Gary
E. Smith
Isten
gyermekei mind egy közösség tagjai
1Kor 12,4–13
Székelykeresztúri és concordi Testvéreim!
Mi mindannyian Isten gyermekeiként egy gyülekezet tagjai vagyunk, mi
mindannyian ugyanazt a hitet valljuk, ugyanolyan álmaink vannak. Szükségünk van
egymásra.
Mi, akik az Amerikai Egyesült Államokból, a Massachusetts
állambeli Concordból jöttünk, ezen az augusztusi
vasárnap reggelen a testvérgyülekezetünkben tanúbizonyságot teszünk arról az
egyetemes igazságról, hogy mindannyiunknak megadatott az éltető lélegzet,
az élet áldása, az élet szeretete, és ezek az értékek nem ismernek földrajzi
vagy politikai határokat. Mi mindannyian Isten gyermekeiként egy gyülekezet
tagjai vagyunk. Miklós és Mariah, Lajos és Lillian.
Mi mind a közös Unitárius hitet valljuk. Azt, hogy egy az Isten és ez
minket boldogító hitvallás. Gyökereink összefonódnak a közös meggyőződésben,
hogy Isten legmélyebb megértése csak ránk vonatkozik. És mégis kikiáltjuk a
vallásszabadságot, és ti sokkal jobban tudjátok, hogy a vallásszabadság
kihirdetésének mily nagy ára van. Ezt senki sem tudja jobban
mint ti. És azért utaztunk ide, hogy mellettetek álljunk úgy, mint ahogy tesszük
és megéljük ezt a messzi távolban is. Mi sírtunk, imádkoztunk értetek,
fájdalommal gondoltunk rátok, amikor e világ veszedelmei, orgyilkosai a legértékesebbet
akarták tőletek elvenni: a hiteteket. „És így, ha szenved az egyik tag,
vele együtt szenved valamennyi”, mondja Pál apostol. „Ha dicsőségben
részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Mi mind Isten gyermekeiként
egy gyülekezet vagyunk. Attila és Abby, Piroska és Peggy.
Mi egyformán álmodjuk meg a jövendőt. Mi a
gyerekeink és gyerekeink gyerekei számára egy biztos
jövőt, világot akarunk. Mindannyiunknak elege van a háborúból,
bombázásokból, fegyverekből, szegénységből, igazságtalanságból és
tudatlanságból. Mint ti, mi is ugyanúgy ülünk a konyhaasztalunknál és
beszélgetéseink ugyanazokról a dolgokról szólnak, mint
mindenütt: Boldogok lesznek a szeretteink? Jó eredménye lesz az orvosi
vizsgálatnak? Egyedül maradok? Biztonságban leszünk? Meg tudjuk oldani
gondjainkat? Vége lesz a mindennapok szomorúságának? Mi ugyanazokat a
kérdéseket tesszük fel. Mi ugyanazokról a dolgokról álmodunk. Mi mindannyian
Isten gyermekeiként egy gyülekezet tagjai vagyunk. András és Erika, Dénes és
Donna.
Annak ellenére, hogy nagyon sok mérföld, nap és valójában egy egész
világ választhatna el minket, mi énekes zarándokokként meglátogattunk titeket.
Idezarándokoltunk azért, mert amikor dalaink e templomban felcsendülnek,
szívünk rejtett ajtajai nyílnak meg, és Isten szentlelke és a szeretet tölti el
azt. Énekes zarándoklatunk a kitartás, bátorság és hit mély gyökereiről
szól, arról a kitartásról, bátorságról és hitről, melyről ti is
tanúbizonyságot tettetek. Ti a legjobb énünket ébresztitek fel bennünk. Mi a
saját lelkünkbe zarándokoltunk. Mi a szívünk legmélyebb rejtekeibe utaztunk. Mi
mindnyájan Isten gyermekeiként egy gyülekezet tagjai vagyunk. László és Aletha, Margit és Margaret.
„Isten szent lelke szállj le ránk” – minden héten énekeljük Concordban. „Menj békével a világba, légy bátor” – minden
héten mondjuk Concordban. Mi Istennek egyforma
gyermekeként jöttünk hozzátok. Mi Amerika nagy részében a gazdagok
illetlenségével vagyunk megáldva, de senki nem volt közülünk, aki a pénteki
érkezésünk után, a buszról leszállva arra gondolt volna, hogy amit hozunk, nem
elégséges. Tehát: amit mi igazán ajándékként hoztunk nektek, az nem más, mint a
reménység. Ti reményt adtatok nekünk, és mi itt vagyunk, hogy viszonozzuk azt.
Mi mindnyájan Isten gyermekeiként egy gyülekezet tagjai vagyunk. János és Elizabeth, Domokos és David.
A concordi templomunkban és gyülekezeti
termeinkben nagyon sok emlékeztető van rólatok, a székelykeresztúri
gyülekezetről: faldíszek és énekeskönyvborítók,
asztalterítők, stólák, gyertyatartók és székelykapuk,
levelek, gyerekrajzok-festmények és fényképek. E fényképek által láttunk
sokakat közületek - láttuk szemetek tisztaságát, arcvonásaitok határozottságát,
szívetekből áradó szeretetet. Ezek a fényképek a reménységet ébresztették
fel bennünk, melyre igazán szükségünk van. Anyagi dolgokkal meg vagyunk áldva,
de mi a lélek életéért esedezünk. Szükségünk van rátok, és nektek is
szükségetek van ránk. Mi mindannyian Isten gyermekeiként egy gyülekezet tagjai
vagyunk. Kati és Carolyn, Ildikó és Rachel.
Testvéreim, mi sosem tudjuk viszonozni vendégszereteteteket. Mi, akik
idezarándokoltunk, sosem tudjuk elfelejteni e pillanatot és az értékes
időt, melyet e pár nap alatt együtt töltöttünk. A legfontosabb az, hogy mi
sosem fogunk titeket elfelejteni. Mi testvérek vagyunk. Nekünk közösek szenvedéseink,
de az örömeink is. Szeptember 11-én, amikor becsapódtak az ikertornyokba a repülőgépek,
azonnal e-mailt kaptam Zsuzsannától és Józseftől. Tudatták velem, hogy ti
mind imádkoztok értünk. Sosem leszek képes elmondani azt, hogy valójában mit is
jelentettek számunkra azok az imák.
És mi imádkozunk értetek, barátaim. Hisszük, hogy
együtt felemeljük vállainkra gyerekeinket, és gyermekeink is fel fogják emelni
vállaikra gyerekeiket, hogy onnan esetleg láthassák, vagy csak egy pillantást
vethessenek a jövőre, melyről mi mind álmodunk: egy világ, egy Isten,
Istennek szentlelke, kék egek, kéz a kézben, szív a szívhez, és béke a Földön.
Isten áldjon mindannyiunkat!
Elhangzott a székelykeresztúri unitárius templomban 2002. augusztus
11-én a concordi testvérgyülekezet látogatása
alkalmával
Pálfi Dénes
A
„látatlanul” hívők boldogsága
Jn
20,24–29
„A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és
a nem látott dolgokról való meggyőződés” – olvashatjuk a Zsidókhoz
írott levélben a hit közérthető meghatározását. E meghatározás alapján,
véleményem szerint, kétféle ember van: hívő és hitetlen ember. Hívő
ember az, aki a reménylett dolgok valóságának tudatában
meggyőződéssel vallja, hogy a láthatatlan Isten létezik.
Meggyőződése, istenhite nem szorul semmilyen bizonyításra,
alátámasztásra, észérvekkel megvilágított elméletre. Ezek nélkül is hiszi és
vallja, hogy Isten ésszel föl nem fogható, létező valóság.
A hitetlen ember ezzel szemben állandóan keresi, sőt követeli a
kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékokat, s ha ezek nem állnak rendelkezésére,
következésképpen magát Istent sem érzékelheti, láthatja
vagy tapinthatja, minden további nélkül kijelenti: Isten nincs! Nem létezik!
Ilyen hitetlen vagy inkább kételkedő ember volt Tamás is, egyike
Jézus tizenkét tanítványának. Már a neve is e kételkedést sejteti: Tamás,
arámul azt jelenti: iker, kettős, s benne valóban két erő feszült
egymásnak, harcolt egymással: a hit és a hitetlenség, amely harc sok esetben a
bizonyosság helyett kételkedéshez vezetett. Ez érhető tetten az elhangzott
csodás történetben is, mely szerint Tamás csak akkor hajlandó hinni a feltámadt
Jézusban, ha láthatja és tapinthatja sebeit. „Ha nem látom a kezén a szegek
helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az
oldalára, nem hiszem” – mondja kételkedve.
A nyolc nap múlva újra megjelenő Jézus így szól hozzá: „Nyújtsd
ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az
oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő”. Csak a fizikai érzékelés után
fakad fel Tamás ajkán a bizonyosság szava: „Én Uram, és én Istenem!” Végül
Jézus így zárja le a csodás találkozást: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok,
akik nem látnak és hisznek”.
Lehet, hogy sok hitetlen, kételkedő embernek „megnyílna a szeme”,
ha ez a csodás történet valóban lejátszódna, s hitetlenből sokan
hívővé lennének, ha Jézust vagy Istent megláthatnák, tapinthatnák,
érzékelhetnék. Az is lehet, hogy ez a tapasztalás semmit sem változtatna
életükön: hiába jönne közénk feltámadva halottaiból Jézus, hiába öltene látható
arcot Isten, egy idő után ezt is megszoknák, s együtt élnének velük,
akárcsak bűneikkel, hitetlenül és boldogtalanul.
Beigazolódna, hogy a hit kérdésében nem a látás, a tapintás, az
érzékelés a fontos, a boldogító, hogy valójában azok a „boldogok, akik nem
látnak és hisznek”! Hány ilyen ember van, aki nem látta Jézust, nem látta
Istent, de a hit csodás ereje földöntúli boldogságot varázsol arcára, szívébe,
életébe. Ez fedezhető fel azok arcán, szívében, életében, akik alkalomról
alkalomra hittel imádkoznak, éneklik a zsoltárt, hallgatják az evangéliumot
itt, a templomban, teszik a jót, szolgálják szeretettel az ember boldogulását
és a közösség javát a hétköznapokban. S mennyire más, komor, békétlen,
boldogtalan azok arca, szíve és élete, akik makacs hitetlenséggel, szüntelenül
kételkedve járják az általuk siralomvölgynek tartott világ útvesztőit.
