Pálfi Dénes

 

Igazságot cselekedjél!

 

Mik 6,8

 

Az új esztendő első napjaiban sokan kérdezik önmaguktól és egymástól: Milyen lesz a megújult év? Lesz-e benne „bor, búza, békesség”? Egészséget vagy betegséget, boldogságot vagy boldogtalanságot, életet vagy halált hoz-e számunkra? Beteljesül-e régi vágyunk, amit Kölcsey Ferenc költőnk így fogalmazott meg a Himnuszban: „Balsors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”

Sokan kérdeznek így, s közben elfelejtik feltenni önmaguknak a nagy kérdést: Milyen kell, kellene legyek én, mit kíván tőlem, milyennek szeretne látni engem Isten az új esztendőben? Pedig ezt kellene megkérdezni mindenekelőtt, s e kérdésre feleletet adni, válaszolni mindenkinek, nemcsak szóban, hanem tettekben, cselekedetekben is! Nos, akik ezt az önfaggató, őszinte kérdést felteszik maguknak, s akik igazságra éhező és szomjazó lélekkel keresik rá a feleletet, azoknak Mikeás próféta a felolvasott bibliai verssel válaszol: „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél...”

Tudjuk mindannyian, hogy nehéz Isten kívánságának eleget tenni, nehéz igazságot cselekedni. Mondd meg az igazat, s betörik a fejed! – tartja a közmondás, s igazát – saját „fejünkön”, bőrünkön – sokszor érezzük, tapasztaljuk. Az igazság kimondása mellett azonban annak cselekvése még nagyobb bajt, kellemetlenséget, szenvedést is jelenthet számunkra. A Názáreti Jézus az igazságról jött bizonyságot tenni, életét Isten igazsága szolgálatába állította. S mi lett a jutalma, osztályrésze? Kínos kereszthalál! Dávid Ferenc egyházalapító, első püspökünk, a tiszta jézusi igazságokat kereste, hozta felszínre évezredes dogmák „salakja” alól, hirdetve azokat lankadatlanul, vallva, hogy „akiket Isten lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik”! Ezért lett „díja” vértanúhalál, s magas Déva-vára „sötét Golgotája”! Sütő András írónk, az ember és nemzete igazát szolgálva írt, tollal a kezében küzdött, „cselekedte az igazságot”. S „fizetett” „szemmel szóért”! Igazság melletti kiállásáért fél szeme világától fosztotta meg egy gaz, elvakult világ!

Magyar népünk, de különösképpen a székelység, minden év januárjában a legnagyobb kegyelettel adózik az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelem áldozatainak. 239 évvel ezelőtt, ezen a gyászos napon, kétszáz, az igazságért, jogért, szabadságért kiálló székely vértanú életét oltotta ki az osztrák zsarnoki önkény. A véres eseményt emlékoszlop hirdeti, amelyen a következők olvashatók: „Székely nép itt hullott őseidnek vére, / Kiket zsarnok önkény bosszus karja ére. / Midőn alkotmányos szabadságod védték, / Szörnyűképp olták ki sok ártatlan éltét. / De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt / Emlékök nem vész el, örökre fennmarad, / Mert hű kegyeletben megtartod őseid, / Így él majd emlékök, időtlen ideig.” Emlékezzünk, és tartsuk meg mi is „hű kegyeletben” őket, és minden embert, testvérünket, akik az igazságért, az igazság cselekvéséért haltak vértanúhalált.

Tettük-e fel a kérdést: vajon hány emlékoszlopot kellene emelni ott, ahol az igazságot lábbal tapodták-tiporták, igyekeztek vérbefojtani, ahol életükkel és vérükkel fizettek az igazért, a jogért harcolók, annyiszor tragikus történelmünk alatt? Azt hiszem, nem is lehetne megszámolni azokat! És mégis: cselekedni, tenni kell az igazságot, mert ez a jó, és ezt kívánja az Úr Tőled, tőlem és mindenkitől. Igen, ezt kívánja – nem követeli – Isten, ó ember, a te érdekedben!

Milyen jó lenne ezt megérteni: Isten, a mi Atyánk kívánsága az ember, gyermeke érdekét, békességét, boldogságát szolgálja. Megértenie minden embernek, és megtanulnia a nagy német gondolkodótól, Hegeltől: „Az igazság nagy szó (...), amíg csak az ember szelleme ég, szívének hangosabban kell dobognia, valahányszor az igazságról van szó”. Megértenie minden népnek, figyelve a Példabeszédek könyvének tanítására, hogy: „az igazság felmagasztalja a nemzetet” (14,34), és a Zsoltáríró szavára, mely szerint: „Igazság és békesség csókolgatják egymást” (85,11). Megértenie azoknak, akiket népek, nemzetek igazságos vezetésére hívott el Isten, de akik hivatásukkal mitsem törődve, Hóseás próféta által elítélt, siralmas állapotokat teremtenek, ahol: „nincs igazság, és nincsen szeretet és nincs Istennek ismerete...”! (4,1)

