Faragó József

 

Találkozásaim Kriza Jánossal

 

Kriza János halhatatlan székely népköltési gyűjteménye, az 1863-ban Kolozsváron megjelent Vadrózsák szülővárosomban, Brassóban felsőbb gimnazista koromban került először a kezembe, Fogalmam sincs róla, hogy honnan juthatott hozzám csonkán, cím nélkül néhány ívnyi verses része, s ezért nem is tudtam, hogy a Vadrózsák egy töredékével van dolgom, miközben Kriza nevével és jelentőségével az iskolai irodalomtörténeti tankönyv­ből, bár nagyon röviden, de megismerkedtem.

A csonka ívekből buzgón olvastam a székely népdalokat és balladákat, s annyira tetszettek, hogy első verskísérleteimet ezek hatására kezdtem írni, ám egy évvel idősebb iskolatársammal, a már költőként ismert Derzsi Sándorral való baráti beszélgetéseink hatására örökre lemondtam a versírásról.

Az 1940-es bécsi döntéskor elhagytam Brassót, hogy egy év múlva magyar egyetemre mehessek, s ezt az egyetem előtti utolsó gimnáziumi évet a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban töltöttem. Mivel a népköltészethez, általában a néprajzhoz való vonzódásom akkor már kétségtelen volt, rendszeresen bejártam a Székely Nemzeti Múzeumba, és Herepesi János igazgató úr engedélyével, akiben atyai jó barátra leltem, a könyvtárból először a Vadrózsák-at kértem ki. Ekkor ismertem fel, hogy az említett brassói töredék a Vadrózsák egy része volt.

Ma is emlékszem: lehangolt, hogy a Múzeum könyvtárában csak az első kötetet olvashattam, mert akkor még nem tudtam, hogy a második kötetet Krizának élete végéig minden próbálkozás ellenére sem sikerült soha megjelentetnie.

Igazi Kriza-találkozásom azonban természetesen Kolozsváron történt.

1941 őszén íratkoztam be a Ferenc József Tudományegyetemre, ahol a hírneves finnugor nyelvész, Mészölgy Gedeon professzor úr, a Bölcsészet-, Nyelv-és Történettudományi Kar az évi dékánja ünnepélyes kézfogással avatott egyetemi polgárrá. Szép volt, kár hogy ez a hagyomány is feledésbe merült.

A tanév első félévének végén, 1942 januárjában szorgosan készültünk egyebek között György Lajos professzor úr irodalomtörténeti kollokviumára. Köztük volt az egy évfolyammal idősebb, másodéves Molnár Piroska (a nem sokkal későbbi Kuszálikné), a professzor úr kedvenc tanítványa, kimagaslóan szorgalmas és okos kolléganőnk is, aki jó képességeit később, gazdag pályafutása során a Tankönyvkiadó szerkesztőjeként, a Pedagógiai Tovább­képző Intézet tanáraként és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem előadótaná­raként bőven kamatoztatta – nekem pedig haláláig kedves barátom maradt. A professszor úr párosával fogadta a vizsgázókat, de Piroskával senki sem akart bemenni, mert attól féltek, hogy az ő kiváló szereplése saját felkészültségüket árnyékba borítaná. Én magabiztosan vállaltam a versenyt, de vereségemet nem ő okozta.

A professzor úrtól ugyanis azt az igényes tételt kaptam, hogy hasonlítsam össze a középkori meg a reneszánsz értelmiséget. Én bátortalanul nem mertem megmondani neki, hogy mivel első éves vagyok, és múlt évi, középkori irodalmi előadásait nem hallgattam, az összehasonlításra nem lehetek felkészülve. Molnár Piroska tündökölt. A professzor úr másik, az anekdotát tárgyaló előadásairól jobban számot tudtam adni, így az első jegy az indexemben sem kitűnő, sem jeles, mindössze egy gyengécske jó volt: az egyetlen jó egész egyetemi pályafutásom során, ugyanis minden más vizsgám és kollokviumom kitűnőre sikerült.

A tanév végén, a második félévi vizsgán úgy kivágtam a rezet, hogy a professzor úr bizalmába, élete végéig atyai barátságba és pártfogásába fogadott, és kérésemre megígérte, hogy megbeszélünk egy nekem illő tudományos témát. Csak annyit kértem, hogy mivel néprajzosnak készülök, a témának legyen népköltészeti vonatkozása is.