„Boldogok, akik nem látnak és hisznek” –
hangsúlyozta Jézus, s a hívő keresztény ember tudja, hogy e világ boldog
előrelendítői mindig azok voltak, akik „látatlanul” hittek Istenben
és Jézusban, a magasztos eszmékben, s ezekért, ha kellett, életüket is
feláldozták. „Csak akkor születtek nagy dolgok, / ha bátrak voltak, akik
mertek” – írja Ady Endre, s hozzátehetjük: akik bátran mertek hinni, bár nem
láttak! Ilyenek voltak az 1517. október 31-én, 485 éve elindult reformáció
bajnokai: Luther Márton, Szervét Mihály, Dávid Ferenc és még sokan mások, akik
nem láttak, de annál inkább hittek és küzdöttek Jézus igazáért, egy
tisztultabb, boldogítóbb vallásért. Ilyenek voltak 1956 hősei, akik
hitték, hogy a sírbatett Szabadság, életük, vérük,
áldozatuk árán feltámad halottaiból, s láthatatlanul is boldogít milliókat!
Tollas Tibor költő – aki maga is megjárta a kommunista börtönök poklát –
ezt írja róluk Túlélők című versében,
harminc évvel a szabadságharc után: „Ők élik túl, - a holtak, / a
győztes forradalmat”. Ma elmondhatjuk, hogy hősi halottaink
„túlélték” az elbukott, de mégis „győztes forradalmat”, s lelkükkel,
szellemükkel – akárcsak Jézus – velünk vannak, hogy hívővé tegyék a magyar
nemzet feltámadásában kételkedő „új Tamásokat”! Hogy azok a
láthatatlanságban is „lássanak” és higgyenek, s komor kételkedésük boldog
bizonyossággá, törhetetlen hitté változzon, szent bizonysággá a gyönyörű
költői vallomásban: „Feltámadtál, sírbatett
nemzetem, / A hét sebedet látta két szemem, / És
kezeden a vasszögek nyomával / Megjelentél a zárt ajtókon által. / A nyüvek között megmozdult a tested, / A sziklakövet
félregördítetted, / És eljött közénk a pünkösdi lélek, / S értelme lett
értelmetlen igéknek. // Mert én voltam az a Kettős, hitetlen: / Azt
hittem, nem vagy, csak a képzeletben, / S hitetlen ujjamat sebedbe mártva /
Tudom csak, mi a test feltámadása, / És szólni nem tudok, csak dadogok: /
Magyar vagyok. // És köszönöm, hogy szent sebed előtt / Életem tornya
összedőlt, / S kiárad bennem boldog szégyenem, / S minden szenvedve
hordott kételyem / S a szenvedélyes értelem / Érvénytelen, érvénytelen. // (...) És nem vagyok többé Kettős, csak egy, /
Bizonyosság dobbantja szívemet, / S értelme lett a nem-értett igéknek: / Te
vagy az út, az igazság, az élet.” (Vas István: Az új Tamás)
Adja Isten, hogy a jézusi áldozatot, a hősi kiállást „látva”
erősödjön meg bennünk a bizonyosság, hogy a magasztos példa számunkra is
örök „út, igazság és élet”, általa értelme lesz eddig „értelmetlen, nem-értett
igéknek”, s hiszem: miénk lesz a „látatlanul” hívők boldogsága. Ámen.
1Pt 1,24–25
Ilyenkor, ősszel, november elején könnyű
beleélnünk magunk az első péteri levél írójának
szomorkás hangulatába, hiszen ha körültekintünk, minden hervadásról,
enyészetről, elmúlásról, halálról beszél. S ebben az őszi környezetben,
halottak napja csak fokozza szomorúságunkat, mert felvirágozott, gyertyafényben
úszó sírhantok mellett megállva megváltoztathatatlan tényként állapítjuk meg a
levél írójával: „...minden test olyan, mint a fű,
és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és
virága elhull...”. Mintha Petőfit hallanánk: „...elhull
a virág, eliramlik az élet...” – s úgy tűnik, nagyon kevés, szinte semmi
sem marad utána, csak gyász, bánat, fájdalom a hátramaradottak szívében.
Különösen, ha idejekorán, tragikus hirtelenséggel elhunyt szeretteink sírjára
tekintünk, erősödik fel bennünk e komor hangulat, érzés.
De a bennünk elhatalmasodó szomorúság dacára merem állítani, hogy a
sírhantok nemcsak elmúlásról, halálról, hanem valami másról is beszélnek.
Egy lelkész gyakran sétált, imádkozott a temetőben, s közben
szinte hallani vélte, amint képzelete vevőkészülékében megszólalnak a
sírok, s a halottak életéről beszélnek. A temető sírjai – amint az
általában lenni szokott – ott sem voltak egyformák: a jobb módú halottak
számára díszes síremléket emeltek, a kevésbé módosak szerény sírhant alatt
aludták örök álmukat. Aki azonban a szívekbe lát, más szempontok szerint
értékeli a sírokat és a halottakat is.
Ezen más szempontok szerint értékelte azokat a lelkész is. Elnézte egy
öreg férfi sírját, aki felesége hamvai mellett pihent. Mivel nem volt gyermekük,
sírjuk legtöbbször gondozatlan maradt, csak halottak napjára szokták rendbehozni a jószívű szomszédok. Mégis, az ő
sírjuk volt talán a legszebb az egész temetőben. Vajon miért? E kérdésre –
a lelkész képzeletének vevőkészülékében – így adott választ a sírhant: Az
idős asszonynak egyre gyengült a látása, majd teljesen megvakult.
Hamarosan lábai is megbénultak, és ilyen állapotban tíz évig feküdt az ágyban.
Férje gondozta, etette, mosdatta. Amikor ő is eltávozott az élők
sorából, kezelőorvosa megjegyezte: ez az ember, áldozatos munkájáért,
Kossuth-díjat érdemelne. Ő, a férj, természetesen nem gondolt ilyesmire –
fűzte hozzá gondolatban a lelkész –, de azt hiszem, nem maradt el jutalma
a „mennyei országházban”.
Aztán egy – a bejárathoz közel, az első sorban hivalkodó – svéd gránitból
készült síremlékre esett a lelkész tekintete, mely képzelete
vevőkészülékébe ezeket mondta: Ez az ember még életében elkészítette
síremlékét, mert nem akart akármilyen sírban nyugodni. Hadd lássa mindenki,
hogy ő volt a falu legmódosabb gazdája, síremléke holtában is hirdesse
egykori gazdagságát! Valójában szegény ember volt ő, mert nélkülözte
azokat a lelki kincseket, amelyeket átvihetünk a halál vámhivatalán is.
Egyetlen fiával még halálos ágyán sem volt hajlandó kibékülni. Miért haragudott
rá? Mert nem azt a lányt vette feleségül, akit apja kinézett számára. Nehéz
természetű ember lévén, felesége is sokat szenvedett. A harangozó azt is
megfigyelte, hogy mindig csak filléreket dobott a templomi perselybe,
egyházáért sajnálta az adakozást, az anyagi áldozatot. Bezzeg a síremlékre nem,
pedig rengeteg pénzbe került. Kemény és hideg volt a szíve, akárcsak gránitból
készült sírköve. (György Attila nyomán)
E történetre figyelve világossá válik számunkra, hogy a halottak napja,
a sírhantok nemcsak elmúlásról és halálról beszélnek, hanem a sírban nyugvók
életéről is, amelyből a – fűként megszáradó, virágként elhervadó
és lehulló – testen túl. Egyesek életéből megmarad valami, ami széppé, örökértékűvé tette a múlandó földi életet. Megmarad
minden gondolat, szó, tett, amely Isten örök beszédéhez igazodott, amellyel az
elköltözött, Isten parancsolatainak engedelmeskedve, Isten ügyét, az Igazat,
Jót és Szépet szolgálta, míg szíve dobogott. Követendő példája élteti
emlékét, s ezzel érdemli ki Istentől az örök élet hervadatlan koszorúját
is.
Így élnek és maradnak fenn örökké mindazok, akik számára Isten beszédének
hallgatása és megtartása földi életük nagy feladata, szent hivatása és nemes
célja volt. A nagy reformátorok, akik Reményik
Sándorral vallották: „Mert ami korhadt, az a korhadásé! / És ami lélektől
lett: megmarad” (Az óriás). Így él a nagy reformátorok között Dávid Ferenc, a
„halhatatlan lelkű reformátor”, akinek sírja ismeretlen, teste 423 éve
jeltelen sírban pihen Déva vára alatt, de megmarad, él és hat isteni igazságra
éhező és szomjazó szelleme, a tiszta jézusi kereszténység helyreállítását
sóvárgó-akaró lelke, szívünkből soha ki nem hunyó emlékének lángja.
És hányan és hányan vannak, akiknek fűként elszáradó testét jeltelen-koszorútlan-fejfátlan sír takarja, akiknek élete
virágát szabadságért, igazságért, nemzeti hovatartozásért hervasztották le
kegyetlen hóhérkezek, de az Isten beszédét, akaratát szolgáló eszméért való
áldozatuk, ragyogó, magasztos példájuk élteti lelküket, emléküket. Viszont, aki
életével, szavaival és cselekedeteivel szembehelyezkedett Isten beszédével,
akaratával, annak csak megvetendő és felejtésre kárhoztatott emléke tesz
bizonyságot Isten szeretetére, az emberek tiszteletére, az örök életre való
méltatlanságáról!
Milyen jó lenne a halottak napi gyertyák fényében, felvirágozott sírok
halk „beszédében”, a halál és elmúlás szomorú ténye mellett erre is rádöbbenni,
ezt is meghallani. És számadást tartani, látva a fűhöz, virághoz hasonló
földi életet, amit annyi minden elpusztít, lehervaszt: „...egy
váratlan nyomás a mellkason és szívroham, jelentéktelennek tűnő, de
végzetesnek bizonyuló betegség, baleset jöhet, és búcsút mondunk mindennek”.
Számadást tartani, felismerve, hogy „a sokat dédelgetett test lélek nélkül csak
tárgy. A halál lehánt mindent, gazdagságot, gőgöt, a sokat vitatott nemzeti
hovatartozást is, itt megszűnnek a pártok, vége a melldöngetésnek, a
tudás, amelyre büszkék voltunk, szétmállik mint a
rongy, a pénz, amit kuporgattunk, egyenlő értékű lesz a sárral, s a
gyűlölködést, az egymásra acsarkodást felváltja a halál békéje” (P. Vass Magda). Milyen jó lenne felismerni a
költő szavainak igazát: „...egyszer e világból kifogyunk, / s a koporsó
lesz minden birtokunk” (Szabolcska Mihály), s abból
csak az Isten beszédére figyelő, azt megértő és megtartó léleknek van
méltó „feltámadása”. S ha ez a felismerés, a halottak napi gyertyákkal egy
időben örök igazság lángjaként kigyúl a mi szívünkben, hiszem, enyhíteni
fogja szívünk hervadás, enyészet, elmúlás és halál miatti fájdalmát is, s
„bizton tekintjük zord sírunk éjjelét” (Berzsenyi), megerősödve a hitben,
hogy az Úr beszéde és az Úr beszédét szóló és cselekvő gyermekének lelke
megmarad, és él örökké. E bátorító hitben született meg a következő
versbe foglalt, gyönyörű vallomás is: „Olyan mohón csókolta a dér, / hogy
elpirult egy gesztenyelevél. // A sápadtsága
bíborszínre gyúlt ... / Nászindulót az őszi szél dúdolt. // Szegény kis
élet lázban reszketett / és tudta jól, hogy: elvégeztetett. // A dér ölében gubbasztott a vég / s a fagynak adta fényivó
szívét. // Kisemmizetten összepöndörült / a szíve nélkül s haldokolva dűlt
// a vén faágra, mint a búcsúzó, / ki azt zokogja: élni volna jó! // Apás
kínjában felnyögött a fa / s az ágtól elvált búcsúzó fia // Hullott alá ... de ekkor jöttem én / s
kezemre szállt a megfagyott levél. // Alant a földön csillogott a sár, / mint
tátott száj, hogy elpusztítsa már. // Nem engedem, érett a szó belém. / Enyém marad a gesztenyelevél. // Hisz én se több, csak kis
levél vagyok, / s ha jő a tél majd, én is meghalok. // Én is lehullok ... óh, Uram, kezed / így
fogjon fel majd akkor engemet.” (Jakus Imre: Egy
gesztenyefalevél halálára.) Ámen.