Sajnos, szavai eddig sokszor vonatkoztak a mi világunkra, országunkra, vezetőinkre, s még ma is joggal panaszolhatunk jogfosztásunk, a minket ért igazságtalanságok miatt, mert sokan csak mosolyogva mímelik az igazságot, a jogosság, jogállam látszatát keltik, megfeledkezve Isten kívánságáról, hogy az igazságot cselekedni kell, gyakorlatba ültetni! Ezért nincs hitele az egyik vezető államférfi szavainak, aki újévi beszédében ezeket mondta többek között: „Tudjuk, mit jelent a munka, az öröm, a komolyság, a jóakarat, a jog és az igazság. Románia ezt a képességét adhatja Európának és az egész világnak”. Szóban mindez lehetséges, de cselekedetben, gyakorlatban még nagyon „híjával találtatunk”! E téren még nagyon sokat kell tenni azért, hogy Európa, a világ elhiggye: valóban jogállam, igazságot cselekvő, megélő ország vagyunk! Mert addig, amíg – bibliai szavakkal élve – „jogőrzés helyett jogorzás” van, amíg az igazság helyett a gazság az úr, amíg egy nagyzoló, de törpelelkű polgármester csúfot űz az Igazságot jelképező Mátyás-szoborból, s ebben neki nemcsak követői, de támogatói is vannak, amíg igazságot szolgáltatni hivatott honatyák nem mutatnak hajlandóságot jogtalanul elrabolt ingatlanjaink, értékeink visszaadására, addig egyenesen arcátlanság itt igazságról és jogról beszélni!

Nem is csoda, hogy mindezeket látva és tapasztalva mi, gazságtól meggyötört emberek, a régi szólást emlegetjük lemondóan: Meghalt Mátyás király, oda az igazság! Miért cselekedjem az igazságot, miért álljak ki mellette egy hamis, hazug, képmutató, jogfosztó, igazságtalan világban, országban? Azért Testvérem, mert ezt kívánja Tőled Isten, aki soha nem hal meg, és akinek mindig „gondja van igazságára”, következésképpen: gondja arra is, aki igazságát, az igazságot cselekszi! Ezt sejtette meg nagy költőnk, a 180 éve született Petőfi Sándor is, amikor húszévesen ezeket írta: „A világ az Isten kertje, / Gyom s virág vagytok ti benne, / Emberek! / Én a kertnek egy kis magja, / De az úr ha pártom fogja: / Benne gyom tán nem leszek.” (Én) Az Úr „pártfogása”, gondviselése által nem gyom és nem gaz lett ő Isten kertjében, hanem igaz, igazságot illatozó virág, aki kész volt fiatalon elhervadni nemzete igazáért, jogáért, szabadságáért!

Magasztos, követendő példáján felbuzdulva az új esztendő első napjaiban ne kérdezzük tétován: milyen lesz ez az év? Hanem vágjunk neki az ismeretlen időnek megingathatatlan elhatározással, hogy Isten kívánságát teljesítő, igazságot cselekvő emberek leszünk, „kertje igazságot illatozó virágai” a hitben, hogy ez a jó, s csak ez hozhat ránk annyi „balsors” után végre „víg esztendőt”! Ámen.

 

Gyerő Dávid

 

A másság szabadsága

 

Jak 2,12; Gal 5,13–14

 

Testvéreim, ma, január 13-án a vallásszabadság törvénye kihirdetésének 435. évfordulóját ünnepeljük. Egyházi beszédemben nem azt a 16. századi eseményt és az akkori időket fogom történészi vénával méltatni, hanem a jelenben nézek körül, és arra keresek választ, hogy ma, 435 év elteltével mihez kezdünk a vallásszabadság dicsőséges, de ugyanakkor igényes és megpróbáló örökségével?

Ama pillanat, a szabad vallás és lelkiismereti meggyőződés törvénybe foglalása a másság, az újítás, a szabadság jegyében robbant bele a 16. század világába; történelmünk nagy iróniája mégis az, hogy ez a másság, ez a szabadság gyakran a visszájára fordult, és majd’ ötödfél évszázadon át bélyegként kísérte végig az Unitárius Egyházat mint ama törvény intézményes felvállalóját és megélőjét. Ez idő alatt másságunk legtöbbször az üldöztetést, az elnyomatást, a béklyóba kötöttséget hozta osztályrészünkül, s hogy ezek ellenére sem adtuk fel hitünket a jövőnkben, az értékeinkben s a lehetőségeinkben, az csak emberi és közösségi létünk sajátos értelmezésével volt lehetséges.

A mai textusunk ez unitárius lét egyik alapját tárja elénk. Az első, Jakab-levélből idézett versben látszólag ellentmondás feszül, mert ha egyszer szabadok vagyunk, akkor miért hangzik felénk mégis figyelmeztetés arról, hogy a szabadságnak törvényei vannak, amelyek megmérik az életünket, és megítélik azt? Az ellentmondást a második, Galata-levélből idézett vers oldja fel, amely szerint a szabadság nem tartalom nélküli és végtelen adottság, hanem pontosan megkötött és lényeggel teljes: tartalma és rögzítője pedig egy, a szeretet.

