 24-én, virágvasárnapján.

 

Dr. Szabó Árpád

 

A húsvét szabadsága

 

Jn 8,32

 

A mostani húsvéti ünnepünk középpontjába a szabadság gondolatát állítjuk. Amikor az ember szabadságát vallási szempontból tárgyaljuk, akkor azt mindig kapcsolatba kell hoznunk Isten valláserkölcsi rendjével. Meg kell látnunk, hogy a személyes szabadság gondolata összefügg az élet értelmével. Képességeink kibontakoztatásában, önmagunk megvalósításában munkát, fáradtságot, áldozatot kell vállalni, s ez a célra való beállítottság egy irányban terel, meghatározza és szűkíti szabadságunkat. Az értelmes cél követését mégsem tartjuk a szabadság korlátozásának. Átéljük, hogy szabad választásunk az értékek megszerzését szolgálja, amelyek megszerzése által gazdagabbak lettünk. A szabadság ilyen szemléletében kifejlődik bennünk egy meglátás: az élet önmagában nem abszolút érték. Akkor értékes igazán, ha megvalósul benne egy felsőbbrendű feladat.

Ezek alapján tegyük fel a kérdést: mennyivel járult hozzá az evangélium az ember szabaddá tételéhez? Miért merte Jézus kijelenteni, hogy az igazság szabaddá tesz? Milyen igazságra és milyen szabadságra gondolt? Hiszen nem kétséges, hogy a hívő ember is átéli a szabadság és a kötöttség kettősségét. Vannak tiszteletreméltó terveink, vágyaink, de belülről állandóan kísért a gyengeség tudata. A hit elvezet az Istennel való közösség és neki való engedelmesség gondolatához, de az önzés és a kényelemszeretet lefelé húz. Felcsillan bennünk a szeretet szolgálatának a magasztossága, de éppen itt érezzük legjobban elégtelenségünket. Nem tudunk eléggé segíteni azokon, akik bajban vannak, nem tudjuk felvidítani a szomorkodókat, nem tudunk elég világosságot adni a kételkedőknek. Gyengeségünket még jobban érezzük, amikor az élet válsághelyzetei súlyos döntések elé állítanak, s úgy látjuk, hogy csak keserves áldozat vagy erkölcsileg helytelen viselkedés által tudunk szabadulni belőlük.

A hit a végső megoldást keresi és nyújtja. Itt felvetődik az élet egész értelmének a kérdése, s ha nem találunk rá feleletet, akkor kételkedünk abban, hogy a valóságos lét mögött a teremtő Isten áll. A teremtés tanából kiindulva valamit megértünk a vergődő szabadság problémájából. Az ember megéli magában az anyag és a lélek kettősségét. Azt tapasztaljuk, hogy az anyag korlátok közé szorít, visszatart. A lélek magyarázza meg, hogy miért vagyunk jövőbe néző, fejlődni képes lények. Vágyódunk a tudás, a világosság, a gazdagság után, szeretnénk a bennünk levő energiákat felhasználni, gyümölcsöztetni, hogy leküzdjük az elmúlás, a megsemmisülés gondolatát.

A szabadság isteni eredetére utal az is, hogy minden gyarlóságunk ellenére sem homályosulnak el a magasztos célok. Az ember igényli a világ átalakítását, történelmet csinál, kitűzi a haladás irányát, boldogabb akar lenni, vágyik a békére és szeretetre. Unitárius vallásunkban olyan Istent ismerünk meg, aki ennek a kereső, bukdácsoló és vágyakozó embernek a mennyei Atyja. Szabadságot adott, kitűzte a követendő célt, és megígérte, hogy mint gyermekeit vezet minket a cél felé. Isten, tehát, nem korlátja a szabadságnak, hanem szerzője és biztosítéka. A reményt csak az csillogtathatja meg előttünk, aki fölöttünk van, aki él, és aki magáénak vall bennünket. Ha nincs, aki az élet lezárásakor erkölcsi mérlegre tesz bennünket, akkor végeredményben mindegy, hogy tetteink szabad elhatározásból születtek vagy valamilyen belső kényszerből. A mi reménységünk arra épül, hogy a mérleg a szerető Atya kezében van, aki tudja, hogy mennyire vagyunk szabadok és mennyire esendők. Ebben a keretben nemcsak egyes tetteinkben, hanem az örök cél megválasztásában is felelős személynek, embernek érezzük magunkat.