Jak 2,14.26
„Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei
nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? Mert ahogyan a test
halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” – hangzott
felénk Jakab leveléből, napnál is világosabban adva tudtunkra, hogy csak a
cselekedetek által lesz a hit üdvözítő és
élő megnyilatkozássá életünkben. Erre világít rá Jézus
is, amikor így tanít: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja
nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”
(Mt 7,21) Ezt támasztja alá Jakab levelének írója is
egy másik helyen: „De az igének ne csupán hallgatói, hanem megtartói is
legyetek, hogy meg ne csaljátok magatokat.” (1,22) S aki Isten beszédének „nem
feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi
cselekedete.” (1,25)
De vajon milyen az a cselekedet, mely boldoggá tesz minket, és amely
egy üdvözítő, élő hit gyümölcseként terem életfánkon?
Egyesek azt mondják, hogy mindenekelőtt az imádság gyakorlása, az
imádkozás mutatja vallásosnak az embert. Mások böjtölnek, s azt tartják érdemszerző
cselekedetnek. Ismét mások a Szentírást olvassák és magyarázzák állandóan, de
sajnos gépiesen, az értelem bevonása nélkül. Vagy úgy, ahogy Bethlen Miklós – a
több mint 350 évvel ezelőtt élt erdélyi politikus és író – Önéletírásában
rámutatott: „...minden (...) disputációjok
arról vagyon, hogy melyik vallás érti, magyarázza jobban a szentírást, annak
akaratját, mintsem hogy melyik teszi azt inkább életével,...”
Voltak idők, amikor nagy tömegek zarándokoltak a különböző
szenthelyekre üdvösségük érdekében, ahol a szentek használati tárgyainak és
bűnbocsátó cédulák megvásárlásával próbáltak megigazulni. S hány
külsőséges szertartással, ceremóniával, dogmák követésével igyekszik
igazolni az ember ma is vallásosságát, hívő mivoltát. Csak egyről
feledkeznek meg sokan: az emberség irgalmas, könyörülő, szeretetből
fakadó cselekedeteiről.
Felfogásunk, meggyőződésünk, hogy mindenki hitét tiszteletben
kell tartani. Ugyanakkor Széchenyi Istvánnal valljuk: „Tartsa meg mindenki
saját hitvallása formáit, ez szükséges. De a fődolog mégis az marad, hogy
embertársaival jót tegyen.”
Az igaz keresztény tehát hitét nem szavakban, külső ceremóniákban,
hanem – a felolvasott bibliai vers szerint – elsősorban cselekedetekben kell megmutassa. Jézus tanításait a szeretet kettős
parancsolatában foglalta össze. De ha a „szeresd Istent és embertársadat” csak
szavakban megnyilvánuló hit lenne, akkor hitetlenek volnánk, hitünk halott hit
lenne. Csak ha tettekben is megmutatjuk, hogy szeretjük Istent, az Igazat, Jót
és Szépet, szeretjük az embert, teszünk bizonyságot arról, hogy egy boldogító,
üdvözítő hit, élő vallásosság birtokosai vagyunk.
A nagy orosz író, Tolsztoj egyik regényében két, magát vallásosnak
tartó ember indul el Jeruzsálembe, hogy ott Istenhez imádkozzék. Zarándoklásuk
közben ínséges vidékre érnek, s egy településnél elválnak útjaik: az egyik
lemarad, míg a másik továbbmegy, s eljut Jeruzsálembe. Aki lemaradt, vizet
keresve betér egy házba, ahol az éhség miatt haldokol már az egész család.
Látva siralmas állapotukat, megteszi az elsősegélynyújtást: kenyeret ad nekik
tarisznyájából, vizet hoz, hisz a szerencsétleneknek jártányi erejük sincs.
Aztán a szent útra szánt pénzen élelmet vásárol, tüzet rak, s enni ad a bajbajutott
embereknek, hogy életre kapjanak. Szeretete nem ismer határt: maradék pénzén
földet, szekeret és lovat vásárol az eladósodott családnak, hogy új életet
kezdhessenek. Így tér haza, anélkül, hogy meglátta volna Jeruzsálemet. De ha
nem is jutott el a szent városba, hitét szépen igazolta nemes, nagylelkű
cselekedete. S ez a bizonyságtevés töltötte be lelkét azzal a boldogsággal,
amit Jeruzsálem látása sohasem adott volna meg neki.
Valahogy így képzelhető el az élő hitű ember, aki a
szívből, szeretetből fakadó jó cselekedetet többre becsüli a
külsőséges vallásosságnál, s akit élő, jó tettekben megmutatkozó hite
üdvösséggel és boldogsággal ajándékoz meg minden élethelyzetben.
Ez a hit üdvözítette és boldogította egyházalapító első
püspökünket, Dávid Ferencet is, aki a hagyomány szerint 1579. november 15-én,
de a legújabb kutatás eredménye szerint: november 7-én, tehát 423 éve áldozta
életét hitéért, Déva vára börtönében.
Nemcsak szóban, beszédeiben, könyveiben, hanem tetteiben is hirdette:
„Isten ismeretével egybekötjük az erkölcsök kegyességét és Isten parancsa
iránti engedelmességet. Mert aki tetteivel tagadja, szavával híjában
erősíti, hogy Istent ismeri, s hasztalan mondja, hogy Krisztusban van és
él, aki nem jár világosságban és azon az úton, melyet Jézus megmutatott. Mert
ő nyilván valóban mondotta: Amit én tettem s tanítottam, azt tegyétek s tanítsátok. (...)
Állítjuk, hogy a kegyesség cselekedeteiben szilárdan meg kell állnunk, mert az az igaz hit, mely a szeretet műveiben nyilvánul.”
Ennek függvényében élte hitét, melyért aztán a legmesszebbmenő áldozatot
is meghozta, életét is odaadta. S a szeretet műveiben megnyilvánuló,
életénél is drágább hit éltette és élteti őt ma is, szellemét a századok
ki nem olthatták.
Néhai püspökünk, dr. Varga Béla írja: „Hitünk vértanúhalált halt megalapítójának
nagyobb elégtétele nem lehet, minthogy legyünk méltók hozzá bátorságban,
kitartásban, Istenben való hitben és embertársaink
szeretetében.” Tükrözzük hát mindezeket életünk cselekedeteiben, hogy élő,
boldogító és üdvözítő legyen a mi hitünk, a dávidferenci
örökséghez méltó vallásosságunk. Ámen.
Mt
5,14.16
Amikor Jézus ajkán elhangzott ez a kijelentés: „Ti vagytok a világ világossága”,
az ember egyik legfőbb és legszebb jellemvonását határozta meg. Mert
előtte és utána is az ember egyik legnagyobb, Istentől kapott
feladata: lelkével, szellemével, életével világosságot, fényt és melegséget
árasztani ebbe az annyiszor elsötétülő, elhidegülő világba.
Hogy miként kell „világítani”, ezt a lelki-szellemi fényt és melegséget
árasztani, azt ő maga örök időkre megmutatta életével, s jöttével: „a
nép, amely sötétségben járt, nagy világosságot látott”, a „halál árnyékának
földjén lakókra világosság ragyogott” (Ézs 9,1) – úgy, amint azt Ézsaiás is megjövendölte. Méltán
mondhatta magáról a jánosi evangélium tanúsága
szerint: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben,
hanem övé az élet világossága” (8,12). De nem
elégedett meg ennyivel, hanem azt szerette volna, ha minden emberben,
testvérében tudatosul felhívása: Ti vagytok a világ világossága! Igen, ti is
világosság vagytok, bennetek is isteni fény van, de ennek tudatosulnia kell
lelketekben, hogy az igazi fényt és világosságot megmutassátok! Istenhez kell
hasonlítanotok, mert Ő „világosság, és nincs őbenne semmi sötétség”
(1Jn 1,5). Vagy ahogyan a mi Dávid Ferencünk
fogalmazott: „A mi Istenünk hasonlatosságára és képére
való teremtésünk akkor bizonyíttatik meg, mikor minden szeplő és folt
elvétetik, és valóban Isten képe és hasonlatossága fénylik bennünk”.
Jézus arra is figyelmeztetett: amint a gyertyát nem azért gyújtják meg,
hogy véka alá rejtsék, úgy a lelki, szellemi világosságot sem lehet elrejteni.
Azt terjeszteni, sugározni kell, hogy növekedjen Istenországa
fénye és világossága. „Akiket Isten lelke megvilágosított, azoknak nem szabad
hallgatniuk, sem az igazságot el nem rejthetik” – támasztotta alá
figyelmeztetését, másfél évezreddel később, Dávid Ferenc.
S mégis, hányan vannak, akik, ezzel ellentétesen igyekeznek elrejteni a
fényt, a világosságot. Akik nemcsak önmagukat, hanem embertársaikat is
sötétségben, lelki vakságban igyekeznek tartani, bezárva előttük a lélek,
a szellem, a szabadság tágra nyitott ablakait, hogy világtalanokként vezethessenek
népeket kényük-kedvük, önző érdekeik szerint. Az ilyenek megfeledkeznek
Jézus mondásának igazáról: ha vak vezet világtalant, mindketten gödörbe esnek!
A szeretet, a jóság, igazság fénye nélkül pusztulásba rohannak, mint
kivilágítatlan jármű a koromsötét éjszakában. Elfelejtik,
hogy ők is a világ világossága kell, hogy legyenek, ez legnagyobb
hivatásuk, s lelki vakságukban sötétségbe, romlásba akarják taszítani e földet,
amelyet Tamási Áron szavai szerint: „...nekünk kell fénnyel behintenünk, ezt
nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével mint egy
karácsonyfát feldíszítenünk.” Elfelejtik: „nincs annyi sötétség az egész
világon, hogy akár csak egyetlen kicsi gyertya fényét is kioltsa.” (Robert Alden)
Hála a világosságot adó Istennek, a terjedő sötétségben és
ellenére, sok lélekben adventi gyertyaként lobog fel a szeretet, jóság,
emberség, szabadság, egy szép emberi élet vágya. S hisszük, hogy a sok kicsi
lángból akkora fény támad, amely a legnagyobb sötétséget is eloszlatja egyszer!