Alkalmazva ezt a mai ünneplésünk lényegére azt kell mondanom, hogy unitárius egyházunk a történelem során csak úgy maradhatott meg, hogy szabadságát, az 1568. január 13-án mások számára is törvényben biztosított értéket nem tekintette konkrét ténynek, önmagától való adottságnak, a vallásos élet céljának, hanem eszköznek, az unitárius hitelvek megélési módjának, az unitárius közösségek összekötő alapjának. Mi megtanultuk a történelemből, hogy a szabadság nem a valamitől való kötetlenséget jelenti, függetlenséget, láncnélküliséget, könnyű röpködést a Homoródok völgyében vagy a Háromszéki-medencében, hanem a valamirevaló lehetőséget: szabadságot arra, hogy függően is, leláncoltan is, szárnyszegetten is építeni lehet, imádkozni lehet és szeretni lehet, mert a szabadság szeretet, a szeretet pedig szolgálat.

A szabadság nem a körülöttünk megcsillanó illúziók és álmok kergetése, hanem egy bennünk, a lélekben felépülő értékrend. Csak az lehet szabad, aki felismerte, hogy a saját értékeihez való kötődés nélkül életének nincs értelme. Dávid Ferenc azért volt szabad még a dévai vár börtöncellájában is, mert az ismeret szabaddá tette. Jézus azért tudott még átszegzett kezekkel is imádkozni az őt kínzókért, mert nem a testi szabadság volt az övé, hanem a lélek, a tudás, a hit szabadsága, az Istennel együtt lélegzés, az Isten akaratában önkéntelenül feloldódó szárnyalás szabadsága, ami nélkül nincs igazi emberi élet, ami nélkül nem teljes az emberi lét.

Látszólag mi sem vagyunk ma szabadok, mert íme, bennünket zsinati határozat és piros betűs naptári ünnep hozott ide. Látszólag megkötöttük, mert kirendeltük egyházunk tagjainak ezt a napot az ünneplésre, de ez az elszakíthatatlan kötelék éppen a szabadságunk záloga. Ez a kötődés jelenti a múltunkat, ahová tartozunk, mindazt, amit megtanultunk és magunkkal hozunk abból a küzdelmes múltból, és jelenti a jelent, a 21. századot, otthonunkat, ahol a szabadság helyes értelmezésével jövőt tudunk alkotni népünknek.

Ez értelmezést Victor Frankl amerikai pszichiáter is szavakba öntötte, az 1950-es és 60-as évek kommunista munkatáborainak áldozatairól írt könyvében. „Leghamarabb azok pusztultak el – írja –, akik az életben nem találtak már több célt és értelmet ahhoz, hogy tovább cipeljék azt; akik már nem vártak semmit a léttől. A túlélőknek meg kellett tanulniuk, hogy nem az volt a fontos: mit várhatnak az élettől, hanem az, hogy az élet mit vár még el tőlük. Véget kellett vetniük az életről való kérdezősködésnek, és úgy kellett magukra tekinteniük, mint akiket megkérdez az élet – minden nap, minden percben. A legtöbben nem tudták, hogy mi van az otthonukkal, a szeretteikkel, de azt érezték, hogy a szeretet túlemelkedik a szeretettek fizikai jelenlétén, és az Én legmélyén, a lélekben találja meg igazi jelentését.”

Frankl fogalmazása újra kihangsúlyozza a lét egyik legcsodálatosabb tényét: a szabadság nem a külső lehetőségek korlátlanságában rejlett, hanem a belső megkötöttségek valóságában. Szabadságuk nem végtelen volt, hanem véges, és éppen végessége adta meg igazi értékét. Ott, a bántalmazásban is, ott, a külső lehetőségek lelakatoltságában is, ott, a végtelen kék ég eltakartságában is megmaradtak azok a képességek, amelyek ellenálltak az elember­telenedésnek, és segítettek túlélésre használni ezt a megkötött szabadságot: megmaradt a szeretet kötése, és megmaradt az önmagukhoz, múltukhoz és értékeikhez való hűség, halandóságuk állandó tudatában.

Még sepsiszentgyörgyi segédlelkészségem alatt történt, hogy az egyházközséget képviseltem egy ökumenikusnak mondott városi rendezvényen. Amikor fekete ruhában megérkeztem, egy szervező hozzám lépett, és megkérdezte: „A katolikusokkal ültessem, vagy a reformátusokkal, vagy az evangélikusokkal – s amikor egyikre sem bólintottam, így folytatta – vagy valaki mással?” „Ültessen csak a másokhoz – válaszoltam –, úgy tűnik, az egy jó társaság lesz.” És csak álltam a nagy forgatagban, hüledezve, hogy az élet ennyire ironikus tud lenni.

