Pálfi Dénes

 

Mennyivel többet értek a madaraknál

 

 Mt 6, 25–27.33

 

A felolvasott bibliai versek – első hallásra – mai, elszegényedő világunkban, sokak számára gúnyolódásként hatnak: „...Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” – tanítja Jézus. S tanítása hallatán bizonyára sokan ingerülten fakadnak ki: hogyne aggódnánk mindezekért, amikor maholnap éhen halunk, s rongyokkal borított testünket hajlék sem védi a tél zord hidegétől? Vajon mit tenne Jézus a mi helyzetünkben? Bizony, sokan vannak, akik így sírnak fel ebben az országban, s életük nap mint nap aggodalomban, kilátástalanságban és kétségbeesésben telik!

Jézus azonban mindezekért nem hibás. Ő is sokszor éhezett, bár fáradságos munkája után mindennap méltó volt táplálékára, kenyerére, testét csak egy rend ruha védte az éjszaka hidegétől, hajléka, otthona pedig egyáltalán nem volt: a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs hová fejét lehajtania – mondja az evangélium. Mégsem aggódott életéért, testéért, az étel, az ital, a ruházat, az otthon hiánya nem ejtették kétségbe. Nem ezekben a múlandó dolgokban, hanem az örökkévaló, gondviselő Istenben bízott, az Ő országát kereste, és minden megadatott neki. „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek megnyújtani életét csak egy arasznyival is?” – hangzik felénk a gondviselő Istenbe vetett hitre és bizalomra buzdító gyönyörű örömüzenete.

Nyilvánvaló, hogy pusztán ezzel a tanítással nem lehet jóllakatni az éhezőket, felruházni a mezíteleneket, otthont biztosítani a hajléktalanoknak. De vajon megoldható-e mindez kéztördelő aggodalmaskodással, jajveszékeléssel, panaszkodással, meg lehet-e nyújtani mindezekkel az életet csak egy arasznyival is?! Be kell ismernünk, hogy ez sem lehetséges.

Jézus az aggodalmaskodás helyett a gondviselő Istenbe vetett hitet és bizodalmat ajánlja az embernek, akit mennyei Atyja értékesebbnek tart minden teremtményénél. S mint ilyen, nem élhet úgy, mint a madarak: vetnie és aratnia kell, munkálkodnia és dolgoznia, hogy mindennapi kenyere, az élethez szükségesek biztosítva legyenek számára. Isten adott földet, felhalmozta a követ, a homokot, a fát, a természet drága kincseit, azonban a kenyeret, a ruhát, a házat az embernek kell előteremtenie mindezekből. De mi van akkor, ha hiábavaló a fáradság, ha a munkának nincs eredménye, ha egyáltalán nincs munka, ami kenyeret, megélhetést gyümölcsözik a becsülettel küzdő embernek? – ágaskodik bennünk az ellentmondás. Nos, ilyenkor kell hatványozottabban, fokozottan bízni Istenben, hinni, hogy Ő nem hagy el, gondot visel ránk a legnagyobb próbák idején is!

Valaki meghatóan mesélte el e gondviselés szép megtapasztalását. Az illető anyagi gondokkal, pénzhiánnyal küszködött. Az egyre növekvő kiadások elvitték minden pénzét, úgy tűnt, hogy nem lesz, miből fizesse gyermekei iskoláztatását, a szokásos havi költségeket: gázt, villanyt, vizet, lakbért. Már szeme elé rajzolódott a teljes csőd képe, a hajléktalanság réme, amikor külföldi barátja, postán, egy nagyobb pénzösszeget küldött neki, amely aztán kimentette a bajból. Története végén hangsúlyozta: bár a felmentő pénzösszeget a barátja küldte, ő feltétlenül az isteni gondviselés megnyilvánulását látta e segítségben.

Hitünk szerint, Isten gondviselését nagyon sok esetben rajtunk, embereken keresztül, a mi segítségünkkel gyakorolja. Ezért vagyunk mi, halandó lények, Isten munkatársai, s mint ilyenek, felelősek Isten gondviselő munkájának megvalósulásáért!

Hogy annyi éhező, fázó, hajléktalan, nyomorgó ember van, ezért a gondviselő Isten akaratával szembehelyezkedő ember a felelős! Különösen azok, akikre közösségek, népek, nemzetek, országok gondját bízta Isten, s akik ahelyett, hogy gondot viselnének a rájukbízottakra, kapott hatalmukat önző érdekeik, vágyaik, szenvedélyeik megvalósítására használják fel. Akik ahelyett, hogy adnának valamit az embernek, jogait sárba tiporva, még azt is elveszik tőle, amije van!

Az ilyenek ellen kel ki egy csángómagyar, de román nyelven folyó, katolikus misén résztvevő csíkszeredai tanár – Beder Tibor – is, a Krónika egyik számában. Leírja, hogy a miséző plébános épp a felolvasott jézusi tanításra építette beszédét. „Mennyivel többet értek a madaraknál, mondja meggyő­ződéssel a plébános, és jelentőségteljesen tekint végig gyülekezetén. Mennyivel többet értek a madaraknál – ismétlem az ige utolsó sorait. Mennyivel?! Semmivel, morfondírozok magamban, mert azoknak is van nyelvük, még ha madárnyelv is,...” (...) „De ők még nem értek meg az államilag irányított ’madáriskolára’. Talán ez a szerencséjük, mert másképp csak államnyelven csiripelhetnének, amelyet állami madárfelügyelők ellenőriz­nének.

Közben már a misezáró éneknél tart a gyülekezet. Eszembe jut, hogy nemrég a gelencei nagytemplomban a sepsiszentgyörgyi kórus a Szózattal zárta a Lármafa-találkozót. Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar, énekelte közel ezer ember. Már akkor feltettem a kérdést: melyik hazának?! A hivatalosnak vagy a másiknak, amely egyetemet ad, kedvezményt biztosít, hitet táplál, vagy annak, amely csak elvesz nyelvet, iskolát, egyetemet, erdőt, földet, egyházi és más középületeket, hitet és jó közérzetet. Mert én olyan hazát szeretnék, amely bármikor, bármely körülményben megvédi az embert, függetlenül attól, hogy polgára románnak, magyarnak vagy másnak született. Ahol nem nemzeti kisebbségek, hanem egyenrangú állampolgárok élnek. Ahol végigmehetek az utcán anélkül, hogy arra kellene gondolnom, vajon itthon vagyok-e? Ahol nem törekednek arra, hogy mindent, ami másság, elpusztítsanak, hanem arra, hogy mindent megőrizzenek, és lehetőség szerint továbbfejlesszenek.” (...) „Ahol többet érek a madaraknál.” (2002. január 12–13. szám)

Ezt az országot – ahol többet érünk a madaraknál – Jézus Isten országának nevezte. Isten gondviselésében bízva ezt keressük mi is, minden körülményben, akaratának, gondviselő munkájának alázatos megvalósítóiként, hogy fellelve azt magunkban és körülöttünk, minden egyebek: kenyér, ruha, nyelv és jog, lelki- és anyagi jók megadassanak nekünk, Isten minden madárnál sokkal értékesebb, nagyra becsült és szeretett gyermekének. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Szilárdan állni a hitben

 

2Kor 1,24

 

1902. október 12-én országos ünnepség keretében leplezték le Fadrusz János Mátyás-szoborcsoportját Kolozsvár főterén. Azóta száz év, száz forró nyár és száz zord tél vonult el e szoborcsoport felett, próbára téve időjárással szembeni ellenálló képességét, sokszor tornyosultak felette sötéten, s szórtak tüzes villámokat vészterhes fellegek hazánk történelmének többnyire beborult egén, sokszor váltogatta a rajta levő feliratot politikai divatok kénye-kedve, rongálta és próbálta megalázni barbár indulat és álhazafiúi fanatizmus, hóbort. Ám Igazságos Mátyás királyunk és vitéz vezéreinek szobra rendületlenül állja az idők és a történelem viharát. „Mint a Sion-hegy bérce, állnak / Ők rendületlenül, / Nem félnek, nem remegnek: állnak / Ledönthetetlenül.” – jut eszembe egyházi énekünk szava, valahányszor e gyönyörű alkotásra tekintek.

A ledönthetetlenül álló Mátyás-szoborcsoporthoz hasonlítom az olyan embert, aki az apostol szavaival élve: „szilárdan áll a hitben”. A könyörtelenül múló idő s a történelem vihara nem árthat neki, megváltoztathatják nevét, de hitét, öntudatát soha. Bántalmazhatják és megalázhatják, de gerince meg nem roppan, gyötörhetik és megölhetik testét, de lelke felett nincs hatalma – Istenen kívül – senkinek. Az ilyeneknek írhatta Pál apostol második korinthusi levelében: „Mert nem akarunk uralkodni a ti hiteteken, sőt munkatársai vagyunk örömötöknek, mivel szilárdan álltok a hitben”.

Persze voltak olyanok is, akiket az apostolnak így kellett figyelmeztetnie: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (lKor 16,13). És olyanok is, akik elvetve a hitet, annak dolgában „hajótörést szenvedtek”, s zátonyra futott, tönkrement egész életük. És, sajnos, vannak ma is ilyenek. Nem is kevesen! Emberek, akik egyszerűen elvetik, kizárják életükből a hitet, s vele együtt annak ajándékozóját: Istent is. S midőn jönnek a pusztító, ádáz életviharok, tört hajóroncsként süllyed el zátonyra futott életük a hitetlenség feneketlen hullámsírjában. Az örök fundamentum: Isten nélkül, felrobbantott talapzatú szobrokként omlanak össze!

Sajnos, ez ma már nemcsak az emberek egy bizonyos csoportjára, hanem az emberiségre, az egész világra is jellemző kezd lenni. S egy hit és Isten nélküli világban nagy tragédiáknak, borzalmas dolgoknak vagyunk szemtanúi. A 2001. szeptember 11-i amerikai tragédia után egy riporter megkérdezte Billy Graham híres lelkész leányát: „Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyesmi történjen?” Anne Graham ezt felelte: „Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történt, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskolánkból, menj ki a kormányunkból, és távozz az életünkből. És Ő, amilyen úriember, csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket egyedül?” Igen: hit és Isten nélkül nagyon egyedül maradhat az ember, s élete szörnyű tragédiákba torkollhat.