Jó, hogy vannak olyanok, Isten és Jézus után, akik táplálják, égve
tartják a fényt az emberi szívekben. Az elhangzottak fényében dr. Antall József
magyar miniszterelnökre emlékezem, halála kilencedik évfordulója alkalmával.
Lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte, tartotta magát, amit
sokan félreértettek és magyaráztak, olyanok, akik nem lelkiekben, hanem konok
és nemzeteket kegyetlenül elválasztó határokban gondolkoztak és gondolkoznak ma
is. De bárhogy is tették, elég idéznem Margaret
Thatcher, volt angol miniszterelnök szavait, aki nem volt és ma sem akárki a
világ közéletében, melyek szerint: dr. Antall József volt az „Elbától keletre
a leglényeglátóbb államférfi”. És nemcsak látott,
hanem láttatott is, szolgált és világosságot árasztott „balsorstépte”
nemzete lelkébe, s lett a világ és a magyarság világossága, aki, míg fáklyaként
másoknak világított, önmaga elhamvadott 1993.
december 12-én, 62 éves korában. Mi, reménykedő, sötétségben járó, de
világosságra vágyó magyarok, halálakor bizonnyal elmondhattuk úgy, amint
századokkal előtte, Hunyadi János halálakor: „Kialudt a világ fénye!”
Korai távozása minden jóérzésű, szép eszmékért lelkesedő
embert elszomorított, de élete, világossága, lángolása minket is élni,
világítani, lángolni serkent, hisz annyi fényre, világosságra van még szüksége
a sötétben botorkáló embernek, világnak.
Igen, nagy sorscsapásokban, tragédiákban se feledjük: mi vagyunk a
világ világossága, akiknek fényt, meleget, szeretetet kell adnunk, ha méltók akarunk
lenni a világosságot árasztó Istenhez, tanítónkhoz, Jézushoz. Persze, hogy
ehhez nemcsak „lángoló”, lelkes szavak, hanem „fényes”, léleklángot igazoló
cselekedetek is kellenek. A mi világosságunknak jó cselekedetekben kell
ragyognia az emberek előtt, Jézus tanítása értelmében. Hisz mit ér, ha a
didergő, fázó, éhező, fényre vágyó embernek ennyit mondunk: melegedj
meg, egyél, légy boldog, de semmit sem teszünk jóléte, boldogulása érdekében?
Vajon ez a jézusi fény, a szeretet igazi lángolása, kézzelfogható kisugárzása?
Biztos, hogy nem! Csak a jó cselekedetekben megnyilvánuló világosság, lelki
fény tesz minket is világ világosságává!
Erről tettek bizonyságot a gyulafehérvári római katolikus
főegyházmegye hívei is, amikor a Szent Erzsébet ünnepén meghirdetett
templomi gyűjtés eredményeként 550 millió lejjel áldoztak árva gyermekek
megsegítésére, annak érdekében, hogy sötétségben élő, családjukból kihullt
gyermekeknek is jusson egy kis ragyogás és melegség karácsony fényéből.
Vajon mi, akikről századokkal ezelőtt méltán jegyezték meg: „úgy
szeretik egymást, mint az unitáriusok”, mi tudunk-e így „világítani”? Vajon
tudunk-e így cselekedni, annak érdekében, hogy kiérdemeljük a „világ
világossága” elnevezést? Mindenki válaszoljon tehetsége szerint e kérdésekre.
Bárcsak válaszolhatnánk a „világosság” cselekedeteivel, amelyek szolgálják az
embert és dicsőítik az Istent, amelyek igaz ünnepet ragyogtatnak ránk és
az egész világra. Ámen.
Félelemoszlató
nagy öröm
Lk
2,8–11
A karácsonyi történetben a központi helyet az
öröm foglalja el. A nagy öröm, amit Jézus születése jelentett és jelent a
világnak. De az öröm mellett ott a félelem is: a Jézus születésekor örvendező
pásztorokon először „nagy félelem vett erőt” – olvashattuk –, de
félelmüket eloszlatta az angyali szózat: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek
nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma
nektek, az Úr Krisztus, a Dávid városában.” A bibliai történet mintegy
előképe a mindenkori karácsonyoknak. Mert minden karácsony elhozta a nagy
örömet, de többé-kevésbé ott lapult mellette a félelem is.
Ennek igazolására nem kell túl messzire menni
a történelemben. Elég, ha egy emberöltőnyi időre tekintünk vissza,
hogy megértsük állításom igazát. A szovjet csapatok 1944 karácsonyán
körülzárták Budapestet, s megkezdődött a magyar főváros ostroma. Az
író, Fekete István december 25-én a következőket vetette papírra
naplójában: „Karácsony első napja. Soha ilyen karácsonyt! Szólnak az
ágyúk, kerepelnek a géppuskák, és a harcok – állítólag – már a hűvösvölgyi
hadapród-iskolánál folynak... Karácsony napja van. Békesség
a földön az embereknek. ...Ágyúszó hörög a budai
dombok felett.” Igen, 57 évvel ezelőtt, Budapesten ágyúdörgés nyomta el az
angyalok örömszózatát, s a háború okozta félelem megülte az emberi szíveket.
Jöjjünk kicsit közelebb, fordítsunk néhány
lapot a karácsonyi történelemkönyvben. 1956-ot írtak: a térdrekényszerített
magyar nép vérbefojtott szabadságharcát siratta, s a szörnyű megtorlás, a
kivégzések borzalma karácsonyi öröm helyett rettegést és félelmet szült a
lelkekben. Márai Sándor költő, ha nem is örömet,
de bátorságot, hitet és reményt próbált önteni a fájdalommal és félelemmel
csordultig telt szívekbe, Mennyből az angyal menj sietve
című szívbemarkoló versével: „Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda,
ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a
karácsony, / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
/ Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: /
Angyal, vigyél hírt a csodáról. /.../ Angyal, vidd meg
a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. / Találkoztak
ők már néhányszor / – a gyermek, a szamár, a pásztor - / Az alomban, a
jászol mellett, / Ha az Élet elevent ellett, / A Csodát
most is ők vigyázzák, / Leheletükkel állnak strázsát, / Mert Csillag ég,
hasad a hajnal, / Mondd meg nekik - / mennyből az angyal.”
Az angyal eljött azután is minden évben, hozta
a nagy örömet, de az örömbe mindig félelem is vegyült. Gondoljunk a letűnt
rendszerre, amikor az új heródesek parancsa miatt
karácsonyt nem ünnepelhettük szabadon, amikor az angyalt télapóvá, a
karácsonyfát télifává fokozták le, s már ezek a
fogalmak is a félelem hidegét árasztották, az öröm melegére sóvárgó szívünkbe.
Gondoljunk 1989-re, a 13 évvel ezelőtti eseményekre. Akkor lerázta a
félelem fagyos láncait a karácsonyi öröm, szabadon szárnyalt ugyan az angyali
szózat, de hány emberi életbe, mennyi drága vérbe került mindez, hogy féltünk
és rettegtünk látva a szabadság „szülési fájdalmait”! És ma? Karácsonyi örömünk
fényét ma is elhomályosítja a félelem. Mert gaz, elvakult terroristák oltják ki
mosolyogva emberi életek ezreit, okoznak tetemes károkat anyagi értékekben. Sok
helyen ma sem pihennek a fegyverek, a pusztulás, a szenvedés, a gyász, a
fájdalom, a szegénység és nyomor fagyos kézzel szorongatja az örömre teremtett
emberi szíveket! Félelmet és rettegést szül a tébolyult nacionalizmus,
nemzetgyűlölet, mely lábbal tiporja legelemibb emberi jogainkat, szánkra
szeretné forrasztani édes anyanyelvünk, Himnuszunk drága szavát! Igazat
adhatunk a Krónika egyik újságírójának mindezek láttán: „A
keresztény világ, amelyhez mi is tartozunk, először tartja meg az új
évszázadban és évezredben a szeretet ünnepét. Kimagasló napok következnek, már
abban a szomorú értelemben is, hogy ami idő az évszázadból eddig eltelt, a
világban sem és itthon sem kimondottan a szeretet jelét viselte magán.
Erőszak, viszályok, létgondok nyomasztják az embereket és a népeket. De
nem szabad eltekintenünk a reményt ígérő folyamatoktól sem. És attól, hogy
mindent megválthat a szeretet ősi, mindenható princípiuma”, elve. (Ágoston
Hugó)
Bizony, az erőszak megszüntetéséhez, a
gondok megoldásához, a félelem eloszlatásához és a karácsonyi öröm
felragyogtatásához szeretetre van szükség emberi részről is. Isten nagy
szeretetéből nagy örömet szerzett Jézus születésével, ami önmagában véve
mindig valóban nagy, de azért nem Ő a felelős, hogy az ember
gyarlóságával, gyűlöletével állandóan táplálja a félelem sötétjét, s
keserűséggé, ürömmé változtatja sok esetben az istenadta nagy örömöt,
nemcsak testvérei, de önmaga számára is!
Ha azt szeretnénk, hogy életünkből
tovatűnjön a félelem, és minden ember számára nagy örömöt jelentsen a
karácsony, akkor a karácsonyi, meseszerű történetből át kell
vállalnunk az angyalok szerepét, hozzáadva cselekvő szeretetünket Isten
szüntelenül munkálkodó szeretetéhez. A hitben, hogy így egyszer valóra válhat a
nagy örömről szóló, szép, karácsonyi rege, s a reményben, hogy: „Ha ez a
szép rege / Igaz hitté válna, / Óh de nagy boldogság /
Szállna a világra. / És a gyarló ember / Ember lenne újra, / Talizmánja lenne /
A szomorú útra. / Golgota nem volna / Ez a földi élet,
/ Egy erő hatná át / A nagy mindenséget, / Nem
volna más vallás, / Nem volna csak ennyi: / Imádni az Istent / És egymást
szeretni... / Karácsonyi rege / Ha valóra válna, / Igazi boldogság / Szállna a
világra...” (Ady Endre: Karácsony). Ámen.
Karácsony:
mindenki „nagy öröme”
Lk 2,10 –11
Karácsonyt szép, igaz ünneppé az öröm teszi.