A következő napokban, az 1693-ban alapított régi és nagyhírű, de néhány év múlva, 1944 után a román kommunista rendszer által megszüntetett Lyceum Könyvtár igazgatói irodájában fogadott. Elővett egy hosszúkás fadobozt, amelyben százával sorakoztak azok a kartotékcédulák, amelyek az általa kutatásra szükségesnek és érdemesnek ítélt szerzők nevét és témák címét tartalmazták. A cédulákat lassan pergetni kezdte, kissé meg-megállt és gondolkodott, majd egy cédulánál végképp megállapodott: Kriza János. Indoklásul elmondta, hogy korántsem foglalkoztak vele annyit, mint amennyit életműve megérdemelt volna. Ekkor tudományos munkám a Kriza-kutatással mind a mai napig összefonódott.

Tanácsára elég nehéz feladattal: a bibliográfia összeállításával kezdtem, vagyis a folyóiratok és hírlapok tengerében kezdettől fogva milyen tanulmányok és cikkek jelentek meg Krizáról, és mi jelent meg Krizától. Egy tudományos feladat kezdetén ugyanis minden közzétett adatot ismerni kell, mert csak így lehet felmérni az eredményeket és a további tennivalókat.

Következett a nyomtatásban meg nem jelent Kriza-kéziratok felkutatása, ez túlnyomórészt a levelezést jelentette. Leveleinek zömét a kolozsvári Unitárius Kollégium őrizte, miként azokat Kriza halála után első életrajzírója, Jakab Elek összegyűjtötte. A Kollégium idős könyvtárosában, Márkos Albert tanár úrban (maga is tanulmány- és tankönyvíró) készséges segítőtársat és barátot találtam. A tudós Kelemen Lajostól, aki az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára mellett az unitárius egyházi irattárat is gondozta, gyakori beszélgetéseink során a Kriza-kutatáson kívül is sok hasznos tudományos tapasztalatot nyertem.

A bibliográfiával párhuzamosan nagy levelezésbe fogtam: az unitárius egyházközségeknél és magánosoknál egyaránt érdeklődtem Kriza levelei, általában kéziratai után. Néhány kiadatlan versen kívül több száz levelet sikerült összegyűjtenem, valamennyit gondosan lemásoltam, és az eredetieket tulajdonosaiknak visszajuttattam. Kolozsvári levéltári kutatásaimon kívül sokat dolgoztam Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában, ahol Horváth János professzor úrnak, a hírneves irodalomtörténésznek, a Kézirattár igazgatójának nyomban feltűnt, hogy az élemedettebb tudósok között vajon mit keres egy egyetemista gyerkőc? Kérdőre vont, de az előrelátó György Lajos ajánlólevele biztosította számomra a levéltári kutatások folytatását és befejezését.

Nyilvános szerepléseim a Krizát ismertető előadásaimmal kezdődtek. Kolozsvárt és több vidéki várost nem számítva, a szülőfaluban, Nagyajtán különböző évfordulós ünnepségek alkalmával öt ízben tartottam ünnepi megemlékezést. E szerepléseim révén ismét egy atyai jó barátra leltem, Kovács Lajos unitárius püspök személyében.

Szóbeli előadásaimnál maradandóbbak nyomtatásban megjelent tanulmányaim, szám szerint mintegy húsz. Közülük most azokra hivatkozom, amelyeket fontosabbnak vagy érdekesebbnek vélek: Ismeretlen Kriza-életrajzok (1943), Nyolcvan éves a Vadrózsák (1943), Kriza János, a Vadrózsák szerkesztője (1955), Kriza János adatgyűjtése Darwin részére (1959), Kriza János anyagi küzdelmei a Vadrózsákért (1963); A száz éves „Vadrózsapör” és mai tanulságai (1964), Lőrinczi Elek árkosi népmesegyűjtő (1967), Erdélyi arisztokraták a székely népballadák ellen (1970); Marosi Gergely székelykeresztúri népmesegyűjtése a Vadrózsák számára (1974), Kriza János székely balladagyűjtése (1976), A Vadrózsák balladáinak szöveghűsége (1987); Arany János és Kriza János a népmesegyűjtés módszereiről (1995).