Arra keresünk választ, hogy Jézus mennyiben járult hozzá az ember szabadságához. Tevékenységét abban foglalhatjuk össze, hogy benne tisztázódott az embernek Istenhez való viszonya. Ez a szabad és személyes kapcsolat vonzó színekben jelentkezik Jézus tanításában és életvitelében. Ő is Isten végtelen hatalmából indul ki, de ez az Isten egyúttal Atya. Az Ő országa a javak bősége, az élet boldogsága, az igazságosság érvényesülése. Az elnyomottaknak, a szegényeknek, a síróknak, az üldözötteknek hoz örömet és békét.

Példázatai még inkább kihangsúlyozzák Isten országának és az örök életnek a javait, amelyeket meg kell szerezni és be kell fogadni. Gondoskodni kell arról, hogy a mag jó földbe hulljon, hogy az elrejtett kincset megkeressük, hogy a kapott talentumot kamatoztassuk. Isten országa mellett azonban nem elég csak egyszer szabadon dönteni. A felismert értékek mellett ki kell tartani, a kísértéseket le kell győzni, s a szeretet gyakorlását a szolga virrasztásával kell tanúsítani. A virrasztásnak imádsággal kell párosulnia. Istentől kell világosságot és kitartást kérni, hogy a remény állhatatos maradjon.

Jézus egész élete a szabadon vállalt küldetés teljesítése volt. Isten akaratának a teljesítését mindennapi kenyérnek nevezi. Imádságának alapgondolata az, hogy legyen meg az Atya akarata. Mint jó pásztor azt mondja magáról, hogy az Atya azért szereti őt, mert az életét is kész odaadni juhaiért. Amikor látja, hogy szembe kell néznie a szenvedés nehéz óráival, azzal győzi meg magát, hogy éppen ezért az óráért jött a világba.

De Jézus nemcsak magát kötelezte el, hanem ezt hirdette követőinek is. Aki utánam, akar jönni, tagadja meg magát, hirdeti. Tudja, hogy Isten szeretete nem mond ellent az ember szeretetének, de hangoztatja a helyes sorrendet az értékek összeütközésében. Mindennek megoldása az örök élet: aki elveszti életét őérte, az a teljességet kapja vissza az örök életben.

Tanítványai meggyőződtek arról, hogy így még senki sem közelített Istenhez, mint ő. Teljesíteni akart mindent, ami Isten akarata. Egyéniségének titka, hogy ő egészen Isten ügyét szolgálja, és ez az ügy egészen az ember üdve és boldogsága.

Jézus tehát életét a legmagasabb eszmény szolgálatába állította, s magatartása a személyes szabadság tökéletes megnyilvánulása volt. Ezt a szabadságot nem kisebbítette az önszeretet, a számítás és az ösztönös érdek. Emberi mértékkel mérve az ilyen szabadság mégis krízishez vezet. Ezt látták kívülről ellenfelei, és fájdalmasan átélték tanítványai. De ő maga is a sötétség órájának nevezte. Így még senki sem kereste Isten akaratát, senki nem bízott atyai jóságában, de hol marad a segítség? Az ellentét annyira kiáltó, hogy ellenségei így gúnyolódnak: „Bízott az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja” (Mt 27,43). Érdemes volt rátenni életét az erkölcsi megoldásra, a szelídségre, a becsületre, a türelemre, és főként a szeretetre, ha állásfoglalását senki sem értékeli? Lesznek-e egyáltalán olyanok, akik követni fogják példáját? Hol a bizonyíték, hogy az erény megkapja jutalmát? Jézus élete is bizonyítja, hogy a véges földi keretek között nincs végleges megoldás.