S ezekért – a tapasztalat szerint – nem kell Amerikába menni, vagy nem kell azokat importálni, behozni. A hit és Isten itt is kezdenek kiszorulni az életünkből, s hiányuk sok esetben fájdalmasan érzékelhető. Az elnéptelenedő templomok, a meglanyhult áldozatkészség, fásultság és közöny az egyház, a vallás, a keresztény értékek iránt mind-mind erről beszélnek, idevezetnek. S az emiatt szüntelenül ismétlődő fájdalmas esetek közepette, a jelen helyzet terhei és keresztjei alatt roskadozva, sokan – keresztények is – egyebet sem tesznek, csak siránkoznak, keseregnek, panaszkodnak, ahelyett, hogy Istenbe vetett hittel, az Ő segítségével vállalnák a küzdelmet az életért, egyházért, nemzetért, azon drága értékekért, amelyek megmaradást, életet és jövőt jelentenek, különösen a mi esetünkben. Azért van ez így, mert megingott a hitük Istenben, mert nem állnak szilárdan a hitben! Pedig valaki szerint: „Minden tusakodás és szorongás csak arra szolgál, hogy Urunk győzelmes ereje nyilvánvalóvá legyen. Mindabban, amit olyan nehéznek találunk, még­is diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett. Aki állandóan csak a saját sorsa felett kesereg, egészen bizonyos, hogy még nem Isten gyermeke. Félre tehát minden jajgatással, panasszal! Méltatlan magatartás ez olyan emberek részéről, akiknek ilyen hatalmas segítőjük van”. (Carl Eichhorn)

Aki felismeri Istenben ezt a „hatalmas segítőt”, az igaz keresztény ember. Vallja a jézusi evangélium szellemében, hogy a hit ereje hegyeket mozgat, s ezzel az erővel legyőzi hétköznapi nehézségeit is. Ezért igaz az, hogy hit nélkül éppoly lehetetlen embert elképzelni, mint szív nélkül. És ezért fontos annyira a hitben való megerősödés!

Kedves Konfirmáló Ifjak! Jól tudjátok, hisz a kátéból megtanulhattátok, hogy a konfirmáció az unitárius hitben való megerősödés kinyilvánítása. Ma ebben a hitben való megerősödésetek kinyilvánításának lehetünk mindannyian boldog tanúi. Mint konfirmációra felkészítő lelkészetek – akárcsak Pál apostol – nem akartam uralkodni a ti hiteteken, hanem munkatársa akartam lenni abban való megerősödésetek örömének, drága szüleitekkel, hozzátartozóitokkal együtt. Tettük ezt azért, hogy – életetek és tetteitek láttán –, rólatok is elmondhassa Isten és elmondhassák az emberek: „szilárdan álltok a hitben”, ledönthetetlen szoborként az Istenbe vetett bizalom örök talapzatán. Isten, a mi édes Atyánk áldjon és vezéreljen, hogy erről tehessetek bizonyságot, most és mindörökké. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Pünkösdi összhang

 

ApCsel 2,1–4a

 

Pünkösdkor – a Szentírásra figyelve – újra és újra lejátszódik lelki szemeink előtt egy régi történet, amely a „Szentlélek” kitöltéséről és a Keresztény Anyaszentegyház megalakulásáról szól. Legendás, színes elemek szövik át az akkori ember képzeletének szüleményeiként, aki Istent, szentlelkét, „szélrohamhoz hasonló zúgásként”, „lángnyelvekként, kettős tüzes nyelvekként” próbálta ábrázolni, érzékelhetővé, láthatóvá tenni.

A pünkösdi „csoda”: az első keresztény gyülekezet létrejötte azonban nem ezeknek, hanem Istennek értelmet világosító, szívet tisztító, akaratot erősítő szentlelkének és a tanítványok egyakaratának köszönhető. Isten szentlelke, ereje, akarata találkozott az együtt levő tanítványok egyakaratá­val, lelkük megtelt annak jóra buzdító, vezérlő erejével, s csüggedésükből, kétségükből, félelmükből felocsúdva tudták már, hogy tenniük kell, és tették is, amit tenniük kellett, Isten ügye érdekében. Isten szentlelke által vezérelt egyakaratuk táptalajából így kelt életre az első keresztény gyülekezet zsenge, de életrevaló, később erőteljes, gyümölcstermő fává – Anyaszentegyházzá – terebélyesedő hajtása.

Nagy dolgok, fennkölt, „csodás” események születésénél mindig Isten szentlelke „bábáskodott”, de szükség volt az emberi lélekre, egyakaratra, egyetértésre is, amellyel az ember ráhangolódott Isten akaratára, s összhangba került embertársa akaratával is.

Milyen szép, amikor egy zeneműben összhang van, amikor csodás harmóniában fonódnak benne össze a szólamok. De ennél is szebb, ha egy­akarat, egyetértés van Isten és ember, ember és ember között. Ez a csodás harmónia, összhang tette széppé, fennköltté Jézus életét. Ez tapasztalható meg az első keresztények életében, amikor „egy szívvel, egy lélekkel” vannak a templomban, amikor „ujjongással és tiszta szívvel” vesznek részt a kenyértörésben, amikor „a hívők összessége szívében és lelkében egy”.

S milyen szép, ha ez az egyakarat, egyetértés, összhang uralkodik a családban, s áldásaként békességben, nehézségek közepett is elégedettségben és örömben élnek a családtagok. Milyen szép, ha alapja az egyházi, gyülekezeti életnek, ahol nemcsak a lelkész, a vezetők próbálnak ráhangolódni Isten akaratára, hanem az egész gyülekezet annak teljesítésére törekszik, jézusi lélekkel, apostoli egyakarat­tal, keresztényi szeretettel és alázattal.

A pünkösdi összhang, egyakarat szépíti meg népek és az egész emberiség életét, elsimítva a gyűlölet szülte ellentéteket, valóra váltva az ézsaiási jövendölést, amikor nép népre kardot nem emel, fegyvert nem fog, hadakozást többé nem tanul, szolgálva a világ annyira óhajtott békességét.

A Keresztény Anyaszentegyház azért született, azért jött létre az első pünkösdkor, hogy ez az összhang, egyetértés, békesség, egyszóval Isten or­szága mindenütt: családban, gyülekezetben, népek között, az egész világon megvalósuljon. S vajon megvalósult-e? – tesszük fel a számonkérő kérdést. Válaszunk csak ez lehet: Sajnos, nem! Vagy legalábbis nem úgy, amint azt Isten elképzelte, eltervezte. A közel 2000 éves kereszténység életvitelét szemlélve joggal jegyezhette meg a nagy indiai államférfi, Gandhi, több mint fél évszázaddal ezelőtt, hogy amit az emberiség – elsősorban az európaiak – magáévá tett a kereszténységből, az a tagadása a Hegyi Beszédnek. Ha a keresztények olyanok lennének, mint a Bibliájuk, India rövidesen keresztény lenne. De vajon milyen kereszténység az – kérdezhetjük a gondolat folytatásaként –, amely világháborúkat, ateizmust, koncentrációs táborokat, egymást gyűlölő és leigázó egyházakat termelt ki? Milyen kereszténység az, vagy egyáltalán keresztény-e még az a közösség, amelyből hiányzik a pünkösdi összhang, egyakarat, egyetértés, az Isten akaratával megegyező harmónia?

Miért van annyi torzsalkodás, perpatvar, durvaság, válás, magára hagyott, eldobott gyermek, tettlegességig, gyilkosságig elmenő megnyilvánulás a házasságok rendjén? Mert hiányzik a pünkösdi összhang a családokban!

Miért van annyi meg nem értés, széthúzás, áskálódás, türelmetlenség, gyűlölködés, tiszteletlenség, rosszindulat, közöny a gyülekezetekben, amelyek mintaképei kellene legyenek az egyetértésnek, testvériségnek, szeretetnek, a jézusi erényeknek? Mert hiányzik a pünkösdi összhang az egyházban! Itt valami baj van a légkörrel, azért nem esik az eső! – panaszkodott valaki a szárazság miatt, mire lelkésztársam megjegyezte: Lehet, de a nagyobb baj a lelki légkörrel van, amely útját állja a szeretet, a jóság esőjének, a szentlélek kiáradásának, a pünkösdi egyakaratnak, elsivatagosítva az emberi lelket, a gyülekezeti életet. Amelyben a „lángnyelvek” nem isteni erőt, hanem emberi gyarlóságot jelképeznek, tüzes, rágalmazó, szitkot és átkot szóró beszédet, „nyaldosásuktól” hamuvá omlik a meglevő jó érzés és lelkesedés, koromfeketévé égnek az önzetlen szívek, üszkös ronccsá az áldozatkész lelkek!

S miért vagyunk, mi, magyarok másodrangú állampolgárok, miért akarják hazánk után szülőföldünket, atyai örökségünket, édes anyanyelvünket, kultúránkat és önazonosságunkat is elvenni tőlünk, miért nem értik meg, hogy mindenki saját nemzeti identitásában maradhat meg ép embernek? Miért hazudnak és csalnak szemrebbenés nélkül azok, akik „ősidők óta” kereszténynek tartják magukat? Vagy miért dúlnak borzalmas háborúk ma is, miért vannak politikai gyilkosságok és hátborzongató terrorcselekmények a nagyvilágban? Mert a divatos „politikai akarat” mellett hiányzik a pünkösdi egy­akaratra, összhangra törekvés a népek kapcsolatából.

Mindezek láttán elmondhatjuk, hogy bizony mesének tűnik a pünkösdi történet, csodának a szentlélek tüze által lángralobbantott apostoli egyakarat, amelyek felett érzéketlenül, fásultan és közömbösen tér napirendre a legtöbb keresztény ember. Nem értve és nem szívlelve meg pünkösd üzenetét, mely szerint: szép – keresztényi – élet megélése csak a pünkösdihez hasonló egyakarat, Isten és ember, ember és ember közötti összhang árán lehetséges. Ez persze nem hull alá sült galamb, sem zúgó szélvihar, sem tüzes nyelvek formájában, hanem tenni kell megvalósulása érdekében. Úgy, ahogy azt a május 22-én 65 éve elhunyt Balázs Ferenc is tette, érvényt szerezve meggyőző­désének: „Nem az a keresztény, aki annyira szereti Istent, hogy megfeledkezik a világról, hanem az, aki Isten iránti szeretetéből erőt merít, hogy a világ szolgálatába állhasson.” Így élt meg – ha az emberekkel nem is volt mindig összhangban, egyetértésben meggyőződése – Isten akaratára hangolódva, tüzes lélekkel, cselekvő szeretetszolgálattal egy „szép, apostoli életet”, mely rövidsége, 36 éve ellenére a teljesség mértékével mérhető.

Lehet, hogy a mi életünk soha nem lesz ilyen teljes, és főleg apostoli élet, nem fogunk nagy dolgokat, pünkösdi csodát művelni, de Isten és az egyakarat erejével, szép élet a mi életünk is lehet. És az is lesz, ha a pünkösdi összhang, egyakarat, a mi életünkben is valósággá válik. Isten után – aki biztos megsegít – ez csak rajtunk múlik! Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Élet – halál – örökélet

 

Jn 5, 24

 

Mai ünnepi beszédemet a Krónika című napilap legutóbbi számában megjelent cikkel indítom, amelyben Demény Péter újságíró tollából a következő­ket olvassuk: „Húsvét van ismét, ünnep. Örülnünk kellene, mert végre olyasvalami közeleg, ami kiszakít a hétköznapokból. Tehát a nyomorból, a politika gusztustalan retorikájából, a nacionalista ostobaságokból és a többiből. Jó volna, ha most az egyszer hinni lehetne abban, hogy ezúttal semmi sem számít, csak az, hogy ma nagyszombat van, holnap húsvét első napja, és holnapután piros tojással és diós-mákos kalács illatával telik meg minden.