Csak később olvastam Bill Vendleynek, a Vallási és Béke-Világtanács (WCRP) főtitkárának a könyvében, hogy szerinte a modern világ vallásosságának megértéséhez magas IQ-ra van szükségünk, de ez az IQ nem intelligencia-hányadost, hanem irónia-hányadost jelent. Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy mit értek ezalatt, azt válaszolnám, hogy irónia az, amikor valami, amit várunk, fordítva sül el, amikor valaki, akit másnak nézünk, tanít nekünk valamit saját magunkról. Irónia az, amikor a fehérről és a feketéről, a jobbról és a balról, az erősről és a gyengéről kiderül, hogy nem egyértelműen olyan, amilyennek hittük. Irónia az, hogy nekem, akinek a hitelvi őse 1568-ban szabadságot biztosított a mássághoz mindenkinek, nekem megkülönböztetve, lekicsinylően, megalázóan mondja egy tudatlan modern lény: másságom nem kívánt, a nagyokkal nem vagyok egyenrangú, értékrendem, hagyományaim és szerepem a társadalomban megkérdőjelezett.

Arra a szentgyörgyi délutánra s arra a korlátokban megrekedt kérdésre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem: unitarizmusunknak a 21. század kezdetén is a másság megélése és elfogadása kell, hogy a küldetése legyen, a szó minden értelmében. E küldetésünket pedig két síkon, kifelé, a világgal való kapcsolatunkban és befelé, a közösségünkön belül is egyaránt meg kell élnünk.

A külső kapcsolatok vizsgálata egyértelművé teszi, hogy országunk a 20. század utolsó évtizedében vallási összetételében többet változott, mint az egész 20. században azelőtt. S miután 45 éven át irtották a vallásosság minden formáját, a történelem újabb iróniájaként értelmezhető az a sebesség, amellyel ma, a szabadság világában szaporodnak el a különbnél különb vallások. A mi unitárius elkötelezettségünk a demokrácia egyenlőséget és testvériséget hirdető alapelvei iránt azt kéri tőlünk ma is, hogy üljünk egy asztalhoz a másokkal, történelmi felekezetekkel és újakkal egyaránt. A közös nemzeti célok pedig azt kívánják, hogy tegyük félre az elvont doktrínák és spekulációk különbségeit, és a hitvallási kérdések helyett, „Mi az, amit közösen hiszünk vagy másként?”, összekötő, szerződés-szerű kérdésekre keressük a választ: „Hogyan tudjuk segíteni egymást? Melyek a közös gondjaink? Mire van szükség ahhoz, hogy meghatározók legyünk az erdélyi magyarság megtartásában?”

Az egyházon belüli kapcsolataink terén talán még több a tennivalónk. A véleménykülönbség és másként gondolkodás szabadsága az utóbbi évben azt eredményezte, hogy kialakult egy, az egyházi élet gondjainak kezelését az eddiginél másként elképzelő kisebbségi réteg. A többség és ez új kisebbség viszonyát az egyház érdekében mai textusunknak kell szabályoznia: a szabadság ne legyen alkalom a testnek a bűnre, hanem szeretetben kell szolgálnunk egymást. Az egyháznak nem romboló kritikára, hanem áldozatot vállaló odaállásra van szüksége, nem féltékeny elzárkózásra, hanem nyitott együttműködésre, és főként felelős, szeretetteljes emberi magatartásra. Az élet iróniájaként értelmezendő az is, hogy mindezt én Székelykeresztúron mondom el, abban a városban, ahol a felekezetek közössége valóban a jézusi alapra építkezik, s a másság nem bélyeg, hanem érték; abban az egyházkörben, amely hozzáértő karral fogja át egyházközségeit és a megértés hangján kezeli gondjaikat; abban az egyházközségben, ahol a hozzáállás nyomán példaértékűen működik, aminek működnie kell; Székelykeresztúron, amire mi, a máshonnan valók felnézünk, és ami előtt fejet hajtunk.

Testvéreim, a szabadság bennünk lakozik. Szabadon vallásosnak lenni azt jelenti, hogy el kell jutni az ismeretnek arra a fokára, ahol világos, hogy születtünk, és meg fogunk halni, de addig itt van az élet, ez egyszeri, csodálatos, megismételhetetlen lehetőség, amelyben felelősségünk hozzáköt a múltunkhoz és a jövőnkhöz. Ezt az életet meg kell élni, s egyetlen tudás van, ami kitöltheti ezt a megélést úgy, hogy magában foglalja az összes többit: a szeretet, amit kizárólag gyakorolva birtokolhatunk (Czakó Gábor). Minél többet teszünk belőle a lényünkké, annál mélyebben avatódunk be egyrészt önmagunkba, másrészt a környezetünkbe, hiszen általa ismerhetünk meg bármit az igazságból, a jóságból, a szépségből, a fájdalomból, az elmúlásból.

Mert jól írta Frankl, hogy életünket nemcsak a szeretet, hanem a megosztott halandóság is egybekapcsolja. Megdöbbentő felismerni, hogy a humán és humánus latin eredetű szavaink gyökere ugyanaz, mint a humusznak, a fekete földnek, amely a hátán hord mindannyiunkat, amelyen együtt kellene járnunk humilitásban, azaz alázatosan, észben tartva, hogy nem szavainkból, hanem életünk egészéből mutatkozik meg vallásunk, az, hogy hogyan használjuk fel ama véges, megkötött szabadságunkat, hogyan éljük meg szeretetünket.