Az Istentől ajándékba kapott „nagy öröm”, amelyet Ő, Jézussal,
kétezer éve ajándékozott, ajándékoz nekünk, minden gyermekének, az egész
emberiségnek. Nagy örömet ajándékozó szeretetével a mi édes Atyánk olyan, mint
a gyermekének ragyogó karácsonyfával, pompás ajándékokkal örömet szerző
drága szülő, édesanya, édesapa, azzal a különbséggel, hogy Ő,
Jézusban, szeretetben, békességben, lelki örömet ajándékoz, s ajándéka
mindenkié. „...Hirdetek nektek nagy örömet, amely az
egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, az Úr Krisztus, a
Dávid városában.” – szállt felénk az isteni ajándék érkezését hirdető
angyali szózat, örömüzenet.
S ezt az isteni ajándékot magukénak érezhetik,
mondhatják dúsgazdagok és koldusszegények, egészségesek és betegek, élő
szeretteik körében örvendezők és könnyes szemű, megtört szívű
gyászolók. Magukénak mondhatják, érezhetik meghitt családi fészekben, meleg
szobában ünneplők és didergő hajléktalanok, dúsan rakott asztal
mellett dőzsölők, akiknek a lépes méz is keserű, és ínséges
éhezők, akiknek a „kenyérhéj is karácsonyt jelent”. Szüleik
gondoskodásának melegében sütkérező, ajándékoktól roskadozó, körülbástyázott
karácsonyfa alatt vidáman játszadozó gyermekek és a szeretetlenség hidegében
fagyoskodó, eldobott, kitaszított árvák, akiknek egy nyájas mosoly sem jut
angyalfiaként. Magukénak érezhetik, mondhatják azok, akiknek csupa öröm az
életük, de azok is, akiknek karácsony „nagy öröménél” nincsen egyebük.
Karácsony nagy öröme mindenkié: Istennek egyetemes ajándéka. S azt
senkitől senki és semmi el nem veheti, mert Isten adja, felbecsülhetetlen
édesatyai szeretetéből. Egyedül az ember veheti, vetheti el önmagától,
vetheti, hagyhatja ki életéből. S ahogy az embert ismerjük, ezt meg is
teszi: önkezével veti el sok esetben magától legnagyobb, Istentől
ajándékba kapott örömét. Elveti, mert megtéveszti, felborítja értékrendjét e
világ: hamis csillogású, hiábavaló, a boldogság álarcát hordozó, de a legtöbbször
boldogtalanságot rejtő örömeivel.
Ennek következtében, sajnos, szomorúan kell
megállapítanunk, hogy a harmadik évezred elején „elüzletiesedett”
maga a karácsony is. Ez ellen emelt szót II. János Pál pápa advent negyedik
vasárnapján, a Szent Péter bazilika erkélyéről elhangzott karácsonyi
üzenetében. „A betlehemi jászol egyszerűsége éles
ellentétben áll azzal a karácsonyképpel, amelyet manapság a reklámok sugallnak
az embereknek. A fogyasztói szemlélet veszélybe sodorja a családtagok, illetve
a közeli barátok megajándékozásának szép hagyományát, és az egész ünnep hitelességének
eltűnésével fenyeget” – hangsúlyozta a katolikus egyházfő. Minek
köszönhető ez az elüzletiesedés? – kérdezhetjük.
Annak, hogy az ember, elvetve karácsony „nagy örömét”, azt a maga múlandó, kis
földi örömeivel helyettesítette. A szemfényvesztő, elkápráztató
reklámokra, anyagi értékekre figyel, amelyek ezt mondják neki: mi vagyunk az
igazi öröm, nem Isten, nem Jézus, nem az evangélium, minket válassz, és örülni
fogsz, boldog leszel. S amilyen balga az ember – tisztelet a kivételnek –
őket választja. Karácsonykor pazar ajándékokkal kedveskedik szeretteinek,
de nem „csomagolja be”, nem ajándékozza senkinek a szeretetet. Szobájában a
legújabb kiadású hősugárzó ontja a meleget, de lelke hideget áraszt. Azon
fáradozik, hogy zsebe és gyomra tele legyen, s közben észre sem veszi, hogy
szívében „a roppant, jeges űr lakik”. Elkápráztató fényárba borítja
otthonát és utcáit, míg maga az örömtelenség sötétjében világtalanként
botorkál. Bizony, ilyenné lesz az ember, ha életéből kiesik a nagy öröm,
ha azt e világ „aprópénzű” örömeire váltja, s felelőtlenül eltékozolja
karácsony felértékelhetetlen „kincsét”. Ezt látva nyilatkozik szomorkásan az
egyik katolikus lelkész is a karácsonyvárás kapcsán írt soraiban: „...látom, hogy sürgés-forgás előzi meg ma karácsonyt.
És azt is tapasztalom, hogy reklámok és fények hirdetik az ünnep közeledtét. De
azt is érzem, hogy ’hangulatos varázsa’ eltűnőfélben van. A színes reklámok elvonják az
emberek figyelmét a ’lényegről’. Nem is annyira
a másik ember, hanem a tárgyak foglalják el a Kisded helyét. Azét, Aki a ’világba’ jött, de Akit sem akkor, s ma még kevésbé ’fogadnak’ be.” Írása végén hangja bizakodóvá válik: „...személy szerint karácsony ’csendes
éjjelén’ dicsőséget szeretnék zengeni Istennek. Én, a kis ember, a
teremtmény, hálát szeretnék rebegni csendesen, együtt a többi jóakaratú
emberrel. Mert hiszem, hogy vannak, akik karácsonyt Istenért és Istennel
szeretnék ünnepelni. Mert hiszem, hogy vannak még olyanok, akik karácsonykor
Isten ajándékára éheznek: a megváltás, az öröm, a béke és szeretet igazi
Ajándékára.” (Reszler Mihály) Ez kellene: Istenért és
Istennel ünnepelni a karácsonyt, „éhezve” és megköszönve a „nagy örömet”,
amellyel megajándékozott. Együtt ünnepelni Istennel és minden emberrel, hisz
Jézus az „egész nép”, minden ember örömére jött, drága ajándékként e földre. És
tovább ajándékozni ezt az örömet a szeretet, a jóság, a gondoskodás, a
szolgálat áldott cselekedeteiben. Kosztolányi Dezső írónk erről a
felnőtt koráig őt elkísérő, és őt felnőttként is
boldoggá tevő örömről lelkendezik egyik írásában, mely örömet, Isten
után, édesapja ajándékoz neki a boldog gyermekkor ölén. „Valaha, abban az
ősemberi derengésben, melyet gyermekkornak szokás nevezni - írja –, így
december közepén édesapám sötét hajnalban kelt és éjfél után feküdt.
Dolgozószobája műhellyé alakult. Titokzatos neszeket hallottunk onnan, a
lombfűrész sikítását, kopácsolást, a gyalu harsogását, s zárt ajtaja mögül
az enyv szaga szüremkedett ki, mely gyermeklelkünkben, az eljövendő csodák
reményében, valami bűvös illattá változott. Mindig maga készítette
játékainkat. Szeretett ezermesterkedni. Előbb ő játszott, aztán mi.
– Kaptam tőle egy ördögmalmot, mely a
mozi feltalálása előtt a mozgóképeket sejtette meg velem. Máskor házitelefonnal lepett meg. A padlásról és pincéből
hallottam komoly férfihangját. Emlékszem a leydeni
palackra, mellyel a macskákat és cselédeket megvillanyoztam, a gyantalemezre, melyet
rókafarkkal kellett megdörzsölnöm s akkor a bodzabábok táncoltak rajta.
Utoljára egy kis színházat ácsolt össze, igazi süllyesztővel, huszonöt
díszlettel és ötszáz figurával. Ehhez maga írt egy darabot, csengő, rímes
versekben.
– Sokszor töprengtem annak idején, hogy miért
nem vesz játékot a boltban, mint más úriember. Ez kicsit fájt is. Nem értettem.
Hisz nem volt fukar, a pénzt semmire sem becsülte. Most megértem, hogy mért
cselekedett így. Ez a sok játék, melyet maga alkotott, a két keze munkájával és
képzeletével, annyi idő után egyszerre mozogni és csöngetni, beszélni és
hatni kezd rám, itt és ott, az utcán és kirakatokban föltámad, más alakban, de
rendkívülien élően és mindenütt jelenlevően. Ezt a
megmagyarázhatatlan örömet is ő küldi nekem, onnan messziről” (Öröm).
Ez az édesapa „onnan messziről”, a síron
túlról is örömet „küldött” drága gyermekének, megajándékozó szeretetével.
Isten, a mi édes Atyánk, lelki „messzeségből”, időben évezredek
távlatából küldi örömszerző ajándékát minden gyermekének, soha el nem
fogyó szeretetéből. Ha szívből vágyunk az örömre, a karácsonyra,
akkor elfogadjuk ajándékát, és vele – örömszerző tettekben, boldogító
szavakban – másokat is megajándékozunk. Elsősorban azokat, akik
közelünkben élnek. S ha ezt mindenki megteszi, akkor hiszem, hogy egyszer
karácsony „nagy öröme” nemcsak lelki értelemben, hanem minden tekintetben, az
egész népnek, az egész világnak, mindenkinek szép, tiszta, ünnepi öröme, áldott
ajándéka lesz. Ámen.
Van-e
hely Jézusnak?
Lk
2,6–7
„Foszlik a fény, fogy a hő, / közeledik az idő, / meg kell
már születned! / Gyűlnek is a pásztorok, / igazodik száz torok / édes
énekednek. // Nem tudjuk, hogy merre fog / jót jelentő csillagod /
rőt egünkre kelni. / De a jászol barma vár, / s három keleti király /
készül útrakelni. // Az alázott s a szegény / sorsa
sűrű éjjelén / jöttöd után reszket. / Nem lehet, hogy annyi test / s
lélek vágyát félrevesd, / és hogy ne szüless meg! // Vérben, vasban nevedet /
rebegik a nemzetek, / suttogják a népek. / Vedd le róluk a sötét / égető
vasvesszejét, / ahogy megígérted! // Kezük még tán fegyveres, / de a szemük
jelt keres, / jelt, ami segítsen. / Ó, ne hadd csalódniok,
/ szállj közéjük, szép titok, / gyermekarcú Isten! // S mentsd meg, akit
szeretünk, / gyermekünk és kedvesünk, / barátunk és vérünk – / S ha majd
Krisztus született, / áldd meg, ősi szeretet, / minden ellenségünk!” –
fohászkodik gyönyörűen Szemlér Ferenc
költőnk Karácsonyra című versében, s
fohászában benne zeng a Jézus utáni őszinte sóvárgás, vágyakozás, mely
adventi várakozásaink után minden karácsonykor beteljesül. S nemcsak
karácsonykor, de életünk minden napján, valahányszor szívünk sóvárogja és
befogadja Jézust és élete nagy ajándékait: a világot és embert megváltó,
üdvözítő, boldogító keresztény értékeket.