De közben bányászok maradnak önszántukból a föld alatt, annak ellenére, hogy több ízben is orvosi ellátásra szorultak. Semmilyen könyörgésre vagy fenyegetésre nem hajlandók előjönni onnan. Feleségeik a helyi polgármesteri hivatal előtt tüntettek a gyermekekkel együtt. Közben vérhiány van a kórházakban, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mi fogja megmenteni a betegeket a haláltól. Közben a kormány tizenkilenc magántulajdonban levő felsőoktatási intézmény bezárására készül, és egyetemi hallgatók ezrei kerülnek az utcára és a kivándorlás peremére. Közben fiatal anyák a szüleik kocsijának ülésén hagyják újszülött gyermeküket, s az okok között nyilván előkelő helyen szerepel, hogy ahol egy is alig eszik, ott a másik miképpen fog felcseperedni. Közben embereket lakoltatnak ki, mert ha megfeszülnek sem tudják kifizetni a közköltséget.

A feltámadás ünnepén valószínűleg nagyon kevesen képesek csupán a feltámadásra gondolni, és képmutatók lennénk, ha ezért elítélnénk őket. Mint ahogy akkor is képmutatók lennénk, ha azt képzelnők, együttérzésünknek nincs határa. A szociális eredetű részvét érzésének mindig jó meleg kabátja van, írja Nádas Péter. És ez a meleg kabát valahogy még a jó ügyért való felháborodást is cinikussá teszi.

Ebben a nagy-nagy elhagyatottságban kellene megéreznünk azt, hogy valaki velünk van. Valaki értünk halt meg, és értünk támadt fel. Valaki, akinek már csak azért is több a hitele, mint a miénk, mert sohasem volt meleg kabátja, és a részvétet nem csak szavakkal gyakorolta. Valaki, aki hitte, hogy a szeretet megválthatja a világot. Akinek volt bátorsága hirdetni is ezt a hitet. Aki megfeszíttetett, de harmadnapon feltámadott. Húsvét van ismét, ünnep.”

Bizony, 2002 húsvétján, a többség szerint a feltámadás, unitárius hitünk szerint az örökélet ünnepén, ebben az országban – a cikk tanúsága szerint is – a nincstelenség, a nyomor, a nélkülözés, a kilátástalanság sokakat elvon a feltámadás vagy az örök élet hitétől és örömétől. A mindennapi kereszthordozások sokak szívéből elűzik az Istenbe vetett hitet és reménységet is, és hogy Jézus – hűséges hite és szeretete jutalmául – harmadnapon feltámadott vagy örök életet nyert, hidegen hagyja őket. Az ilyenek felé pusztába kiáltó szóként hangzik Jézus húsvéti örömüzenete: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”

Az igaz keresztény ember számára azonban – bár neki is naponta szembe kell néznie az élet megpróbáltatásaival, kereszthordozásaival, szenvedéseivel – Jézus evangéliuma ünnepi öröm és reménység. Hisz keresztekkel terhes, menthetetlenül halálba torkolló földi életének nagy vigasztalása az örök élet, a lélek halhatatlansága, vagy, ha úgy tetszik, a feltámadás, kinek-kinek hite szerint. Mert az örök életet vagy feltámadást tekintve – a Szentírás „tanúsága” mellett – még mindig nem a bizonyosság, hanem a hit talaján mozgunk. Vagyis hiszünk benne – ki így, ki úgy –, de kézzelfoghatóan, a tapasztalat eszközeivel a halál utáni életet bizonyítani nem tudjuk.

Pedig ez a kérdés: van-e élet a halál után? – a legrégibb időktől foglalkoztatta az embert, különösen az emberiség nagy gondolkodóit, akik rengeteget érveltek, írtak vagy beszéltek róla, de kézzelfoghatóan mindmáig semmit sem bizonyítottak.

A kétszáz évvel ezelőtt élt, 229 éve született Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás kiemelkedő költője, e nagy kérdéssel kapcsolatos fejtegetéseit A lélek halhatatlansága című művében – többek között – így örökítette meg: „Lenni? vagy nem lenni? – kérdések kérdése! / Mellynek nehéz, kétes, szép a megfejtése. / Nagy kérdés, amellyet ha mélyen vizsgálok, / Még több mélységeknek méllyére találok. /.../ Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem: / S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem, / És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni? / Egy elveszendőnek miért kell remélni? /.../ A London útzája, a Húron posványja / A jövendő boldog életet kívánja. / A csendes kínai s a kóborló tatár / Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ. / Sőt az a kannibál, ki dühödt bélibe / Önnön embertársát vendégeskedi be / S az ötig olvasni nem tudó déli nép / Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép. / Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é? / Sőt ha hibáznak is, én bölcsebb legyek-é?” Mélyenszántóak a költő gondolatai, de a választ a nagy kérdésre kézzelfoghatóan ő sem tudja megadni, fejtegetésében a hit talaján marad.

S a hit talajára kényszerül szakadatlan válaszkeresésében a ma embere is, bár a technika segítségével a klinikai halálból „visszahozottak” élményéből sikerült valamit megtudnia az örök élet „titkaiból”. A klinikai halál még nem teljes halál, az agy még működik, s ha sikeres az orvosi beavatkozás, a „tetszhalott” újra életre kelhet, „feltámadhat”. Az utóbbi három és fél évtized alatt a kutatók több mint tízezer klinikai halálból visszatért ember élményét dolgozták fel, s valamennyien elmondták: bár hallották, hogy az orvos megállapította halálukat, ők érezték, hogy nem haltak meg, hallottak, láttak, érzékeltek mindent, ami körülöttük történt. Aztán alagúthoz közeledtek, amelybe belépve megnyugtató és vonzó fény fogadta, szeretet, boldogság és béke öntötte el őket. Ebben a boldogító fényben felismerték elköltözött szeretteiket, s néha egy fénylény gyengéd szeretettel figyelmeztette őket arra, hogy az élet értelme a szeretet, és hogy az élet megítélésekor csak az számít, mennyi szeretetet adott az embertársainak. A legtöbben bevallották: szerettek volna ott maradni abban a fényben, de – bár nehezükre esett – a felszólításra mégis visszatértek. Visszatérésük után teljesen megváltoztak, megváltozott értékrendjük, életcéljuk módosult: hatalom, pénz, hírnév helyett, szeretet, gondoskodás lett a célkitűzésük. Elmúlt halálfélelmük, végórájukban is nyugodtak maradtak. Mindemellett a kutatók hangsúlyozták, hogy ma, a 21. század elején sem értik ezeket a jelenségeket, s nem lehet tudni pontosan, mit jelentenek. Másszóval bevallották, s nekünk is be kell vallanunk, hogy a klinikai halálból visszatértek élményétől sem lettek/lettünk okosabbak, ami a halál utáni életet illeti, bár ezen élmények táplálják örökéletbe vetett hitünk lángját. Mely láng a legtöbb ember esetében csak akkor lenne örökégővé, ha a halottak – visszatérve – megszólalnának, s elmesélnék örökéletbeli élményeiket. Ez a visszatérés azonban nem lehetséges. „Ők vissza sosem jönnek, / Én bizton elmegyek.” – írja Horváth Imre.

Örök életről alkotott képünk egyetlen támpontja tehát – egyelőre – a hit marad. A hit talapzatán állva mondtam húsvét előtt néhány nappal egy feltámadásban hívő testvéremnek: nem az a fontos, hogy Jézus feltámadt vagy örökéletet nyert, hanem az, hogy Ő él! Él, és hitével, szeretetével, példájával, igéjével Istenbe vetett hitre és szeretetre tanít, és az ebben való hit földi keresztútjaink után, a keserű poharú halálból, a béke és nyugalomfényű életbe vezet. Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

Halott élők és élő halottak

 

Lk 24, 1 – 6a

 

Húsvét sokak hitében a feltámadás ünnepe. Sokan hiszik és hirdetik, hogy Jézus valóban testileg is életre kelt, feltámadt, s kijött kősírjából. Ezért találták azt üresen a hét első napján – a mai vasárnapnak megfelelő napon – odaigyekvő és érkező asszonyok, ahogyan a bibliai leírásban olvashattuk. Akiknek aztán angyalok hirdették nagy örömként: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt”.

Az idézett leírást szó szerint elfogadókra tekintve Jézussal mondjuk: Legyen nekik hitük szerint. Azonban minket, unitáriusokat, nem nyugtat meg e hit, mert ellenkezik az értelemmel, de Isten és az élet örök törvényével is. Mi nem keressük a holtak között az élőt, a halottaiból feltámadottat, hanem az élők között tartjuk számon és keressük Jézust, a halhatatlant. Valljuk a szép húsvéti énekkel: „Jézus él örökké, / Igazságunkra, / Utat tárt a mennyországba, / Örök igazságra” /134. ének/. Valljuk, hogy Jézus él örökké: üdvösségünkre, boldogságunkra, szabadságunkra, vigasságunkra, megváltásunkra. Él Ő, drága lelke: halhatatlan evangéliumában, tanításaiban, tetteiben, életét csodák dicsfényével övező emlékekben, hagyományokban, az eszméi megingathatatlan kőszikláján álló, kétévezredes Keresztény Anyaszentegyházban, érte mindenkor rajongó, Őt Golgotáig követő emberek szívében, s él az örökké élő Istenben. A történelem folyamán mégis sokan keresték Jézust a holtak között, s görcsös igyekezettel testét feltámasztani, lelkét, szellemét pedig megölni, elpusztítani akarták.

Jézus testi halottaiból való „feltámasztása” már a 4. században elkezdő­dött, nagy egyházi gyűléseken, zsinatokon, amelyeken „kitalálták” a szent­háromság dogmáját, s Jézust Istennek „kiáltották ki”. Tanítva, hogy Jézus feltámadt, mert Isten volt, s Istennek minden lehetséges. S akik e felfogással ellentétesen a jézusi lélek halhatatlanságáról beszéltek, azokat eretnekként üldözték. Később a megerősödött egyházi hatalom, az Inkvizíció, egyházi törvényszék segítségével, a testiekben feltámadt Krisztust hirdetve, maga Jézus és Isten nevében próbálta emberek ezreinek elpusztításával megölni az élő jézusi lelket. Ennek a reformáció idején is volt folytatása: a szentháromság dogmájához, a testi feltámadás tanához görcsösen ragaszkodó Kálvin János máglyán megégettette Serveto Mihályt, akit az élő jézusi lélek a szentháromság tanának bírálatára indított.