És jól írta Frankl azt is, hogy minden percben megkérdez minket is az élet, s a legfontosabb az, hogy amíg élnünk adatik, jól válaszoljunk: szeretetettel, hálával az iránt, hogy önmagunk lehetünk, nemet mondva a halál és az embertelenség arcába, és igent rikkantva mindarra, ami az életet szolgálja. Így talán az utolsó szavunk majd a köszöneté lehet, és az utánunk jövők hálásan gondolnak ránk is, egy újabb 435 év távlatából. Ámen.

 

Elhangzott Székelykeresztúron, 2003. január 13-án, a vallásszabadság törvénye kihirdetésének 435. évfordulóján szervezett ünnepségen.

 

Koppándi Botond

 

Unitárius prófétaság

 

1Kor 14,3

 

Kedves Testvéreim!

1. Nagy napra virradtunk ma, hiszen Isten jóvoltából lehetőségünk nyílik lelkileg összekapcsolódni a Kárpát-medence és a világ magyarjaival, mégpedig úgy, hogy a Duna Televízió, ez az összetartó erőforrás, lehetőséget ad nekünk, hogy a nagyvilág elé állva mondjuk: ilyenek vagyunk, látjátok, próbáljatok meg ilyennek elfogadni!

Éppen ezért ma egy kicsit rólunk is fog szólni a történet: egyfajta számvetést végzünk, hitelveinket boncolgatjuk, megpróbáljuk kicövekelni, hogy hol a helyünk és mi a dolgunk ebben a teremtett világban, és közben megpróbálunk lelkileg is töltekezni. Talán megbocsáttatik nekünk, ha mindez ma személyesebb hangnemben fog szólni..!

2. Pál apostol szavaiból merítünk ehhez ihletet, mert mintha nekünk és rólunk szólna: prófétálni kell, a szeretetre törekedve, mert ezzel emberekhez szólunk, és ezáltal építünk, bátorítunk és vigasztalunk. Akár élethivatásunk is lehetne!

Még mielőtt továbblépünk, „adjuk meg a császárnak, ami a császáré”, és mondjuk el, hogy az idézett rész a korinthusi levélből való, és a Saulból lett Pál írta Kr. u. 54–57 körül, egy olyan gyülekezetnek, amely vallási-nemzeti, sőt: erkölcsi sokszínűségéből fakadóan igencsak szomjazza az eligazító jó szót. A kulcsszó a „prófétálás”, ami a próféták tiszte volt. A próféták elhívott és elhivatott emberek voltak, akiknek az volt a feladata, hogy figyelmeztessenek, ha tévútra tért a közösség, bátorítsanak, ha félelem vagy gyávaság fészkelt a szívekbe, hogy – mint a csillagok – utat mutassanak, ha nem volt világos a követendő cél. Erkölcsi felügyelők, őrállók, lelkes emberek voltak, akik isteni ihletéssel dolgoztak – Pál szerint ez építő jellegű, bátorító és vigasztaló hatású volt, tehát nemes és elismerést érdemlő cselekedet.

3. Ez a prófétikus hajlam könnyen megérthető, ha életünknek olyan pillanataira gondolunk, amikor úgy éreztük, hogy meg tudjuk váltani a világot, képesek vagyunk vállunkon elhordani a Székelykőt, családunk és közösségünk boldogulásáért vállalhatjuk a legnagyobb áldozatokat is – és ekkor álmainkhoz keretet, sőt hasonlóan érző társakat is találtunk!

4. Nekem életem nagy felfedezése az volt, hogy rebellis tizenévesként, amikor, tudjátok, piros-fekete tarisznya, hosszú haj, Rolling Stones-nyelv és Hobo-fityisz jelzi állapotunkat, nos, akkor fölfedeztem, hogy mindaz, amit a világról, az életről, önmagamról, Istenről, a halálról stb. hiszek, az szinte hajszálpontosan megegyezik anyai ágon örökölt unitárius vallásom tanításaival.

Baráti közösségben, a mindent megkérdőjelező serdülők bátorságával, ilyesféléken vitatkoztunk:

 ‑ miért is lennénk mi bűnösök, ha már megszülettünk, és szeretetben fogantunk? és érveléseink alátámasztására az újszülött kisgyermek ártatlan mosolyával példálóztunk, nagy bölcsen…

– vagy: miért kellene mindennek úgy történnie, ahogy „meg van írva a Nagy Könyvben”, és saját döntéshozó képességeinkről elmélkedtünk, miközben Babits Én nem hiszek az elrendelésben című versével küszködtünk…

– a Bibliát olvasva erőt merítettünk a lélekemelő passzusokból, de órákat vitatkoztunk azokon a részeken, amelyeket kritikus elménkkel meg-megkérdőjeleztünk…