Szabad döntéseinket mindig a homályos jövő kapujánál hozzuk meg. Jézus tudta, hogy eszméi igazak és győznek a halálon. De egyelőre még csak a halál sötétsége állt előtte. Azzal, hogy hű volt az Atyához és saját küldetéséhez, el kellett fogadni az emberek kényszerítő és megsemmisítő hatalmát. Igazolódott, hogy a legnagyobb szabadság megvalósítása egyben a legnagyobb kiszolgáltatottság. Az élmény kínzó voltát nem csökkentette az a tudat sem, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, s csak úgy hozhat új termést. Kifelé úgy látszott, mintha az Atya nem venne tudomást a fiúi tiszteletről és engedelmességről. Valóban, ha nagypéntek után nem következik húsvét, akkor az ember számára nincs remény. Akkor az elvhűség, a nagyot-akarás, az Istenbe vetett bizalom lehet valamilyen tragikus fellobbanása az emberi szellemnek, de igazában nincs értelme. Ha a halált nem lehet legyőzni, akkor az erkölcsi erőfeszítés elve magán viseli az igazságtalanság sebét: a jó semmivel sem erősebb, mint a gonoszság.

Nagypéntek történése abban áll, hogy Jézus a kínok között, elhagyatottan, földi művének összeomlásakor, egyedül az Atya szeretetében és ígéreteiben bízva mindent feláldozott mint az igazság vértanúja. A földi életet nem tartotta többre, mint a szent ügyet, amelynek szolgálatában állt. Az igazságot úgy képviselte, hogy a szeretet parancsáról egy pillanatra sem feledkezett meg. Az Atyában úgy bízott, hogy nem keresett kiegészítő megoldást. Maradék nélkül döntött maga felől, ügyét letette az Atya kezébe, ezért itt kellett eldőlnie az ember jövőjének. Ha Isten nem válaszol, akkor nincs további remény, hiszen az emberi történelem még egyszer nem fog felmutatni ilyen elvhűséget, ilyen engedelmességet és erkölcsi nagyságot. De az Atya válaszolt, és feleletében benne volt az igazság, a szeretet, a remény győzelme. Ha megmenti a haláltól, akkor Jézusnak nincs alkalma a teljes helytállásra, áldozatra és a teljes bizalom kimutatására. Hasonlóképpen Isten is csak a húsvétban igazolhatta egészen atyaságát. Közte és Jézus között olyan a kapcsolat, hogy csak az örökkévalóság színeivel mutatható be. Húsvétban megkaptuk a bizonyítékot, hogy aki szabadon elfogadja Isten akaratát, aki az igazság szolgálatába állítja életét, az a cél felé menetel. Az emberi szabadságnak éppen ez az értelme.

Nekünk is ezt a húsvéti hitet kell megélnünk és továbbadnunk. A hívő ember meggyőződött, hogy életét olyan igazság szolgálatába állíthatja, amely győzelemmel végződik. Isten nem abban nagy és nem abban jóságos, hogy minden követ elhengerít a lábunk elől, hanem abban, hogy módot ad személyiségünk és szabadságunk tökéletesítésére. Ha tudatosan vállaljuk az erények gyakorlását, ha elkötelezettségünk miatt lemondunk önző céljainkról, ha teljes szabadsággal döntöttünk magunkról, útban vagyunk emberségünk megéléséhez. Ha az igazságot nem fölényesen, hanem szeretettel és szelídséggel képviseljük, ha erőinket, képességeinket a gyengébbek szolgálatába állítjuk, ha tudunk remélni abban, hogy minden áldozatvállalás az örök élet vonásait mintázza bennünk, akkor megérzünk valamit húsvét felszabadító öröméből és ígéretéből. Ámen.

 

Dr. Szász Dénes

 

Járjatok, jól járjatok

 

5Móz 32,33

 

A Biblia szerint az Isten írta két kőtáblára a tízparancsolatot. Ha Ő Jézus megfogalmazása szerint lélek, akkor úgy értelmezhetjük: ihlette, irányította Mózes kezét az írásra. A közfelfogás szerint minden tudós, költő, író, művész kezét az Isten fogta és fogja. Mózes előtt már jóval megvoltak a zsidó írásjegyek. Ő ismerte azokat, a kő a sivatagban adva volt, csiszolnia kellett, és olvashatóan bele kellett vésnie annak bár a rövidített mását.

A Bibliából alapigeként felolvasott rész tehát függeléke a tízparancsolatnak. Az első hangsúlyos szó, amely bennünk visszhangzik: Járjatok. Mind­annyian tapasztalhattuk a járás szükségességét. Gyógyszere a testnek, óvószer a korai fizikai vagy szellemi öregedés ellen. Aztán vetődik fel a kérdés, miért, hogyan, kivel stb.

A járás lebontható egységeire, mint a pénz. Így a lej lebontható banira