Bárhogy is igyekeztek: Jézust testileg nekik sem sikerült „feltámasztaniuk”, s megölhették, elpusztíthatták emberek ezreit, az élő jézusi lelket, szellemet nem tudták eltiporni, megsemmisíteni. Beigazolódott Jézus bátorítása: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, hiszen a lelket nem tudják megölni” (Mt 10, 28). S bármily súlyos követ igyekeztek is hengeríteni rá, Jézus mindig kikelt sírjából, lelki értelemben.

Pedig sokan voltak/vannak olyanok is, akik – testileg vagy lelkileg – nem feltámasztani igyekeznek, hanem temetik Jézust, lelki-szellemi értékekkel együtt, gyarlóságuk, közömbösségük, erkölcstelenségük sírjába. Ilyen esetekben kereshetünk és találunk is élők között halottakat: élő halottakat! Igazolásul álljon itt néhány példa:

Italba, tivornyába, züllésbe öli testét-lelkét sok ember, családapa, míg otthon a gyermekek éheznek, nyomorognak, a hitves roskadozik terhei, társtalansága súlyos keresztje alatt. Élnek ők, és mégis halottak. Halottak családjuk számára.

Hányan vannak, akik éveken keresztül nem lépik át a templom küszöbét, nem veszik ki részüket a terhek hordozásában, az egyház fenntartásában, csak anyakönyvekben, kimutatásokon, papíron tagjai, a valóságban csak a létszámot duzzasztó élő halottai az egyháznak, a templomnak, nyűgei és fölös terhei a közösségnek.

Felnőttek és gyermekek keverik az édes magyar anyanyelv zamatos, drága szavait idegen, erőszakosan magyarított és magyartalan kifejezésekkel, vagy egyenesen más – esetünkben a román – nyelv szavaival úgy, hogy már mindennapivá, természetessé válik számukra e beszéd, már nem is sérti a fülüket. Így válnak lassan, de biztosan a nemzet, édes anyanyelv élő halottaivá.

És hányan élő halottai az erkölcsnek, emberségnek, igazságnak, emberi méltóságnak, tékozló fiai és leányai Istennek, eltemetői magukban a jézusi léleknek. Olyanok, akiknek életében soha nem hangzik fel a „meghalt és feltámadott” húsvéti ujjongása. Jézust azonban ők sem tudják eltemetni, mert lelke eltemethetetlen. Ezrek és ezrek találják meg és hordozzák boldogan megújulni vágyó szívükben, s nyernek általa örök életet, gyarlóságuk sírjából feltámadást.

Gárdonyi Géza, híres írónk egri sírjánál egy nagy kereszt áll síremlékként, amelyen ez a felirat olvasható: Csak a teste! S e pár szó arról beszél, hogy nagy írónknak csak a teste lett a síré, az enyészeté, ott csak a testét, haló porait lehet megtalálni. Élő, jézusi lelkét ne ott keresd, mert az halhatatlanul Istennél és drága emlékekben, gyönyörű regényekben és rajongó szívekben örökké él! E hitünk csendül fel diadalmas húsvéti zsoltárként egyik versében is: „Ne nézzetek rám borzalommal, ha meghalok, / Az a halott a koporsóban – nem én vagyok! / Csak hamu az, eloszló televény, / A láng eltűnt, a láng: az voltam én! // S ha majd a pap a sírnál beszél, / És azután szól: Nos, Isten veled! / Ne le a sírba integessen nekem! / Felfelé nyújtson búcsúzó kezet”!

Húsvét, az örök élet ünnepén, mi se lefelé, a sírok riasztó mélységébe nézzünk, hanem felfelé, a lélek magasságai felé emeljük tekintetünk. Ne keressük a sírban, a holtak között Jézust, mert nincs ott csak a teste, mert lélekben él, örökké él Ő! E hitben találjunk rá saját lelkünkben is, ott hordozzuk, mint égő és élő lángot boldogan, hogy azok közé soroltassunk majd, akik, Jézussal együtt, ha meghalnak is, élnek. Örökké élnek! Ámen.

 

Pálfi Dénes

 

A keresztények nagy próbatétele

 

Mt 18,21–35

 

Február 7-én több száz ember gyűlt össze a budapesti Szent István-bazili­kában, hogy együtt imádkozzon az áprilisi országgyűlési választások Isten akarata szerinti megvalósulásáért és a keresztény Magyarországért. Ezzel az eseménnyel vette kezdetét az a kilenc héten át tartó imasorozat, amelyet a hívő emberek egy csoportjának kezdeményezésére hirdettek meg. Az imasorozatra megjelentetett tájékoztató lapon a közelgő országgyűlési választásokat „hazánk, nemzetünk nagy próbatételének” nevezik. Az istenhívő emberek ezen az estén egyebek mellett azért imádkoztak az Úrhoz, hogy akadályozza meg Magyarországon „az istentelen, erkölcstelen, gonosz és nemzetellenes törekvéseket”. Imádságukban súlyos bűnként említették „a vasárnapok semmibevevését, a válásokat, a házasságtöréseket, a természetellenes magatartásokat, a káromkodások sátáni szavát, a magzatölést, a nemzetirtást, az öngyilkosságok sokaságát, valamint a szenvedélyek zabolátlan eluralkodását: az alkohol, a nikotin és kábítószer okozta bűnöket” – olvashattuk a Krónika egyik akkori, szombat-vasárnapi számában.

S mindezeket olvasva vagy hallva szomorúan kell beismernünk: bizony sok bűnt, vétket, hibát követünk el mi, magyarok is a tiszta erkölcs, az ember, a nemzet, önmagunk és végeredményben Isten ellen, mert bármilyen bűn – a hívő ember felfogásában – végső soron Isten ellen irányul, szerető, gondviselő Atyánk iránti engedetlenségünk megnyilvánulásaként. Bizony, sokkal tartozunk mi is Istennek!

Szerencsére, irgalmas, megbocsátó Istenünk, Atyánk, van, aki – az őszinte töredelmet, bűnbánatot látva – elnézi vétkeinket, időt adva a megjobbulásra, megtérésre. Nemcsak hétszer, de hetvenszer hétszer is megbocsát, elengedi tartozásunkat. Sajnos, a lélekben képére és hasonlatosságára teremtett ember, szeretett gyermeke, ebben is ritkán hasonlít Hozzá.

Isten megbocsátó szeretetét, irgalmát, az ember irgalmatlan, könyörtelen, szívtelen magatartásával szemben, Jézus a gonosz szolgáról mondott példázatában tette közérthetővé. Eszerint a szolgáival számadást tartó király, adós szolgája esedezésére, könyörgésére, elengedte annak tízezer talentumos tartozását. Viszont ez, adósságától szabadulva, ura iránt hálátlannak, szolgatársa iránt könyörtelennek, kegyetlennek bizonyult, amikor nem volt hajlandó semmi szín alatt „megbocsátani” könyörgő társának, aki mindössze száz dénárral volt adósa. Pedig szolgatársa adóssága az ő adósságához képest elenyésző volt: az akkori mértéket grammban kifejezve mintegy 400 gramm ezüsttel tartozott, míg a gonosz szolga tartozása ezüstben 342 720 kilogram­mot nyomott!

Nem csoda, hogy ura és királya dühös lesz, és felelősségre vonja a hálátlan, gonosz szolgát: „Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?” Aztán átadta a kínzóknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Jézus így fejezi be a példázatot: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsáttok mindnyájan atyátok fiának szív szerint.”

Mi, akik hallgatjuk vagy olvassuk a példázatot, az első benyomás után helyesnek tartjuk Jézus összegezését, ítéletét, s egyetértünk vele abban, hogy a könyörtelen embernek bűnhődnie kell! Aztán, ha figyelmesen újraolvassuk azt, rájövünk arra, hogy Jézus – szavai alapján – ellentmondásba kerül önmagával. A példázat elején ugyanis azt tanítja, hogy hetvenszer hétszer, négyszázkilencvenszer, tehát szinte számtalanszor meg kell bocsátanunk ellenünk vétkező embertársunknak. A példázat végén azonban azt tapasztaljuk, hogy Isten – akit a király jelképez – csak egyszer bocsát meg engedetlen szolgájának, és amikor az újra vétkezik, már nem hajlandó megbocsátani. Az ellentmondás okát – szerintem – abban kell keresnünk, hogy a Jézus által elmondott példázatot az evangélium írója saját meggyőződésével, felfogásával ötvözte. Logikusan, ésszerűen gondolkozva: ha Jézus az elkövetett vétkek korlátlan megbocsátását kérte tanítványaitól, akkor mennyivel inkább hatványozottan vonatkozik mindez Istenre, akinek képére és hasonlatosságára az ember teremtetett? Hitünk szerint: Isten irgalma, könyörülete, akárcsak szeretete, végtelen, s a szeretet mellett a megbocsátás állandó gyakorlása tesz minket is Hozzá hasonló, istenarcú emberekké.

Az ókori római nagyságnak, Cézárnak azt mondta egyszer egy hízelgő ember: Felség, Te soha semmit el nem felejtesz, csak az ellened elkövetett bántalmakat. Cézár még hatalma teljében is annyira tisztán látott, hogy e vallomás őszinteségét kétségbe vonta, s mi is érezzük, hogy e bók csak csillogó álarc volt a hízelgő álnok szívén. Ami viszont hízelgés volt Cézárral szemben, az valóság Istennel kapcsolatosan. Mert Isten el tudja felejteni az ellene elkövetett bántalmakat, s az érdekli elsősorban, hogy az ellene vétőt miként lehet jobb belátásra bírni és megmenteni. Az ember azonban, ha meg is bocsát, felejteni ritkán felejt, s míg Istent a bűnös, annak megtérése érdekli, addig az embert a bűn és a büntetés foglalkoztatja. Ezért „hangsúlyozza” a példázat leírója a gonosz szolga példás megbüntetését.

Jézus azonban a hetvenszer hétszer való megbocsátást tanítja, s példázza kimagaslóan – életében, halálában. Ha igaz tanítványai, keresztények akarunk lenni, Őt kell követnünk a megbocsátásban is, méltókká válva mintaimádsága, a Mi Atyánk szavaihoz: „...és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, melyeket hűséges követői csak akkor mertek kimondani, ha valóban megbocsátottak ellenük vétő testvéreiknek.

A bevezetőben elhangzott újságcikk arról tudósít, hogy a közelgő magyarországi országgyűlési választások: „hazánk, nemzetünk nagy próbatétele”. Ehhez kapcsolódva elmondhatjuk, hogy a már nagyhéthez ért húsvét előtti időszakban a megbocsátás, az irgalmasság vagy a könyörtelenség, az irgalmatlanság választása és gyakorlása, jézuskövető, keresztényi mivoltunk nagy próbatétele. Bárcsak kiállnánk e próbát ünnep előtt és ünnep után, mindhalálig, szerető, megbocsátó, irgalmas Istenünk, édes Atyánk igaz gyermekeiként, akik így – gyarlóságuk, vétkeik ellenére is – méltók örök szeretetére és megbocsátására. Ámen.