– a halálról úgy filozofáltunk, hogy ha már megszülettünk, akkor halálunkkal tartozunk az életnek, és öntudatlanul is hittünk a test és a lélek dualizmusában, mert éreztük, hogy mindennek csak úgy, hirtelen nem lehet vége… – meg aztán: lennie kell valami számadásfélének is…

5. Hadd, ne részletezzem…! Nagyapám, aki lelkész volt, s aki bajusza alatt mosolyogva csendesen figyelte Jónás-szerű tusakodásunkat, egyszer csak kézen fogott, a templomkertben leültetett, és úgy, ahogyan csak a nagyon bölcs emberek tudnak, szelíd hangon mesélni kezdett:

Mesélt arról az Istenről, aki nem a villámokban eljövő félelmetes, hatalmas Úr, hanem a gyermekét, a nagybetűs Embert mindenkor szerető békességes Atya. Ő, mondta, nemcsak, hogy elhívott minket ebbe a világba, hanem, sokszor – a látszatok ellenére is –, gondot visel ránk, akár közvetlenül, akár közvetetten, szeretteink révén. És hát Ő nemcsak a Bibliában, kánonokban vagy bölcs emberek által „jelentette ki” magát (megjegyzem, csak úgy szívtuk magunkba az efféle „teológiás” szavakat!), hanem a természetben, a templompadok közt, de az emberek mosolyában is!

Mesélt Jézusról, a nagy tudású lelki emberről, aki olyan érthetően tanított örökérvényű igazságokat, hogy a tékozló fiúban, a jeruzsálemi tömegben, de Péterben is XX. századi önmagunkra ismerhettünk!

Beszélt a szentlélekről, erről a bennünk is meglévő és munkálkodó isteni erőről, beszélt a nagy isteni ajándékokról, a bennünk szunnyadó és kemény munkával felszínre hozható lelki tehetségekről.

Hosszasan elidőzött a világos értelem és az érett lelkiismeret fogalma felett, és nyomatékosan mondta, hogy mi, unitáriusok tanítjuk a szabadakaratot, amellyel – hitünk szerint – választhatunk az előttünk felvillanó életlehetőségek között…

Beszélt a felelősségről, amellyel ezeket a döntéseket mérlegelnünk kell, csínytevéseinkkel példálózott, amikor a bűn fogalmát írta körül, és igen, így mondta: minden elkövetett vétket meg lehet bánni, jóvá lehet tenni, mert az Apához hasonlítható Legfelsőbb Szellem esélyt ad a megjavulásra!

Beszélt az örökéletről (megvallom, ezt nehezen értettük!), amelyről csak a hit függvényében érdemes szólni, és igazolta azt a feltevésünket, hogy az erkölcsi világrend megköveteli a ránk bízottak számonkérését.

Végül azt mondta, hogy persze ez a vallás, ez a hit, ez a világnézet csak akkor ér valamit, ha elvei szerint élünk úgy, hogy munkánk nyomán ez a világ és szeretteink élete is jobb lesz…!

Olyan hitelesen csengtek szavai! És olyan hihető volt minden! Mert közben láttuk őt imádkozni az asztalnál, ebéd előtt, valami szentséget árasztani maga körül, amikor palástot viselt, és jézusi emberismeretről tett tanúbizonyságot akkor is, amikor szántani tanította Földes Ferit, akit mintha még a neve is erre a mesterségre „predesztinált” volna!

Hát, mit mondjak? - Rettenetes büszke voltam: Nagyapámra, aki lelkészként is olyan hús-vér-valós emberként élte meg hitét, mégha amolyan „mezei prófétaként” is, no, meg büszke voltam vallásomra, amely nem lehet rossz, ha megtűr, sőt! elfogad olyan megátalkodott kérdezőket/kétkedőket, mint amilyenek mi voltunk!

6. Ez a tisztelet és csipetnyi büszkeség még jobban elmélyült bennünk, amikor a Teológián kiderült a jézusi és a vallásalapító dávidferenci tanítás közötti azonosság. És egyre világosabbá vált, hogy miben vagyunk hasonlók és miben mások; Jakab apostol hatására hitünket cselekedeteink révén próbáltuk teremtővé tenni, és szinte öntudatlanul kezdtünk el szerveződni, mozgolódni, azaz: emberekhez szólni, építeni, bátorítani. Nem tudtuk, hogy ez már prófétálás, de ifjúsági egyletek, konferenciák és hatásos szórvány-mozgalom nőtt ki eme folyamatból, amihez végülis csak három tényező kellett: isteni szikra, sokra hivatott, lánglelkű játszótársak, és egy, a szűklátókörűség béklyóitól mentes szabad vallás.

7. Ez a szabad vallás ma az enyém, a tiéd és mindenkié, akik hasonlóképpen éreznek. Van egy 435 éves múltunk, amelyhez hozzákapcsolódnak a jelen kihívásai.