Isten Jézusban ezeket küldte és küldi ma is, drága ajándékként, minden
gyermekének, de ajándékát: Jézust, s vele a szeretetet, a jóságot, a békességet
ma sem hajlandó mindenki befogadni, akárcsak a betlehemiek a gyermekét szíve
alatt hordozó Máriát és Józsefet, az első karácsony alkalmával.
Bizony, napjainkban is annyi minden megakadályozza Jézus, a szeretet
emberi szívekbe való megérkezését. Annyi minden miatt válik ő kitaszítottjává
az emberi szíveknek, s nincs, nem marad számára hely a lelkekben. Tegnapi
ünnepi beszédemben elhangzott már, hogy – sajnos – a harmadik évezred elején „elüzletiesedett” a karácsony. E kijelentés nem azok ellen
szólt, akik a kenyérért, a megélhetésért, jólétük és biztonságuk érdekében
kimerítő, fárasztó hajszában sokszor, kereskednek, üzletelnek, közeli vagy
távoli piacokon értékesítik becsületes munkájuk, omló verítékük gyümölcseit.
Hanem azok ellen, akik karácsonyt egy „jó üzletként kezelik”. Nem Jézus, hanem
a pénz, a meggazdagodás, a nyereség utáni sóvárgás jellemzi őket
karácsonykor is, s mindez kiszorítja Jézust a szívükből, életükből.
Azok ellen, akik – megfeledkezve karácsony szíveket gazdagító ajándékáról – méregdrága
luxusárut kínálnak a leggazdagabbak ajándékgondjainak megoldásához. A Krónika
napilapban olvashattuk, hogy az egyik amerikai, dallasi luxusáruház
„őserdőt, drágakövekkel kirakott plüssállatokat, repülőgépeket,
festménygyűjteményeket, sétahajókat, személyre szabott diadalszobrokat
ajánl a tehetősek karácsonyfája alá”, s ezek közül a „legolcsóbb” is dollárezrekbe kerül. Valószínű, hogy egy-egy ilyen
„jó üzletű” karácsony után nem fér a pénz a számlájukon, de mit ér mindez,
ha nem „Istenben gazdagok”, ha üres szívükben nincs helye Jézusnak, a
szeretetnek!
Hányan vannak – egyszerű emberek is –,
akiknek nem kell Isten, Jézus, karácsony öröme, mert nekik uruk, istenük,
örömük a pénz! „Miattam ne csináljatok nagy
felfordulást az idén” – írta levelében egy fiú szüleinek. „A
karácsonyi fenyőt is megspórolhatjátok. S felőlem a jászol is ott
maradhat a dobozban. Ez az ünnep nem mond már nekem semmit! És csak semmi
ajándék! Egy csekk is elég lesz nekem...” A
szülőket persze bántotta a 17 éves fiú levele, de teljesítették kérését.
Aztán évek múltán, a már nős fiú ilyen levelet küldött: „Kedves szüleim!
Ünnepelhetnénk-e nálatok ezt a karácsonyt? A régi stílusban, természetesen. A
feleségemnek, sajnos, fogalma sincs, milyen az igazi karácsony. S mindketten
azt szeretnénk, hogy gyermekünk majd úgy élje meg a karácsonyt, mint ahogy én
is megéltem gyermekkoromban. De ne gondoljátok, hogy ez csak formaság nekünk!
Azt akarjuk, hogy gyermekünk azzal a reménységgel nőjön fel, amelyet a
karácsony ajándékoz.” (Hitélet, 1982. dec.) A pénz imádatát, szíve elé
tornyosuló akadályát elvetve, Jézust, a szeretetet és reménységet
hozót befogadva, így érkezett haza egy „tékozló fiú”, s családja körébe –
könnyes örömmel – így jött el egy igazi ünnep.
A pénz imádata mellett útját állja Jézus jöttének, szívekbe való megérkezésének
a hatalom féltése is. Gondoljunk Heródesre, a kegyetlen, de hatalmát görcsösen
féltő királyra, aki Jézus születésekor királyságát, balga módon,
veszélyeztetve hitte, s emiatt – Jézust halálra kerestetve – lemészároltatta a
betlehemi fiúgyermekeket, az evangélium tanúsága szerint. Nagy költőnk,
Arany János, Ráchel siralma című
versében énekli meg a véres eseményt, amelyben a gyermekeit sirató anya a
király fejére olvassa szörnyű bűnét, s megjósolja Jézus zsarnokság és
gyűlölet feletti diadalát: „Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez: / De
tudd meg, de tudd meg vérszopó Heródesz, / Hogy
ő nincs elveszve! / Napjaid számítvák, megifjul
az idő, / és, kitől rettegsz, nem féli fegyverid
ő, / Az Ige, az eszme!” A hatalmát féltő, véreskezű király
néhány év múlva távozott az élők sorából, a felső hatalomnak engedelmeskedve
anélkül, hogy szívébe fogadta volna Jézust, a szeretetet. Jézus pedig
győzedelmesen vonult be az emberi szívek felé tárt kapuján. Tanítványai
után ezrek és ezrek fogadták be őt, s az övéhez hasonló, kínos vértanúság
sem űzhette ki Mesterüket szívükből. Istvánt Jézus első
vértanújaként tartjuk számon, ezért került névnapja Jézus születésnapja után,
karácsony második napjára. Őt is hatalomféltésből köveztették, ölték
meg a zsidó vallási vezetők. Megkövezésekor, akárcsak Jézus, hóhéraiért
imádkozott, majd ezt mondta: „Íme, látom az eget
megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll” (ApCsel 7,56). Azoknak, akik hatalomféltésből bezárták
szívüket Jézus előtt, nem volt részük soha büntetésben Isten
részéről. Azok magukat büntették és büntetik ma is. De akik Istvánhoz
hasonlóan kitárták szívüket Jézus előtt, és befogadták őt, azok
előtt Jézus megnyitotta „az eget”, kitárta Isten országa kapuját.
Bárcsak mi is megláthatnánk Isten országa kapujának „megnyílását”! Ennek
pedig csak egyetlen feltétele van: elhárítva minden akadályt Jézus útjából,
megnyitni előtte szívünket, és befogadni őt. Írországban van egy régi
szokás. Karácsony estéjén égő gyertyát tesznek az ablakba, hogy Józsefnek
és Máriának mutassa: e fény, ez a család otthonába, asztalához várja őket.
Karácsonykor és életünk minden napján mi is tegyük ki szeretetünk ragyogó
gyertyáját szívünk ablakába, hadd hirdesse e parányi fény, hogy Jézusnak és
vele minden testvérünknek van hely a mi szívünkben. Ámen.
Szilveszteri számadás
Mt
25,14–21
Az esztendő utolsó estéje, órája, nemcsak az öröm, a mulatozás, a
vidámság, hanem az önmagunkba nézés, a számadás alkalma is. Ilyenkor minden
istenhívő ember tudja, hogy talentumaival, a rábízott értékekkel el kell
számolnia a nagy Gazda, Isten előtt. Ura számadásra
szólító kérdésére: mit tettél a rádbízottakkal? –
felelnie kell: kamatoztatta-e talentumait, megkettőzte-e élete értékeit,
„Isten drága pénzét”, vagy „földbeásva” azokat,
tétlenül várta a számadás pillanatát? Úgy van ez pontosan, mint a jézusi
példázatban. Azt különösebb magyarázat nélkül is könnyű mindenkinek,
akinek van füle, lelke a hallásra, megérteni.
Mégis sokan vannak, akik ebben az évben is elásták talentumaikat. Ami
az anyagiakat illeti, test-lélek-idegőrlő igyekezetben, szakadatlan
rohanásban próbálták gyarapítani, kamatoztatni azokat, lehet, hogy sikeresen,
de az is lehet, hogy fáradságuk értelmetlen, hiábavaló volt, kudarcba fulladt.
Azonban a lélek kincseinek gazdagításában, amelyekből Isten nekik is
bőkezűen osztogatott, tétlenek voltak. Ott szunnyadtak azok
lelkükben, mint elhagyott bánya mélyén a fényes aranyérc, ahelyett, hogy
felszínre kerülve, gyarapítsák, gazdagítsák, jobbá, igazabbá, nemesebbé tegyék
tulajdonosukat, az embert.
Voltak olyan szolgák, emberek is, akik elpazarolták, eltékozolták az Istentől,
Uruktól kapott értékeket, talentumokat, „atyai örökségüket”, s a számadás
óráján, tékozlásuk nagy bűnének tudatában, szomorú szívvel, könnyes arccal
keresik Atyjuk örömöt jelentő hajlékát,
megbocsátó szeretetét. S ez még a jobbik eset, hisz Isten kész mindig
megbocsátani, hajlékába fogadni, örömtől ujjongó karjaiba zárni
hazatérő gyermekét. De hányan vannak, akik eltékozolva életük értékeit,
félve Isten atyai szigorától, menekülnek a számadás elől. Pontosabban:
menekülnének, de nincs hová, mert Isten elől, akárcsak önmagunk,
lelkiismeretünk elől, elmenekülni, elrejtőzni nem lehet! Sokan a
halálban keresnek menedéket Isten, lelkiismeretük számonkérő,
gyötrő kérdései elől, de Isten ott is megtalálja őket! Arany János
Híd-avatás című balladájában egy fiatal fiúról van szó, aki utolsó pénzét
is eljátszotta a kártyán. A vesztes fiú halálba menekülését mesterien ábrázolja
a költő: „A kártya nem ’fest’,
- a fiúnak / Vérgyöngy izzad ki homlokán. / Tét elveszett! ...
ő vándorútnak / - Most már remény nélkül, magán -
/ Indul a késő éjszakán. // Előtte a folyam, az új híd, / Még rajta
zászlók lengenek: / Ma szentelé fel a komoly hit, / S
vidám zenével körmenet: / Nyeré ’Szűz-Szent-Margit’
nevet. // Halad középig, hova záros / Kapcsát ereszték mesteri, / Éjfélt is a
négy parti város / Tornyában sorra elveri, - / Lenn, csillagok száz-ezeri. // S amint az óra, csengve, bongva, / Ki véknyan üt, ki vastagon, / S ő néz a visszás
csillagokba: / Kél egy-egy árnyék a habon: / Ősz, gyermek, ifjú, hajadon.”
S a fiú képzeletében a Duna hullámaiból, megelevenedve, kikelnek a halálba
menekülő, magukat vízbeölő emberek, s mintegy felavatva az új hidat,
eljátsszák öngyilkosságuk jelenetét. Eleinte csak egyenként, aztán „...seregben, / Cikázva, némán ugranak, / Mint röpke hal a tengerekben,
/ Vagy mint csoportos madarak /Föl-fölröppenve, szállanak. /.../ Néz a fiú ... nem látja többé, / Elméje bódult, szeme vak, / De, amint
sűrűbbé, sűrűbbé / Nő a veszélyes forgatag: / Megérzi
sodrát, hogy ragad. // S nincs ellenállás e viharnak, - / Széttörni e
varázsgyűrűt / Nincsen hatalma földi karnak. - / Mire az óra egyet
üt: / Üres a híd, - csend mindenütt.” A mindenét eltékozolt fiú, a számadás
elől, kétségbeesésében, bódult képzelete szüleményeitől elkápráztatva
a Duna habjainak sírjába, a halálba menekült. Pedig Isten őt is szerette,
s kész volt megbocsátani, és örömébe fogadni tékozló gyermekét. De az, íme,
eltékozolt talentumai után, „Isten drága pénzét”, az életet is eldobta magától!