 

Nemes Dénes

 

Építsünk erős fundamentumra

 

Mt 7,21; 24–25

 

Amióta Jézus megjelent a galileai tenger partján, s végigszemlélte a két egyszeri ember eredménytelen halászatát, s majd maga is a hajóra szállt, és cselekvően részt vett ama eredményének megörökített halászásban, majd elhangzott az elhívó szava: kövessetek engem, és ezután nem halakat, hanem embereket fogtok halászni, azóta nagyon sok megjegyzés hangzott el és nagyon sok vélemény látott napvilágot Jézus munkásságával kapcsolatosan. Volt, aki úgy ítélte meg, hogy Ő egy a próféták közül, mások meg a csoda­tevő Messiást látták benne, aki feltámasztja a nem régen meghalt Jairus lányát; volt, aki legendás alakját abban látta, hogy a bénát, a guttaüttötet meggyógyítja, más meg nem tudott szabadulni attól a jelenettől, amikor a bűnös asszonyt hozzá vitték, és az életnek mentette meg, vagy, amikor Jerikhon ment keresztül, és a bűnös Zákeus asztalánál vacsorázott, abból az elvből indulva ki, hogy az embernek fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett! Kortársai közül nem egy a fölkent királyt látta benne, s a félelem, a hatalom védése és irigység miatt nem a szabad szellemi versenyben dőlt el, hogy ki lesz a nagy: a názáreti szellemi és lelki nagyság, vagy a Római Birodalom képviselői. Úgy tűnt, hogy inkább a 30 ezüstpénz, a fegyvert viselő emberek kegyetlensége, s ezért jutott osztályrészéül a golgotai kereszt.

Jézus szerényen elhangzott tanításai nyomán, amelyek vázolták, kik a boldogok, melyik a két nagy parancsolat, mit is kell cselekednie az embernek, hogy az Isten országa megvalósuljon ezen a földön, vagy hogyan bocsát meg Isten a tékozló embernek, eleinte nem talált meghallgatásra. Később az történt, hogy az embernek útja a katakombák mélyébe vezetett, ezután meg keresztet varrt mellére, és vérrel öntözte a földet, nem egy esetben megfeledkezett emberi hivatásáról, békétlenséget, háborút, pusztítást zúdított a földre, a békesség, a szeretet, az építés helyett s úgy árnyékolta be Jézusnak eszményien szép tartását. Így bizonyosodott be, hogy minden ránk maradt tanítása időszerű, s köztük az alapige is: „nem minden, aki ezt mondja néked: Uram, Uram! megyen be a mennyeknek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát!” Sohasem veszített az értékéből, jelentőségéből, tehát ma is megvan a feltétele annak, hogyan lehetünk mi igaz keresztények!

Mert Testvérem, az ember, ha letér a Jézus által megjelölt útról, könnyen úgy jár, mint az, aki ás a földben, s egy régi pénzre bukkan, amely fényes és csillogó, s úgy véli, hogy megtalálta az egyetlen, senki által nem ismert értéket, és amikor a szakértőnek megmutatja, az kézlegyintéssel ad kifejezést véleményének, hogy csupán értéktelen pénzdarabról van szó.

A lélek értéke, a vallásos élet megalapozása, az Isten országának a keresése, a soha meg nem szűnő, mindig fáradságot követelő, a megalkuvást elutasító nehéz helytállásban van elrejtve, ahol nem a tessék-lássék elv érvényesül, ahol nem elegendő indőnként egy-egy Uram! Uram! kiáltás, hanem folytonosan cselekvő, Isten akaratát cselekvő, kősziklára építő emberi megnyilatkozásra, helytállásra van szükség.

Az alapige első fele azt jelenti, hogy Jézus bevezette a keresztény embert műhelytitkaiba, és odaállította az alkotás padja mellé, ahol az ember Istennek munkatársává lehet bizonyos feltételek mellett. Nem elegendő a farizeusi mentalitás, az utcasarkon való imádkozás, hogy lássák az emberek, és beszéljenek róla. Vissza kell vonulnod a te belső alkotó szobádba, ahol az értéket, a fényt a tiszta lelkiismereted forrása adja. Ez azt jelenti, hogy Jézus ma is keresi, szellemi ráhatása ma is kutatja az engedelmes, jószándékú tanítványokat, akik elindulnak ama keskeny ösvényen, a keskeny kapu felé, mely az életre viszen. Az alapige első része azt is jelenti, hogy a helyes lelki értékek keresése, megtalálása ma is éppen olyan követelmény, mint kétezer évvel ezelőtt. Nem olyan, mint a ruha, amely megrégedik, divatjamúlt lesz, s később még a foltozást sem bírja meg, elreped az öltésnél még akkor is, ha a szekrényben tartottuk. E figyelmeztetés olyan, mint a gyémánt, amely sem fényre, sem hidegre, sem időre nem reagál. Nem is olyan, mint a festék, amelyet ilyen vagy amolyan elgondolás szerint rá lehet mázolni, s azután egy újabb elgondolás szerint az előbbi színt el lehet tüntetni; hanem olyan, mint az ősznek ezer szímpompája, melyet nem igen lehet utánozni. Jézus beszéde nem évült el, nem kopott meg, mint sok, mások által lefektetett tétel, mely idővel tévesnek bizonyult. Egyszóval: a felolvasott bibliai rész mindig időszerű, csak az a kérdés, hogyan lehetünk az Őt követő igaz keresztények, és nem csupán Uram! Uram! kiáltozók.

Először is pontos meghatározás és célkitűzés szükséges, amely a józan ítélet segítségével különválasztja a mítoszt a lelkiség értékétől. Igaz, hogy Jézus csupán a múlt prófétáinak világát, vallásos elképzeléseiket hallomásból ismerte, de Ő már új hangnemet ütött meg, és a szemet szemért elv helyett a szeretet mindent átszövő elvét hangoztatta, tehát egészen új utakon indult el. Nekünk már könnyebb, mert kötetekre menő elemzéseket olvashatunk el Jézus ténykedéséről, a kereszténység erényeiről és fogyatékosságairól. Tudnunk kell, szelleme mit vár tőlünk, követőitől. Különösen nekünk, akik több mint négy évszázadon keresztül annyiszor voltunk a támadók kereszttüzében.

Jézus gondolatvilágát, eszményi tanítását vizsgáló egyének közül, én e sok elmélet közül csak egy ember megállapítását említem meg ez alkalommal. Nem is azért, hogy elfogadd, nem is azért, hogy mi unitáriusok ezt hisszük, hanem azért, hogy gondolatot ébresszen benned, Testvérem, és ha haza­mentél, s hétköznapi életed terhét újra felvetted, akkor elgondolkozzál felette, és ajkadat többé ne hagyja el üres Uram! Uram! kiáltás, és kezdd el lelkivilágod, vallásos épületedet kősziklára építeni.

Williams James, a nagy vallásos pszichológus szerint, ami a vallást vallássá teszi az emberben, az az isteni jelenlétnek a megérzése, ami komoly, és hangulattal tölti el, ami boldog megnyugvást és örömet ad neki. Tehát nem egyébről van szó, mint túláradó örömről, megelégedésről, mely az arcon is kifejezésre jut, lelki harmóniát teremt, és erős szilárd lelkivilág megépítésére serkent.

Williams James a vallásosságnak két típusát különbözteti meg. Egyik az egyszerszületettek vagyis egészséges kedélyűek, akik megrázkódtatás nélkül vallásosak, akikből nem a szenvedés kényszeríti ki ezt az érzetet, hanem a harmonikus lelkiség. Ezek természetüknél fogva optimisták, az életet jónak, ragyogónak látják, tehát számukra nem büntetés a létezésük. Nekünk nagyon is megfelel ez az elképzelés, vélemény, megállapítás.

A második típusa a vallásosságnak a kétszerszülettet, vagy a beteges kedélyűek. Ezek az életnek csupán a sötét oldalát látják, természetesen pesszimisták. Addig állandóan meghasonlottak az élettel szemben, amíg újra nem születnek. Náluk a megtérés állítja helyre a lélek egyensúlyát. S ezek, ha későre vagy egyáltalán nem következik be, örökre elvesztek a vallásos élet számára. Ezeknek ajkáról könnyen hangozhatik el az Uram! Uram! kiáltás. Tehát, Testvérem, ne a csodákat várd, és Jézusban ne a csodatevőt keresd, mert ő szellemi erejével, lelki gazdagságával akarta rábírni kortársait majd mindkét egészséges szemléletre, Isten imádatára.

Az alapige második része arra szólít fel, hogy a jó kereszténynek cselekednie kell az Isten akaratát, szilárd alapokra kell helyeznünk vallásos világunkat. Ezzel kapcsolatosan tisztában kell lennünk azzal, hogy értelmünkkel csupán felfogni képtelenek vagyunk, mert meghaladja képességünket, ellenben az értelmen túl van a vallásos szükséglet, melynek alapja a hit, amely állandó vonzódást teremt Istenhez. E cél érdekében szüntelenül cselekednünk kell Isten akaratát, melyben segítségünkre lehet az akaratunk. Shake­speare szerint: „testünk a kert, akaratunk a kertész”. A jézusi akaratnak jelképes kifejezése a kősziklára épített ház, melyet sem a vihar, eső, szél le nem dönthet. S amíg ezt meg nem valósíthattuk, addig a mi vallásos életünk virágházi szemléletet nyújt: látod a bent növő szép virágokat, különlegességeket, de csak kívülről szemlélheted, mert közted és a valóság között van az üvegfal.

Egyszer meg kell értenünk, éreznünk, hogy a vallásos érzés, akarat megszerzése Isten közelségét jelenti. Lehet: hogy valamikor úgy érezted, hogy csalódtál benne, de később föléd hajolt, segített letenni a kősziklára építendő ház fundamentumát, és azt súgta füledbe: többé már nem bánom, hogy embert teremtettem a földre! Látszódjon arcodon, hogy templomban voltál, Istenhez egy lépéssel közelebb jutottál. Minden megnyilatkozásoddal, cselekedeteddel bizonyítsad, hogy elkezdetted lerakni erős kősziklára lelkivilágod épületét, s így kívánod betölteni Isten parancsolatát. Ámen.