Eljátszadoztunk a gondolattal: ha csak unitáriusok éltek volna a Földön, akkor most lenne Jefferson által Függetlenségi Nyilatkozatunk, Bell jóvoltából telefonunk, Morse-jelekkel kommunikálnánk egy olyan házból, amelyet a Franklin által feltalált villámhárító véd.

Vagy, közelebbi tájakra evezve: üldögélnénk a Pákei Lajos tervezte New York kávéházban Kolozsváron, a Gyallay Domokos által írt Vaskenyérent olvasgatnánk, hallgatnánk Bartók Cantata Profanáját, elcsevegnénk a László Gyula professzor által tanított kettős honfoglalás elméletéről, és tehetnénk mindezt jó nyugodtan, mert a Dávid Ferencünk és János Zsigmondunk által megteremtett vallás- és lelkiismereti szabadság törvénye ezt megengedné nekünk…! Ez lenne az „unitárius feeling” - divatos, mellőzendő műszóval, és talán el is ringathatnánk magunkat az illúziókban…

Ez azonban nem volna bölcs! Mert szép ugyan, hogy Jókai Erdélyben járva, és Kossuth Amerikában szimpatizált velünk; az is jólesik, hogy Weöres Sándor üldögélt valamikor a ‘70-es években a torockószentgyörgyi parókia udvarán, és elismerő szavakkal illette vallásunkat; szép, hogy volt egy Bölöni Farkas Sándorunk, Brassai Sámuelünk és Orbán Balázsunk; az is jólesik, hogy sok barátunk tiszteli és magáénak vallja hitelveinket, de ez ma már „nem elég az üdvösséghez!”

Mert egy vallásnak akkor van létjogosultsága, ha tanítása és példaadása révén eligazítást nyújt az élet labirintusaiban.

8. Unitárius vallásunk ezt hogyan teszi?

Úgy, mondhatnánk, hogy egy 435 éves történelmet állít elénk, de ahogy kimondjuk, már érezzük is, hogy ez nem elég. Akkor úgy, hogy egy olyan erkölcsi-teológiai rendszert mutat fel, ahol szabadon szárnyalhat a szellem, tiszta lehet a lélek, otthon érezheti magát az értelem, ahol otthonra lelhetünk, és kiteljesíthetjük magunkat.

Ez már jobban hangzik.

Ha egy képpel élhetnék, akkor unitarizmusunkat egy dobozhoz hasonlítanám: jól meghatározott falai vannak, amelyeket hagyományaink, lelkiismeretünk és értelmünk alakított ilyenné, és a jó hír az, hogy falai üvegből vannak, hogy azon túl is lássunk! (Scott W. Alexander)

9. Mint minden vallás a miénk is keresi az állandó megújulás útjait. Jóakaróink és kritikusaink szerint három út van előttünk:

a. közeledjünk azokhoz a gyökerekhez, amelyekből vadhajtásként a 16. század derekán kinőttünk. Ez lenne – szerintük – az ún. „keresztényebbé válás” útja;

b. építsük be vallásunkba az új vallási mozgalmak néhány elemét;

c. gyarapodjunk az amerikai unitáriusok liberális sokszínűségével – ez lenne a testvérgyülekezeti mozgalom hozadéka.

Ha az elsőt választjuk, akkor Dávid Ferencék örökségét hazudtolnánk meg, különben is, felfogásunk szerint, keresztény az, aki Jézust követi, és mi ebben elég következetesek vagyunk!

Az új vallási mozgalmak sem kínálnak sok jót. A legtöbbjük felszínes, egy-egy magamutogató vezér öntömjénezéséből áll – egyáltalán nem a mi utunk!

Az amerikai unitarizmus? Nos, tőlük sokminden megtanulható: gyakorlatiasság, a sokszínűség tisztelete, a másság elfogadása, a Channing, Emerson és Parker nevével fémjelzett politikai-társadalmi érzékenység és felelős állásfoglalás. De, vegyük tudomásul, a mi vallásunk keresztény alapokon nyugszik, erősen nemzeti jellegű, és – hát – az Isten-hitet sem volna szabad aprópénzre váltani!

10. Mi a megújulásnak egy másik formáját kell, hogy keressük, és ez a belülről jövő, önmagunkból táplálkozó, naponkénti megújulás. Ha hűek akarunk lenni gyökereinkhez, akkor a semper reformanda, az állandó megújulás elvét kell, hogy kövessük. Sokan ezt a címerünkben levő, a „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyók” bibliai jelmondatunkban vélik felfedezni: a saját farkába harapó kígyó egy végtelen kört alkot – visszatér önmagába, hogy onnan újuljon meg. (Czire Szabolcs)

Ez a megújulás végeredményben bennünk van, olyan fokon, ahogy ezt lelkünk megkívánja. Az olyan, némelyek által hiányolt fogalmak, mint lelkigyakorlat, meditáció, csend, imádság, misztika stb. nem idegenek a mi felfogásunktól, tévedés azt hinni, hogy a miénk pusztán az ész, a ráció vallása lenne!