Krizajánosos törekvéseimből természetesen az önálló kötetek sem hiányozhattak. Az első ezek közt 1957-ben „Az apám lakodalma” című meseválogatás volt, Krizának és gyűjtőtársainak 23 válogatott meséjével, bevezető tanulmánnyal és jegyzékkel a Tanulók Könyvtára című sorozatban. Ugyanezt a címet kapta az a román kötet is (Nunta tătâne-meu, 1962), amely Ion Crişan fordításában 24 székely népmesét tartalmazott, köztük 14-et Kriza gyűjtemé­nyeiből.

1965-ben jelent meg a Kriza János című monográfiánk három szerző munkájával: Antal Árpádnak Kriza János költészete, Faragó Józsefnek Kriza János és a Vadrózsák, Szabó T. Attilának Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban című tanulmányaival, a kötet végén első ízben – Kriza János költeményeinek, műfordításainak és irodalmi tárgyú cikkeinek jegyzéke Antaltól, valamint Kriza János népköltészeti és nyelvészeti munkáinak bibliográfiája Faragótól.

A monográfiák második, átdolgozott kiadása 1971-ben hagyta el a sajtót.

1975-ben került sor egyik fontos adósságunk törlesztésére: a Vadrózsák általam gondozott új kiadására. Ez a kiadás, mai népköltészeti szemléletünknek megfelelően, a gyűjtemény teljes népköltészeti anyagát tartalmazta, kihagyva belőle az Ismeretlen szerzőktől, valamint az Íróktól című két verses fejezetet, hiszen már címük elárulja, hogy nem népköltészeti, hanem irodalmi jellegűek. Kimaradt továbbá a kötet végéről a Néhány szó a székely nyelvjárásokról című Kriza-tanulmány, mert nyelvészeti jellegén túl, másfél évszázaddal megírása után, ma már inkább csak történeti értéket képvisel. Mindezekhez a szakemberek az 1863-as kiadás bármelyik példányában hozzáférhetnek.

Magában a népköltési anyagban arra törekedtem, hogy a nem-nyelvész olvasók számára, a nehéz és tájanként többféle nyelvjárási szövegek helyesírását egyszerűsítsem és modernizáljam, hogy olvashatóbbá, olvasmányosabbá tegyem – természetesen a székely nyelvjárások sajátságainak megőr­zésével. Ezt végrehajtani figyelmes, úgyszólván a Vadrózsák minden szavát érintő hosszadalmas és nehéz feladat volt.

Most pedig, 2002. elején ismét megjelent a gyűjtemény Második, bővített kiadás jelöléssel. Az olvasót méltán meglepheti, hogy egy 1863-ban lezárt művet miként lehet bővíteni. Ez a bővítés azonban nem az 1863-as kiadásra, hanem az én 1975-ös első kiadásomra vonatkozik, ugyanis akkor a kommunista cenzúra számos hazafias és vallásos népdalt, még népmesét is kitiltott a gyűjteményből. Ezeket most, mind helyükre illesztettem, hogy egy népköltészetileg hiánytalan, teljes kiadást adhassak az érdeklődők kezébe, hiszen ezzel nemcsak Krizának, hanem magunknak is tartozunk. Remélni merem, hogy bevezető tanulmányom is, vázolva a Vadrózsák történetét és jelentő­ségét, megnyeri az olvasó tetszését.

Hatvan éven át, 1942-től napjainkig rövidre fogva ez volt a Kriza Jánossal való találkozásaim története. A magyar irodalomban kétségtelenül én foglalkoztam a legtöbbet vele, de sajnos: sokat-e vagy keveset? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Az általam összegyűjtött több száz Kriza-levél még mindig kiadatlan, tanulmányaim pedig úgy el vannak temetve a folyóiratok mélyén, hogy némelyikük talán új kiadást érdemelne. Hadd valljam be, hogy egy-két új tanulmányon is töröm a fejem. Ettől függetlenül azonban a Kriza-kutatást sohasem lehet befejezni, mert minden szakember, aki Kriza életművét tanulmányozza, olyan újabb kérdéseket és összefüggéseket fedez fel, amelyeket érdemes megvizsgálni, felszínre hozni és értékelni. Így hát indokolt az a jókívánságom, hogy bárha olyan újabb Kriza-kutatók szólalnának meg, akik munkámat tovább folytatják, és eredményeit megsokszorozzák.

 

Elhangzott 2002. július 10-én Kolozsváron, az Unitárius Püspökség dísztermé­ben, a Vadrózsák új kiadásának bemutatása alkalmával.