 

Nemes Dénes

 

Légy hív mindhalálig

(Úrvacsorai ágenda)

 

Jel 2,10/b

 

Talán nem egészen az Úrasztala mellé találó bibliai vers, amelyet idézek, de az ünnepnek jelentősége és üzenete, alkalomszerűsége indokolja elképzeléseimet, és alátámasztja azt, amit hangsúlyozni szeretnék az ünneplő gyülekezet előtt, hogy amikor megállanak ez asztal mellett, s veszik a Jézusra emlékeztető jegyeket, gondoljanak arra is, ami 1100 éven át megtartotta, megőrizte őseinket, s amiben bízhatunk mi, a jelenben élők is. Hiszen a millecentenárium évfordulóját ünnepli ez évben minden magyar, bárhol is él, akár egy tömbben vagy szétszórtan, megelégedetten, vagy állandó vergődés, vesződés közepette, nyugodtan vagy megmaradásért folytatott harcban. Ha felidézzük, vagy végiggondoljuk az elmúlt ezeregyszáz évet, a honfoglalástól mostanáig, könnyen megállapíthatjuk, hogy nemzetünk élete nem volt felhőtlen. Oly sok próbatétel elé állította az elfoglalt földrészen élő őseinket. A nemzedékről nemzedékre hagyott állapot szívós kitartást, hűséget, helyt­állást követelt a különböző századokban élő őseinktől. Hiszen az elmúlt ezerszáz évben volt tatárjárás, volt török által elkövetett pusztítás, nem egy háború, volt belviszály, aminek következtében vér folyt a magyar és magyar között, juttatta a honfitárs a honfitársat börtönbe. S mindezek ellenére is mi, a késői nemzedékek itt vagyunk, emlékezünk, és ünnepelni akarunk.

Önként tevődik fel a kérdés: mi volt, ami megtartott, s ami nem engedte, hogy eltűnjünk a történelem süllyesztőjében. A válasz nem lehet más, mint a hit, amely eltöltötte a lelkeket; a hűség, amely erősítette a helytállókat; a bizalom a jövővel szemben, melynek örök forrása az evangélium, e jézusi örök személyt sugárzó keresztényi hit, amelyben éltek őseink, de amelyben megmaradnunk kell nekünk is. S itt jut kifejezésre s válik érthetővé az általam idézett bibliai vers: légy hív mindhalálig. Ez ünnepségnek nagy kihívása és figyelmeztetése, hogy mit vár és mit kíván tőlünk jövőnk és helyzetünk?! Nem többet és nem kevesebbet, sem az egyénektől, sem a közösségektől, s ez egyben a gondviselő Isten üzenete is: „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.” Tudom és érzem, is keresztény Testvérem, azt kérded tőlem, hogyan lehet megtenni, megvalósítani az életben e felhívást?

Az ezerszáz év történéseit ismerve, a jelen helyzetünk valódi arculatát elemezve, engedjétek meg, hogy az emlékezetemben megmaradt írást idézzek fel, hogy megválaszoljam az előbb érintett kérdéseket, s így hívjalak e megterített asztal mellé.

Már nem tudom, ki volt az írója, de az elgondolása számunkra ez ünnepélyes pillanatban nagyon időszerű. Röviden, emlékezetemből idézem az írás lényegét.

Egy gazdag ember két híres festőt bíz meg azzal, hogy festenék meg híven, milyen is az emberi élet valódi arculata, ami igazán kifejezné a hétköznapokat és ünnepnapokat, az egyéni és közösségi eseményeket.

Az egyik festő a vásznán egy gyönyörű tájat képzelt el, és örökített meg, zöld pázsittal, ami a reménység, hullámzó tóval, mellette játszó gyermekekkel, a távolban dolgozó, megelégedett felnőtt emberekkel, mindannyian a jö­vendő ígéretei.

A másik művész meg egy mindent magával sodró folyót festett meg, a parton meg egy minden próbatételt átvészelt fát, melynek töredezett ágai is voltak, s a megmaradt ágak között egy madárfészket festett meg, melyben a szülők a jövő nemzedékük fiait etetgették, táplálták.

E millecentenáriumi alkalomból, ez ünnepi hangulatban az utóbbi művé­szi elgondolást szeretném lelketekbe belopni, emlékezetessé tenni. Hiszen a történelmünk folyója sok mindent hozott és vitt el. Nemzetünk fajáról a vihar ágakat tört le, a gyászos időszakok nyomot hagytak a nemzet fáján, de ágai között mindig megmaradt a nemzet, a család fészke, amelyben a jövő nemzedékei növögettek fel. Nem volt derűsebb unitárius egyházunk több évszázados történése sem, de megmaradtunk, mert őseink hívek voltak mindhalálig, akárcsak magyar nemzetünk fiai és lányai. Az örök táplálék meg a hit, a templom szelleme, a mindig reménységet nyújtó vallásos érzés volt, s a jövőben is az kell, hogy legyen, ha meg akarunk maradni, és ha nem akarjuk, hogy a jövő történelme lesújtó képet formáljon rólunk.

Mindenki igazolására, erősítésére, lelkünk felfrissítésére ez ünnepélyes alkalomból az Úr asztala meg van terítve, jöjjetek, vegyétek el az emlékezés jegyeit, de előbb imádkozzunk. Ámen.

 

Elhangzott Kálnokon az 1996 augusztusában megtartott millecentenáriumi ünnepségen.

 

Nemes Dénes

 

Ősöknek örökében

(Keresztelési ágenda)

 

1Királyok. 21,2–3

 

„És szóla Akháb Nábótnak, mondván: Add nékem a te szőlődet, hogy legyen veteményes kertem, mert közel van az én házamhoz és néked helyette jobb szőlőt, adok annál, vagy ha néked tetszik, pénzül adom meg az árát. És felele Nábót Akhábnak:  Isten őrizz, hogy néked adjam az én atyámtól kapott örökséget.”

Isten hozott mihozzánk! Így köszöntelek az Úr színe előtt parányi kis poronty, egy boldog családi élet reménysége, kiteljesülésre váró élet reménysége, megtestesült üzenete a családnak. Mily szép is az Isten üzenete, mely általad, általatok érkezik hozzánk. Mennyi öröm és boldogság érzete tölti a szülők lelkét, amikor sírásotokkal adjátok mindenkinek tudtára, hogy megérkeztetek a földre. Jöveteled, jöveteletek által Isten üzeni mindnyájunknak: nem bánom, hogy embert teremtettem erre a földre. Két boldog szív rejtett álma öltött testet és vált valóra jöveteletek által. Tervezgetések, célkitűzések foglalkoztatják örömérzéstől eltelt szüleid elméjét. Ehhez csatlakoznak minden bizonnyal a nagyszüleid, rokonaid is, hiszen mindenki várta jöveteledet. Tudom és érzem, hogy szüleid gondolatkörében a jövő családi élet elképzelt boldog otthonuknak tervezgetése tölti be elméjüket. Hiszen már van kiért élni, tűrni, s ha kell, szenvedni is. Te vagy a tűrésnek, az áldozathozatalnak a záloga, te vagy a jövendő letéteményese. Minden elképzelt otthonnak alapköve a szeretet, összekötő anyaga a megszületett gyermek.

Szeretném röviden érinteni, hogy mire hivattattál el, milyen feladat vár rád az eljövendő életedben. Viszont, hogy mindennek eleget tehessél, mit vársz el szüleidtől, keresztszüleidtől, nagyszüleidtől, de mit vár a jelenünk és a holnapunk mindnyájunktól. Ezen megbízatásoknak lényegét a felolvasott bibliai versek összegezik. Szól a király, a hatalommal rendelkező, a kevéske földdel rendelkező szomszédnak: add nekem a te szőlődet és megveszem. És elhangzik a határozott elutasító válasz: Isten őrizzen, hogy néked adjam az atyámtól maradt örökséget. Te vagy a család értékes szőlőskertje, viszont gondozásod, testi és lelki értéked megőrzése szüleidre, s mindazokra hárul, kikkel közvetlen kapcsolatba fogsz kerülni. A család, az egyház, a társadalom, a nemzet, melyhez tartozni fogsz, mind-mind felelősek lesznek testi és lelki értékeid kialakításában, megtartásában. Mert te vagy egy a sok közül egyházunk, fajunk és nemzetünk szőlőse között. Az őseid örököse lettél, s ennek tudatosítása számodra a jövő feladata lesz.

Lássátok hát tisztán – szülők – jövendő felelősségeteket, hogy abban az erős meggyőződésetekben, hitben tudjátok nevelni féltett gyermeketeket, és ellene tudjatok állni minden kísértésnek, csábításnak. Legyetek résen ti is egyházunk tagjai, többi keresztények, érezzétek át, hogy súlyos a teher, melyet testünkben, lelkünkben hordozunk a jövendő érdekében. Ha mindezen követelmények birtokába jutottunk, jutottatok, akkor fölemelkedtetek ama magaslatra, ahol a tiszta lelkületű, de tehetetlen gyermek van, aki mosolyogni tud, de nem gyűlölni, aki kész arra, hogy az örök értéket átvegye, és tovább megtartsa. A természetnek ölén az Isten keze formál és alkot, mi a perceket, órákat számlálgatjuk, s észre sem vesszük, hogy melyik pillanatban díszíti fel Isten a föld hatalmas kertjét tarka virágaival. Lehetőséget adott, hogy az ember is díszítse élete kertjét féltett virágaival, ennek megtestesítői a hozzánk érkezett gyermekek sokasága.

Igyekezzünk hát őket úgy nevelni, hogy egyházunk és nemzetünk értékes szőlőskertjei legyenek, akiket semmi körülmények között nem adunk el. S hogy mindezekhez erőnk is legyen, jöjjetek, kérjük egy Istenünk segítségét, és imádkozzunk. Ámen.

 

Gyerő Dávid

 

Kain és Ábel

(Bibliamagyarázat)

 

1Móz 4,1–8

 

A felolvasott történet jól ismert, de én egy sajátos értelmezésével próbálkozom meg ma. Ehhez segítségül nem bilbliakritikusokat, sem bibliai lexikonokat hívtam, hanem John Steinbeck amerikai Nobel-díjas író, valamint két 20. századi nagy magyar gondolkodó, Hamvas Béla és Márai Sándor gondolatait. Az író, a művész közelről sem azt ragadja meg, amit a tudós, a kritikus. Remélem, ez a mai bibliamagyarázaton is érződni fog.

Kain és Ábel történetének kapcsán írja Steinbeck, hogy az embert végső soron nem érdekli semmi más, csak önmaga. Ha a történet nem arról az emberről szól, akinek meséljük, nem fog odafigyelni. Így jött rá egy nagy szabályra: az igazi, tartós hatású történet mindenkiről szól, mert különben nem maradandó. A furcsa és idegenszerű nem érdekes, csak az, ami ismerős és mélységesen személyes jellegű. Én ezzel a reménnyel válaszottam ki mára ezt a történetet: hogy mindannyiunkhoz és mindannyiunkról szól.