A nagy Számadás elől menekülve sokan jutottak és jutnak a balladai fiú
sorsára, s kevesen, akik vállalták és vállalják az Istennel való szembenézést,
talentumaik eltékozlása után. Szégyennel és szorongással a szívükben állnak
Gazdájuk elé, s Uruk boldogan fogadja őket. De akkor boldog igazán, amikor
látja, hogy szolgái kamatoztatták talentumaikat, s a számadás pillanatában
emelt fejjel jelentik: Uram, Gazdám, íme, jól sáfárkodtam! Gyarapítottam a rámbízott talentumokat, értékeket, többé lettem
szeretetben, jóságban, emberségben, s mindezzel a Te dicsőségedet, emberek
jólétét, Országod épülését szolgáltam.
Boldog a Gazda, de boldog az a szolga, az az ember is, aki szilveszter estéjén, 2001 utolsó óráiban
így áll Gazdája, Istene elé, s gazdag lélekkel, kamatoztatott mennyei
kincsekkel, nyugodt szívvel halad át az esztendők között, az idő
végeérhetetlen folyama felett átívelő számadás-hídon, a hitben, hogy a
túlsó parton, éjfélt ütő toronyórák bongása közben, nemcsak egy boldog új
esztendő, hanem Urának, édes Atyjának öröme várja. Ámen.
Számadás önmagunkról
Róm
14, 12
Lassan 2002 utolsó óráihoz, „végpontjához” közeledik életünk. Nemsokára
éjfélt üt az óra, s a felzokogó harangok elsiratják, elbúcsúztatják a megöregedett,
megfáradt esztendőt, átengedve azt a múltnak, a történelemnek.
A hívő ember, az esztendők őrségváltásának pillanatában,
gyermeki hálával és köszönettel fordul édes Atyja felé, hő imával áldva
Őt, hogy örök szeretetével, jóságával és gondviselésével az elmúló évben
is megtartás és élet volt számára, minden körülményben. Egyben „évzáró
mérleget” készít, feltéve a hagyományossá vált kérdéseket: Milyen volt ez az
esztendő? Jó vagy rossz? Boldog vagy boldogtalan? Bőséges, gazdag,
„kövér” vagy ínséges, szegény, „sovány”? Mit hozott, mit adott számomra? Örömet
vagy bánatot? Sikert vagy kudarcot? Szerencsét vagy szerencsétlenséget?
Egészséget vagy betegséget? S tulajdonképpen nemcsak egyének, hanem közösségek
is számadásra késztetik, vonják az elmúló évet, hogy a jó eredmények biztató fényében,
a kudarcokból okulva vágjanak neki az új időegységnek.
Az igazán, mélyen hívő ember azonban nemcsak az esztendőt
„vallatja” ilyenkor, annak végén, hanem önmagát is. Nemcsak az év milyenségét
megmutató zárszámadás érdekli, hanem önmagáról is „zárszámadást” készít.
Nemcsak a test, az anyagiak, a múlandó értékek évzáró mérlegét állítja fel,
hanem mérlegre teszi önmagát, legdrágább értékeit, szívét, lelkét, mert tudni
akarja, hogy gazdagodott-e vagy szegényebb lett-e a lelke, mennyei kincsektől
„súlyos-e” vagy „híjával találtatott-e” a szíve Isten mérlegén? S teszi ezt
azért, mert tudja, hogy nemcsak a lezáruló év, de önmaga sem nélkülözheti a
„zárszámadást”. És vallja Pál apostollal: „...mindegyikünk
maga fog önmagáról számot adni az Istennek.”
Igen, önmagunkról csak magunk adhatunk számot Istennek, ezt más helyettünk
nem teheti meg, s e számadás elsősorban lelkünkre, szívünkre vonatkozik, „...mert onnan indul ki az élet!” (Péld
4, 23), „ember önmagunkat”, életünk minőségét a lélek és a szív tükrözik
igazán. S aki ezt a számadást elmulasztja, aki év végén csak az évet veszi
számba, a test, az anyagiak, az ész „csalóka” szemüvegén át
vizsgálva azt, az végezhet jó számadást, de Istennek tetszőt soha!
Ilyet csak az végez, aki Isten „szemével” próbálja számbavenni
önmagát, szívét, lelkét, életét, mert az Ő szeme őszinte, igaz
énünket láttatja velünk.
A 2003-as Vasárnap évkönyvben olvastam Mindszenty
József bíboros rövid írását, amelyben arról van szó, hogy a magyarországi
szomorú török idők után, újszerű és mégis evangéliumi gondolatot
vezettek be a magyar nép lelkiéletébe. „Év végén három utolsó este – írja Mindszenty –, a napi munka után Budától a Dráváig
harangszóra összesereglett a hívő nép a templomban,
lelkiismeret-vizsgálatra. Az első estén ki-ki felelt
önmagában: mit vétettem az elmúlt évben gondolattal? A második estén: szóval? A
harmadik estén: cselekedettel? Gondolat, szó és cselekedet hatalmas világ, belőle
alakul ki a lélek zárszámadásának három, földi és örök életre szóló tétele úgy,
ahogy a halál után a külön ítélet is ezek szerint megy végbe”.
Az Istennek tetsző számadás a mi esetünkben is az lenne, ha Isten
szemével nézve szívünket, lelkünket, vizsgálva önmagunkat, 2002 utolsó óráiban
mi is feltennénk a számonkérő kérdéseket:
vétettem-e az elmúló évben gondolattal, szóval és cselekedettel Isten és ember,
végső soron önmagam ellen? Vagy pozitív előjellel fogalmazva:
adhatok-e számot nemes gondolatokról, imádságos szavakról és szolgáló
cselekedetekről? Felmutathatom-e Istennek tetsző önmagamat az Iránta
és embertárs iránti szeretetben, boldogságom és üdvösségem munkálásának szép
bizonyságaiban? Vagy gondolataim nemtelenek, szavaim káromlóak, szitkozódóak,
cselekedeteim önzőek, Isten gyermekéhez méltatlanok voltak-e? Vajon
érdemes lettem-e Isten dicséretére, elmondhatja-e rólam most és a nagy Számadás
pillanatában: Jól van, jó és hű szolgám, gyermekem? Vagy most és majd
akkor is elmarasztaló ítéletét kell hallanom, lelki értékeim eltékozlása,
életem „elégtelensége” miatt?
Úgy néz ki, sok ember nemhogy az év, de élete végén sem foglalkozik ezekkel az életbevágó kérdésekkel. Elvárja, hogy az elmúló
év megtegye számadását, de maga önmagáról nem ad számot soha, se Istennek, se
embernek. Pedig számára is eljön egyszer az idő, amikor önmagával –
akarva-akaratlanul – „el kell számolnia” Istennek. Addig azonban „patópálosan”,
ráérősen húzza-halasztja azt, legfennebb a
sorscsapások, és a halálfélelem rázzák fel, s kényszerítik számadásra.
Milyen jó annak, aki – ezzel ellentétben – minden év végén Istennek tetsző
számadást végez. Nem hangolja le, nem kedvetleníti el az idő múlása, hanem
elsősorban arra vágyik, hogy az adakozó, de visszahozhatatlanul elrohanó
esztendők ne csak testét, de szívét, lelkét is „öregbítsék”, őt
szeretetben, jóságban, emberségben, lelkiekben gazdagítsák. Ennek kapcsán – befejezésül
– a már öregedő írónőt, Szabó Magdát idézem: „Isten kegyelmi ajándékul
azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, hogy riadalom nélkül vettem tudomásul:
telik az idő, és ifjú arcomat, arányos testemet elkezdi csiszolni,
színeiben halványítani, kezdetben alig észrevehetően, majd már látványosan
öreggé, legalább is éltesebbé tenni, a magam mögött hagyott egyre hosszabb út.
Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem. Ami megkezdődött, végződik
is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az
öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe, vagy nehézkessé
teszi a mozgást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel
az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel.” (...) „Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt,
emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre
lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és
elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem
történetét.”
Adja Isten, hogy mi is így adjunk számot Neki önmagunkról, derűs
békével, emberi tartással, szeretettel és jósággal a lelkünkben „nézve szembe
önmagunkkal”, 2002 végén, és majdan, ha véget érnek éveink. Ámen.
Szén Sándor
Zsolt 90,1
A feltartózhatatlanul araszoló – vagy ha úgy
tetszik –, a rohanó idővel együtthaladó életünk
elérkezett az esztendő utolsó vasárnapjához.
Ez a mai vasárnap egy ritka szép, nagy lelki élményt nyújtó természeti
jelenségre fókuszolja örömmel emlékező gondolat- és érzésvilágomat,
amelyben ez év nyarán feleségemmel együtt részünk volt a „valós-csodák” országában,
Svájcban.
Álltunk a kedves város fölötti több száz méter magas vízválasztó hegygerincen.
A kitágult láthatár csodálatos, lenyűgöző látvánnyal ajándékozott
meg. Tisztán látni az eget hasogató éles ormokat, lágy ölelésű völgyeket,
termékeny mezőket, ózondús levegőjű erdőket, kígyózó,
viaduktos, kényelmes autópályákat, pedáns településeket.
Átellenben a sűrű köd szinte karnyújtásnyi közelségbe kényszerítette a horizontot. Elménk tudta, hogy ott a másik
oldalon, a másik völgyben is éppen olyan szépségeket rejt a köd, de ott akkor
szemünk nem láthatta azokat.
Ez a mai vasárnap vagy akár a két nap múlva beköszönő
óesztendő napja is, egy ilyen vízválasztó magaslatként jelenítődik
meg előttem, amelyről az ember mintegy alátekint a 2002. év napjainak
„völgyére”, hogy újra számbavegye ezen
életszakaszának változatos eseményeit, amelyek a maguk csalhatatlan,
kendőzetlen valóságukban jelennek meg az emlékezés fényében. De a mai nap
szimbolikus magaslatáról a szemközti irányban is nézünk-figyelünk, a 2003.
esztendő napjainak „völgyére”, amelyet birtokában tart a kiismerhetetlenség
ködfelhője.
Kedves Testvéreim! Úgy gondolom, nem csupán a magam, de főleg a
velem azonos korosztályhoz tartozók véleményét is kifejezem, amikor kijelentem:
minél több évet hagytunk magunk mögött, annál erőteljesebb bennünk ezeknek
az év végi, kettősirányú, múltra és jövőre néző kitekintéseknek
kényszerítő parancsa.