A Kain-Ábel történet is azért az egyik legismertebb a világon, mert mindenkinek a története: az emberi lélek jelképes története. Mindannyian voltunk gyermekek, jól emlékezhetünk hát arra, hogy a legnagyobb rémülete egy gyermek szívének az, hogy nem szeretik. A pokoltól sem fél úgy, mint attól, hogy visszalökik, elutasítják. Nincs ember, aki kisebb-nagyobb mértékben ne érezte volna a visszautasítás gyötrelmét. A mellőzés haragot szül, a harag valami bűnt a mellőzés megbosszulására, a bűn pedig bűntudattal jár – íme a történet, s íme az emberiség története.

Az 1–2. vers tulajdonképpen bevezetés: elhelyez a történetben, adatokat nyújt, leírja az alapeseményeket és rangsorolja a fiúkat. A nevek azonban eleve más üzenetet is hordoznak, némileg ellentmondván a megszokott értelmezésnek, amely szerint Ábel az ártatlan áldozat, Kain pedig a vérszomjas gyilkos: az Ábel név jelentése lehelet, lélegzet, semmiség, elmúlás, esendő­ség, a Kainé szerzemény, nyereség, tulajdon, alkotó, alapító.

A 3–5. versek az áldozatvitelt és az isteni visszahatást írják le. Közismert, hogy az áldozat a primitív vallásokban az isteni jóindulat megnyerésére irányult. Próbálkozzunk meg ma egy másféle értelmezéssel, amelyik nemcsak az istenség hatalmát dicsőíti, amelyet meg kell nyerni, hanem értékeli az ember adási vágyát is mint az önkifejezés alapformáját. Eszerint az áldozat ténye nemcsak a túlsó partért, az istenségért történik, hanem az innensőért is, az áldozóért, az emberért önmagáért. Sőt, Hamvas Béla írja, az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, még az ember–Isten viszonyé is, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint az elfogadó arra, aki ad. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is.

Kain esetében azonban Isten visszahatása miatt a hála, büszkeség és diadal hamar csalódottságba, szomorúságba és haragba csapott át. Nem veszített el semmit és senkit, nem szenvedett fizikai fájdalmat – de amit érzett, valahol mégis rosszabb volt, mint a halál vagy a szenvedés: az, hogy elveszítette önbecsülését. Márai írja, van valami, ami úgy tud fájni, hogy a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha megsebzik bennünk azt a mély önérzetet, amely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Igen, hiúság, s mégis az emberi élet egyik legmélyebb tartalma ez az önérzet. Kain is ezt az önérzetet érezte megsebzettnek Isten válasza által, s ezt a maga módján ki is fejezte.

A 6–7. versek Isten válaszát hozzák Kain elkeseredettségére. A válasz első része számomra a történetből érthetetlen marad, mert Isten olyan dologért leckézteti meg és oktatja ki Kaint, amiről a történetből nem tudunk, hogy elkövette volna. Isten azt mondja, hogy az önérzet, az öntudat állapota az ember tetteinek egyenes következménye, aki jót tesz, megelégedett és tiszta marad, aki pedig rosszat tesz, a bűn veti ki arra a hálóját. Ez így tökéletesen igaz, de mi az a „nem jó”, amit Kain tett, mivel magyarázható, hogy Isten az ő áldozatát nem fogadta el?

A lényeg azonban, bár ez is egy fontos kérdés, nem itt van, hanem a 7. vers végén: „de te uralkodhatsz rajta”, vagyis a bűnön. A héber nyelvű szöveg egy olyan szót is tartalmaz, amit a magyar fordítások nem adtak szó szerint vissza: timsel=lehet, s akkor a mondat így is fordítható, erőseb­ben: lehetőséged van arra, hogy uralkodj a bűnön. Steinbeck írja, a „lehet” talán a legfontosabb szó a világon, mert állandó választást enged az embernek. Arra utal, hogy még a bűn kötöttségében is örökké nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre, mert ha igaz az, hogy lehetőségünk van megtenni valamit, akkor arra is lehetőségünk van, hogy ne tegyük meg.

Véleményem alapján itt rejlik a Kain és Ábel történetének igazi üzenete. Az teszi az embert igazán naggyá, az ruházza fel az istenek méreteivel, hogy minden gyengeségében és mocskában is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választásé. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, ellen­állhat a csábításnak, a haragnak, a bűnnek – és győzhet. Könnyű dolog ugyanis lustaságból és gyengeségből minden felelősséget Isten nyakába varrni: „Utamat előre megszabtad, nem tehetek róla.” Vagy könnyű elbújni, és azzal mentegetőzni, nem tehetek semmiről, a véremben van, örököltem és kész. Kain is könnyen elintézte az ügyet, nem fogadtad el az én áldozatomat, megsértetted bennem a legmélyebb önérzetet, na megállj csak, ezért valakinek lakolnia kell.

A választás azonban dicsőséges, ez emeli az embert emberré. Ezért kell örök lángú szeretetnek lobognia bennünk ama csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek nevezünk. Steinbeck jelzőivel élve bűbájosan szép és egyedi, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan rá a lehetőségünk”! Elmondtam már egyszer ezt a közelmúltban: én nem hiszem, hogy minden ember elpusztul, nyilván nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Vannak, akik nem halnak meg, és általuk él az egész világ. Ami a csatákra igaz, igaz a szellemre is: csak a győztesek emléke marad fenn. Majdnem minden ember elpusztul, de van néhány, aki, hogy mózesi metaforát használjak, tűzoszlop­ként vezeti az emberiséget a sötétségen át. „Megvan rá a lehetőséged.” Nekem is, neked is, mindenkinek. Igaz, hogy gyengék vagyunk és gyarlók, de ha csak ez volna minden, amit valaha is fel tudunk mutatni, már régen eltűntünk volna a Föld felszínéről.

Végül a 8. vers Kain cselekedetét írja le, amint megöli testvérét. Különbséget kell tennünk a jogi és erkölcsi értelemben vett bűntett, rossz cselekedet között. Kain bűne jogi értelemben akkor kezdődött, amikor lesújtott fegyverével vagy szerszámával az öccsére. Az erkölcs azonban a bűnt, a rosszat sokkal korábbról eredezteti. Az erkölcs tudja, hogy a tények néha csak szánalmas következmények. Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elkövet ezt vagy azt. Minden a szándék. A régi nagy vallásos jogrendszerek tudják ezt, és hirdetik, ezt mondja maga Jézus is, „aki csak haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette”. Ha ki akarom élezni a dolgot, azt kell mondanom, egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta maradhat. A cselekedet még nem az igazság, mindig csak következmény. Kain esetében persze ez nem így történt, ő belülről nem maradt tiszta, az ő esetében a bűn előbb erkölcsi, aztán jogi értelemben is eluralkodott, ő nem volt képes jól választani.

Ebből fakad tulajdonképpen a történet erkölcsi üzenete is, amelynek megfogalmazására egy másik keleti kultúrkör jelentős személyiségének, Lao-ce-nek a szavait használnám fel:

„a szilárd és az erős a halálé,

a puha és a gyenge az életé,

a gyenge legyőzi az erőset,

a lágy legyőzi a keményet,

mindenki tudja a földön,

de senki se mer eszerint tenni.”

Kain és Ábel történetéből, és főleg Kain szerencsétlen sorsából az csendül ki, hogy nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul, aki enged és befogad, aki felad és feloldja önmagát. Az győz, aki tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A történet jól példázza, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát – ez a tévedés, amin minden sors összetörik. A győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni.

Hogy erre egy nagyon életszerű példát hozzak Hamvastól: a gyermek is annak a nemét kapja, aki mélyebben adta fel magát az ölelés pillanatában. Ha a nő tudott lágyabb és gyengébb lenni, a gyermek leány lesz, ha a férfi, fiú lesz, a gyermek neme az egyesülésben való megsemmisült odaadástól függ, annak a nemét kapja, aki a gyengébb volt, mert az volt az erősebb. Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét.

Végezetül: hadd valljam be nyilvánosan, amit önmagam is csak nemrég ismertem fel a barátom provokáló kérdésére, hogy ki a történet igazi fősze­replője. Az igazi főhős egyértelműen a látszólag vesztes Kain, elsősorban azért, mert őbenne tudom meglátni önmagamat minden bűnömmel, indulatommal, korlátommal, kicsinységemmel együtt. Gyakran én magam vagyok Kain, én nem tudok uralkodni magamon, én választok rosszul, én nem tudom a maga teljességében felmérni az életemet. A fő különbség köztem és Kain között mégis az, hogy a választás lehetősége előttem még állandóan nyitva áll: beismerhetem tévedésem, összeszedhetem magam, bocsánatot kérhetek, és helyrehozhatom bűnöm. Maga Isten még Kain esetében is elfogadja a megtérést, hiszen megjelöli, s ezzel védelmébe veszi Kaint, hogy más baj ne érhesse, s nem Ábeltől, hanem ettől a Kaintól származik aztán s terjed el az élet, az emberi élet, a Földön.

Ez az élet lüktet az én ereimben is. Ott lüktet bennem a lehetőség, hogy Kain bűne rajtam is eluralkodjék, de ott lüktet a választásé is, amellyel meg­előzhetem a vétkezést. Saját terhem e felelősség elhordozása. Ettől igazán emberi, ettől igazán teljes az életem. S ettől Istennek is tetsző.

 

Elhangzott 2002. február 8-án a Teológiai Intézetben a Csendesnapokon.

 

Józsa István Lajos

 

Életre szóló hivatás

(Bibliamagyarázat)

 

Lk 5,1-11

 

Mielőtt a bibliai szöveg értelmezésébe belefognánk, próbáljuk meg elhelyezni földrajzilag, azaz térben, valamint időben e bibliai történet eseményeinek színhelyét és idejét. Időben gondolkodva: Palesztinába vagyunk Jézus korában. Térben: Palesztina északi részében, Galileában, a Genezáret-tó partján vagyunk. kereskedelmi- és halászvárosok gyűrűjében, mint: Betsai­da, Korazin, Kapernaum (Kafer Nahum azaz Nahum próféta városa), Magdala és Tibériász. De fogalmazhatnánk egyszerűen úgy is, hogy Jézus szülő­földjén vagyunk, Názáret szomszédságában.

A Szentírás tudósítása szerint Jézus valahányszor visszatért Galileába, elterjedt a híre az egész környéken. (Lk 4,14). Názáreti tartózkodása során, szokása szerint sosem mulasztotta el, hogy be ne menjen a zsinagógába tanítani, és hálát adni. Egy kivételt leszámítva szülőföldjén nagy sikere volt tanításának úgy, hogy „dicsőítette mindenki” (Lk 4,15). Egy alkalommal azonban, amikor Ézsaiás próféta könyvéből a következő részt olvasta fel: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18–19), megbotránkoztak övéi, és így fakadtak ki: „Nemde a József fia ez? Ő pedig így szólt hozzájuk: Biztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat!” (Lk 4,22–23). Majd így folytatta: „Bizony mondom néktek, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában”(Lk 4,24.) Ezt köve­tően „kiűzték őt a városból”(Lk 4,29).

Ettől az egyetlen kivételtől eltekintve Jézusnak sikeres volt galileai működése, mert többnyire nagy sokaság gyűrűjében tanított, és álmélkodtak tanításán, mert nem szokványosan tanított, mint az írástudók, hanem úgy, hogy „szavának hatalma volt” (Lk 4,32).

A bevezetőnek szánt mondatok után kanyarodjunk vissza a tulajdonképpeni történethez, mely szerint Jézus feltűnik a Genezáret-tó partján. meglátja a part mentén vesztegelő hajókat, az elcsüggedt, elkeseredett, búslakodó halászokat, amint üres hálóikat mossák egy eredménytelen próbálkozás után, és segítségükre siet. Jézus ugyanis észreveszi, hogy a „látvány” cseppet sem biztató, sőt mondhatni kifejezetten lesújtó. Péterék nem kértek segítséget. Jézus önként siet segítségükre. Felajánlja segítségét. Beszáll az egyik hajóba, éspedig a Simonéba, és megkéri, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, aztán a hajóból tanítja a sokaságot. Nem tudjuk, hogy miről beszélt. Tanított, de mint később látni fogjuk, tanításának komoly hatása, eredménye volt! Utaltam már az előbbiek során arra, hogy nem úgy tanított, mint az írástudók, nem a szokványos tanítási módszert alkalmazta, hanem hatalommal tanított! Talán Ézsaiás próféta megfogalmazásával lehetne leginkább kifejezni a történteket: „Az Úristen bölcs nyelvet adott nékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel” (50,4). Jézus jól tudja, hogy nem könnyű lelket verni a csüggedőbe, meggyökereztetni újból lelkében az újrakezdés hitét és reménységét. A sokszori, avagy még inkább sorozatos kudarcok kiábrándítják az embert a sikerből, de sokszor még az életből is! Meginog, odavesz a valamikori bátorság, kezdeményező képesség, tervezgetés, álmodozás. Helyét bizonytalanság, tétovázó magatartás, megtorpanás, kisebbrendűségi érzés foglalja el. Tanyát ver lelkében egy olyasféle érzés, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg leginkább, hogy csökkentértékűség. Éppen ezért Jézus tudja, hogy először hitében kell „talpra állítani” a csalódott, kiábrándult, reális önbecsülését veszített embert. Először meg kell győzni, hogy kudarc miatt nem kell végképp lemondani a sikerbe vetett hitről. Minden újrakezdés magában rejti a győzelmet, a sikert! Minden újrakezdés potenciális győzelem! Jézus megtanít mindnyájunkat arra, hogy a hit: a csüggedés elleni gyógyszer!

Miután abbahagyta a beszédet (mármint a tanítást, buzdítást, bátorítást), ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik, ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik….és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek”. Láthatjuk, hogy az eredmény minden emberi elképzelést felülmúló, szinte hihetetlen.

Lukács evangélista, hogy a kívánt hatást elérje, úgy rögzíti a történteket, hogy világosan szembetűnjön a különbség a Jézus nélküli, valamint a Jézussal végzett munka között. A kitartó, állhatatos, bizakodó hozzáállás meghozta a várt eredményt, sőt, minden emberi elképzelést felülmúlt.

Akaratlanul is feltevődik bennünk a kérdés, hogy miért nem boldogult egymagában Péter. Mi lehetett az oka annak, hogy a társakkal való összefogás, az együttes munka sem hozta a kívánt eredményt?

Fel sem merülhet az, hogy Péter és társai nem értették a dolgukat, hiszen halászemberek voltak, ebből éltek és tartották fenn családjukat. Tehát kétségtelenül rendelkeztek megfelelő ismeretekkel, hozzáértéssel és jártassággal. Kizárt dolog, tehát, hogy ne tudták volna hol, mikor és hogyan kell eredményesen halászni. Sőt, láthatjuk, hogy a társakkal való összefogás sem segített.

Több mint bizonyos, hogy a sikertelenség oka a csalódottság kiváltotta lemondásban keresendő. Ez bénította őket. Úrrá lett rajtuk idejekorán a csüggedés, a csalódottság, a lemondás! Nem a „hit szemével” néztek! Emberi számítás szerint elveszettnek tűnt minden! Emberi nézőpontból minden ellenük szólt. Minden elveszettnek mutatkozott. És mégis ott, ahol Péterék kétségeskednek, tétováznak, ott Jézus esélyt lát! Gondoljunk csak egy hason­ló esetre a Bibliában, pontosabban egy ószövetségi történetre, amelyben Arám királya üldözi Elizeust, Isten emberét. Arám király körülzárta harci szekerekkel a várost, és korán reggel, amikor hajnalodott, Isten emberének szolgája kiment, és ijedten szaladt vissza, és így szólt: Jaj, Uram, mit tegyünk? Jaj, Uram, elveszünk! A válasz így hangzott a próféta ajkáról: Ne félj! Többen vannak velünk, mint ővelük! Ez a hit megnyilatkozása! A hit többletével jött Jézus Péterékhez!

A hit Erich Fromm szerint karaktervonás, egy alapvető emberi attitűd, olyan karaktervonás, amely áthatja az ember valamennyi tapasztalatát, és alkalmassá tesz arra, hogy illúziók nélkül nézzen szembe a valósággal, és ennek ellenére hitében éljen. Egy belső értékelő viszonyulásmód. Ehhez hívja segítségül az ótestamentumi hit fogalmát, mely megkönnyíti e megközelítésmód megértését, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az ótestamentumban a hit „emunah”, amelynek jelentése: állhatatosság.

Számomra is helyes megközelítésmód az, egyetértek Erich Frommal, ugyanis Isten szövetséget kötött népével, és ő sosem bontja fel, szegi meg e szövetséget. De nem így az ember, aki sokszor rúgta már fel e „frigyet”, és vált hűtlenné, állhatatlanná Isten iránt.

Ha pedig az Újszövetséget hívjuk segítségül, akkor legkézenfekvőbb támpontunk a Mt 24,13. vers: „Aki mindvégig kitart, az üdvözül”. Aki tehát állhatatosan megmarad Isten és Jézus evangéliuma mellett, az üdvözül. A hitet ilyen szempontok szerint is meg lehet közelíteni, és soha nem szabad leszűkíteni csupán a „pisztisz”-fogalom tartalmára, mely szó szerint bizalmat jelent. A hit nem pusztán bizalom, hanem ennél sokkal több és gazdagabb tartalmú.

A történet arra tanít meg, hogy a hit tartalmához kétségtelenül hozzátartozik a kitartás, az állhatatosság is. Másképp a mi hitünk már illúziónak vagy istenkísértésnek is tűnhet. Ugyanis láthattuk, hogy Jézus, a próféta, a hit embere jön Péter és társai segítségére, holott Jézus nem halász. Tehát semmiképpen sem feltételezhetjük, hogy nagyobb hozzáértéssel és jártassággal rendelkezett volna a halászat terén, mint Péterék, és mégis tud segíteni! Hol? A hit, a bizakodás, a kitartás terén. Nekünk, keresztény embereknek, a hit embereinek van valami többletünk a nem keresztényekkel vagy pontosabban hitetlenekkel szemben, és ez a hit többlete. Ott, ahol mások kétségeskednek, ott mi a hit „szemével” még esélyt láthatunk!

Jézus így fogalmaz, és nem véletlenül: „evezz a mélyre”. meggyőződé­sem, hogy sekélyes hittel és akarattal, felemás érzésekkel, megosztott lélekkel és erővel, bizonytalan hozzáállással, önmagunk túlzott kímélésével, részleges erőráfordítással komoly, maradandó eredményeket nem lehet elérni. A felszínesen végzett munka soha nem hozott maradandó eredményt, csak a kitartó, állhatatos és elszánt. A hit tehát nemcsak bizakodókká, hanem kitartókká is kell tegyen bennünket!

A történtekből az is kiderül, hogy a Jézussal aratott siker láttán Pétert és társait félelem és bűntudat kerítette hatalmába. Igen, mert Péterék még „ószövetségi ember módjára” gondolkodtak, mely szerint a gazdagság, a siker külső mutatója volt annak, hogy az igaz, a cadik élvezi Istennek áldását! A sikertelenséget, a szegénységet valamilyen elkövetett bűn büntetéseként értelmezték. A következő sorokból kiderül azonban, hogy Jézus mennyire másként hisz, gondolkodik, mint Péterék! Szinte megdöbbenti a halászokat, amikor így szól Simonhoz (Péterhez): „Kövess engem! Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!” Nem csupán a többre biztatást jelenti ez, hanem sokkal többet ennél! Jézus ezt használja fel kellő pillanatnak, hogy életre szóló hivatást adjon Péternek és társainak. Az evangélista a tanítványok elhívásának, a tanítvánnyá levésnek gyönyörű pillanatait ossza meg velük.

A történet záró sora mindennél többet mond el a Jézus-tanítványról, a Jézust követő emberről: „Mindent ott hagyva követték őt”. Ez számunkra is jelzés értékű. Mi az evangélium hirdetői, a lelkészek, mindennél fontosabbnak kell tartsuk az evangéliumot és hivatásunkat. Mindenről le kell mondanunk, ha kell, azért, hogy hivatástudattal dolgozó lelkészek lehessünk. Hadd fejezzem be e bibliamagyarázatot Cser László jezsuita gyönyörű elmélkedésével a hitről:

„Egy hit akarok lenni, mert más nem használ nekem, s szüntelenül hallom, hogy ez kívántatik tőlem. Szétszóróm apró, mindenféle hitem törmelékét. Hitem többé nem kis tó, mindenféle apróságokkal partján, vizében és vize felett – nekem a Tenger hite kell, négyezer méteres mélységig, az örvény­lő, a tiszta, a határtalan és mérhetetlen hit. Mert a tengerben is sok minden van, de lényege ő maga: a Tenger. Akarom, legyen bennem is sok minden, de átfogja, mint áramló, sík és mély, mindent betöltő végtelen, a Hit. Igen, a Tenger a leggazdagabb. Érinti a földet, magában hord millió életet, benne fürdik az egész égbolt, de mégis, mégis, a tenger Tenger marad. Nem kevesebb, ennyi kell a Hitből. Belétemetek mindent: minden tudást, gondolatot, színt, alakot: mindent, amit eddig hordoztam, és mindent, előre, amit még el fogok nyerni. Hitem kis tó korában egyszer megláttam Istent, s szétvetettem a partokat. Tengere akarok lenni a hitnek, hogy nagyon, mindig tisztán és végtelenül lássam: istent. (Jelenvalók és örökkévalók című könyv, 49. l.). Ámen.

 

Elhangzott 2002. február 9-én a Teológiai Intézetben a Csendesnapokon.

 

Kriza János