Ötven fele, de ötvenen túl, amikor egyre többször gondolunk arra, hogy
„szende papírhajóként, libegve úsznak el napjaink az idő csendes vizein” (Molnos Lajos), amikor egyre gyakrabban sóhajtunk fel:
„Úristen, ez a negyvenedik őszöm! Vajon még hány van, kérdezem?” (Jékely Zoltán) – egyre nosztalgikusabb
szívvel pásztázzuk végig elmúló éveinket, s egyre szorongóbb lélekkel tekintünk
a még lehetséges eljövendőnkre.
De eltekintve ennek az alkalomnak valóban az életkorhoz erősen kapcsolódó
érzelmi töltetéhez, azt kell mondanom, hogy ez a mai nap kivétel nélkül minden
ember számára ritka jó alkalom - egyáltalán az emberi élet mibenlétének
kérdésével szembesülni.
E gondolat mentén megfogalmazható, hogy nem csupán a középkorúak és
öregek, de a fiatalok számára is kiváló alkalom és lehetőség múltról és jövendőről
elmélkedni.
Így hát életkorunktól függetlenül életre kelnek bennünk a
tovatűnő esztendő szívós küzdelmei, életjobbító törekvései, szép
és értékes sikerek, de fájdalmas bukások, hitveszejtő sziszifuszi
erőlködések, tartalmatlan, üresjáratú napjaink pangásai
egyaránt.
És ugyanúgy vagyunk a jövővel is, mely a maga rejtelmes titkaival,
de reményeivel, tervezgetéseivel, álmodozásaival, virágzónak vágyott tavaszával,
terméshozónak kívánt nyarával és őszével akar életutunk egyengetőjévé
válni 2003-ban.
Arra, ami elmúlt, olykor fájó szívvel, máskor pedig örömmel, megnyugvással,
mindent visszasíró lélekkel emlékezünk. Legyen bár fájdalmas a múltra való
visszaemlékezés, vagy töltse el szívünket az öröm az esztendőnek utolsó
vasárnapján, mindannyiunk lelkét az Istenbe vetett hit és az ebből áradó
sokszor megtapasztalt fenséges érzés tölti be, amelyet zsoltárosnál szebben és
igazabbul senki emberfia meg nem fogalmazott: „Uram, te voltál nekünk hajlékunk
nemzedékről nemzedékre.”
Elgondolkozhatunk kedves atyámfiai, micsoda mély és erős érzések
szülték meg ezt a vallomást, és az Istenbe helyezett bizalomnak mennyire
egyértelmű megnyilatkozásával állunk szemben. Erőtelen
és ingatag hitű, alkalomszerűen vallásos emberekként csodálnunk kell
a zsoltáríró erős és istenhiten nyugvó vallásosságát, melynek hitelességét
éppen ez a gyönyörű gondolat adja.
Kristálytiszta bővizű patakként árad belőle az alázatos
gyermeki hála Isten, a gondviselő Atya iránt, és kicsendül harangtisztán a biztonságérzet hangja is, mert életét nem
kell féltenie, hiszen az a legjobb helyen van: Isten tenyerén, édes-meleg
otthonában-hajlékában, a védelmet nyújtó erős várban.
Pedig az ő élete is szép és boldog, nem-szeretem
és nehezen megpróbált napok egymásbafonódásából állt
össze. Így, panaszra, méltatlankodásra, miként bárkinek, neki is bőségesen
lett volna oka. Nyilvánvaló az is, hogy vallomását nemcsak életének szép
napjaira alapozva, hanem annak teljes, mindeneket magában foglaló egészére
vonatkozóan fogalmazta meg.
Talán éppen egy esztendő vagy akár földi életének záradékánál
szakadt fel belőle ez az istendicsőítés. Mert úgy van az, hogy
életünk édes-otthonának, magának a jó Istennek biztonságérzetet adó ölelését
nemcsak akkor érezni, mikor úgymond jól megy sorsunk, hanem akkor is, és
főleg akkor, amikor beborul fölöttünk az ég. Ezekre
az életszakaszokra érvényes a kilátásba helyezett atyai segedelem: „és hívj
segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te
dicsőítesz engem”. (Zsolt 50,15).
A 2002. esztendő utolsó napjaiban kíváncsian kérdezzük önmagunktól
és egymástól: miként is állunk mi ezzel a kérdéssel? hogyan
vélekedik erről a 21. századba belépett keresztény ember?
Egyáltalán: elismeri-e, hogy életének biztonságos, oltalmazó
otthona-hajléka maga a gondviselő Isten volt? Önhittségében vagy a
végsőkig megkeseredett sorsában felismerni képes-e a gondviselés
hajlékának oltalmazó, a küzdelmekhez erőt adó, életét mindenekben támogató
nyilvánvalóságát?
Ezek nem a szokványosság diktálta hangzatos, retorikus kérdések, hanem
a saját életünk minőségének megállapítására szolgáló, a jól és helyesen értelmezett
érdek által meghatározott, szükséges felvetések. Nyomatékosan hangsúlyoznunk
kell, hogy rögzüljön már végre, tudatosodjon bennünk: elsőrendű
érdeke valahányunknak, kik komolyan kívánjuk venni vallásosságunkat, hogy
emberi magatartásunk és életvitelünk legalább megközelítse azokat az igényeket
és elvárásokat, amelyeket az emberek, de legfőképpen a jó Isten velünk
szemben joggal támaszt.
Kérdezem hát önmagamtól a teljes
őszinteség igényességével, de Tőled is Testvérem, amikor úgy
általában jól megvoltál, harmónia volt benned és körülötted, egészséged jól
szolgált, pénzecskédből viszonylag sok mindenre futotta, sikereket
könyvelhettél el, családod elhalmozott szeretetével, az emberek méltányolták
munkádat, szolgálatodat, amikor sikeresen oldottál meg feladatokat, igen,
amikor különösebb gond nem volt életedben, hányszor mondtad ki, hányszor futott
végig agyadban, öntötte el szívedet a melegség, hányszor eszméltél rá: Uram, és
Istenem, mindezt csak Veled és általad, atyai segedelmed támogatásával
könyvelhetem el életem szép és értelmes részeként.
Kérdezem önmagamtól és Tőled Testvérem, nem voltam-e, voltál-e
önző és mohó, öntelt és gőgös, aki mindent, mi szép és jó, értelmes
és értékes volt életedben, csak a magad okosságának, ügyességének,
rátermettségének, szívósságának és bátorságának eredményeként tudtad be?
Amikor aztán ágyba döntött a kór, amikor testi és
lelki erőtartalékaid rohamosan fogyni kezdtek, amikor megtántorodtál,
amikor kárörvendve szembe vigyorogtak, összesúgtak a hátad mögött, és az emberi
találékony rosszindulatnak döbbenetes megnyilvánulásaival nem tudtál mit
kezdeni, amikor barátságot színlelő kétszínkedők
hangyaszorgalommal ásták sírodat, s te a mérhetetlen fájdalmú sorscsapások
időszakában nem tudtál Jób lenni, amikor ajkadon
a szenvedés igéi hangzottak el: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? –, jutott-e eszedbe, ki tudtad-e mondani:
Uram, Te voltál nekem hajlékom, Te vagy az én oltalmazó Istenem?
Oh, igen, minden bizonnyal voltak ilyen pillanataink, amikor jó sorsunkban
nem felejtettük ki Istent életértékelő zárszámadásunkból, és voltak pillanatok,
amikor balsorsunk idején nem vontuk kérdőre az égi Atyát, mert elnézte,
eltűrte, hogy az a bizonyos rossz megessen velünk, és nem sietett
mentésünkre, amikor életkínjaink között vergődtünk. Jóleső érzés most
arra gondolnunk, amikor nehéz sorsunkban, „mikor völgyünkre tört az áradat / s
már hegy sem volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla
megmaradt, / egyetlen tornyos szikraszál: az Isten /” – akiben a megmaradás és
szabadulás egyetlen lehetőségét ismertük fel, kiről tudtuk: malmai
lassan, de biztosan őrölnek, nem siet és nem
késik, de mindenüvé elérkezik.
És azt is tudtuk mindig: habár kevesebb volt életünkben az olyan alkalom,
amikor istengyermeki mivoltunkhoz mérten viselkedtünk jó és balsorsaink idején,
elnézi és megbocsátja azt a sokat, amikor elfogadhatatlan módon reagáltuk le
élethelyzeteinket.
Kedves Testvéreim! Saját magunk faggatásával a tovatűnő
esztendő teljesebb zárszámadását végezzük el. Mert nekünk nem elég csak számbavenni az óév eseménynaptárát,
és nem elég ezeknek a ránk gyakorolt hatás szerinti osztályozása, számunkra az
igazán lényeges feladat annak kimondása, hogy mi magunk ezeken a kellemes vagy
fájdalmas napokon hogyan viszonyultunk Istenünkhöz. Mondtuk-e ki, és hányszor
mulasztottuk el, amit jó és balsorsában a zsoltáros olyan nagy lelki
méltósággal, hálás szívvel küldött az égi Atyához: „Uram, te voltál nekünk hajlékunk,
nemzedékről nemzedékre”.
És teljesen nyilvánvaló kötelezettségünk a mai vasárnapon megvizsgálni
saját lényünk szerepét a tovatűnő év szép vagy rút eseményeinek
kifejlődésében, lezajlásában. Mert ez a szerep, igenis, fontos
tényező volt az események alakulásában. Időnként a dolgok
végkifejletében énünk kapta a döntő főszerepet. Igaz, máskor csak
asszisztálnia volt lehetősége, mert az eseményeket minket mindenben
meghaladó erők és körülmények irányították. Ez utóbbiak esetében ember és
Isten előtt is ehhez mért a felelősségünk, tehát majdnem semmi, de az
előbbieknél az a mi vállunkat, lelkünket terheli. Minthogy a
sikerélményben is ezen arányok szerint részesedtünk.
A múlt emlékezete a jövőt szolgálja, e bölcs mondást most is
időszerűen idézzük. Azért kell nekünk a múltról emlékezni, hogy annak
hibáit ismét ne kövessük el. Azért kell nekünk számbavennünk
az óévet, hogy annak értékeit átmentsük a rövidesen beköszönő új esztendőbe, azokat még inkább kiteljesítsük,
melléjük újakat teremtsünk.
Köszönjünk hát el 2002-től Isten iránti
alázatos hálával: „Uram, Te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről
nemzedékre”. Lépjünk majd pár nap múlva 2003 első lépcsőfokára azzal
az erős hittel: Uram, Te leszel nekünk hajlékunk nemzedékről
nemzedékre. Imádkozzunk buzgó lélekkel jó Atyánkhoz: „és legyen az Úrnak, a mi
Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá
nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá.”Ámen.