A torockószentgyörgyi ember megemeli kalapját, összekulcsolja kezét, és elmond egy hála-fohászt, ha délben megkondul az ősi templom harangja; az idős asszonyok addig nem vesznek magukhoz ételt, amíg ünnepkor a templom piacán nem részesülnek a lélekújító úrvacsorában; a születés és a halál egybegyűjti a falu népét, a fekete ünneplők misztériuma valami fenségességről árulkodik, a földközeli lét évszázados rendben tartja a közösség és az istenség viszonyát: vetni és aratni is Isten nevével az ajkunkon indulunk. Hát kell-e ennél több, kell-e ennél szebb, amikor jól tudjuk, hogy a jövendőt a múlt értékeire érdemes ráépíteni?

11. Pál apostol csak arra kér, hogy törekedjünk a szeretetre, és hogy építő, bátorító és vigasztaló legyen minden cselekedetünk. Prófétálni, ezek szerint, nekünk annyit jelenthet, hogy igazán szóljuk az unitárius tanokat, megéljük az unitárius eszményeket, hogy ezáltal Isten- és emberszolgálatunk kiteljesedjék. Istennek munkatársai vagyunk a minden nap megújuló teremtésben, embertársainkhoz azzal az alapállással közelítünk, hogy minden emberben ott van a jóra való készség csírája, az életet pedig azért kaptuk ajándékba, hogy boldogan, tisztességesen és szépen éljük meg.

Unitárius vallásunk erről szól, életünk ettől másabb. „Látomás nélkül az emberek elvesznek”- mondja a Példabeszédek írója, és én arra lennék kíváncsi: hogyan képzeled el vallásodat 5, 10 vagy 50 esztendő múlva?

Prófétikus ihletettségű vallásunk van, amelyre büszkék vagyunk, s amely az egyetlen magyar alapítású vallás. Megtartott bennünket 435 éven át, jóban, rosszban, megpróbáltatásban és örömben egyaránt. Része életünknek, nem csupán vasárnap öltjük magunkra, élni akarásunkról és cselekedni vágyásunkról szól. Ajándékba kaptuk, de tudnunk kell, hogy az ajándékba kapott világ az ajándékozóé marad, ha nem tesszük jobbá!

12. Azt mondják: az élet életveszélyes, olyan, mint egy aknamező. Ha ez igaz, akkor az unitárius embernek olyannak kell lennie, mint egy tűzszerésznek, aki az aláaknázott területeken képes felkutatni és semlegesíteni a robbanófejeket, és apró, kicsiny zászlócskákkal meg tudja jelölni az „unitárius ösvényt”.

Faludyt, a Költőt parafrazálva: Unitárius Testvér, sovány a földünk, / könyörgök, egyet tégy nekem: Szórd szét kincseid / az emberek közt, a réteken!

Prófétálni hívlak, unitárius, keresztény és magyar eszméket hirdetni és megélni, hogy ezáltal építsünk, bátorítsunk és vigasztaljunk! Utazásodhoz végy magad mellé 3 útitársat, és ezek mellett tarts ki híven! Ezek az Álom, a Hit, a Szeretet. Az Álom kell ahhoz, hogy elindulj. A Hit segíteni fog menni. A Szeretet majd barátokkal ajándékoz meg!

Prófétálj, Emberfia! Építve, bátorítva és vigasztalva! Ámen.

 

Elhangzott a Duna TV-ben, 2003. július 20-án.

 

Kiss Károly

 

Istentől való kincsünk

 

2Kor 4,7

 

Pál apostol alakja, szerepe rendhagyó, rendkívüli a kereszténység történetében. Éppen ezért nem árt, ha néhány pillantást vetünk életére, alakjára, életútjára.

Saul, ez a rendkívül művelt, farizeusi szellemben nevelkedett zsidó férfi, aki egyben római polgár is, minden eszközzel, hatalmának, felsőbbségének tudatában üldözi a keresztényeket. Büszke, öntelt és elfogult. Ha csak a keresztényekre gondol, lelke háborgással, sőt gyűlölettel telik meg. Felsőbbségének, igazságának meggyőződésével, gőgjével úgy érezte: – én Saul, sokkal több vagyok, mint ezek az egyszerű, tudatlan, műveletlen, szegény, könnyenhívő, befolyásolható halászok, emberek. Nekem igazam van, nekem jogom van, nekem hatalmam van!…

S aztán egyszerre megváltozik; – az üldözőből üldözötté, Saulból Pállá válik! Már nincs mellette sem a zsidó-papi hatalom, sem a világi hatalom. Gőgje, felsőbbrendűségi érzése-tudata megszűnik. Mindezt alázat és szerénység váltja fel. És szolgálat, az evangélium rendíthetetlen szolgálatának áldozatteljes vállalása.

Ha egy pillantást vethetnénk alakjára: egy törékeny testű, sovány, vézna, úgyis mondhatnánk vékonydongájú férfit láthatnánk. Honnan veszi hát azt a rendkívüli erőt, bátorságot, veszélyekkel szembeni ellenállást, kitartást, amely életének új útját, szolgálatát jellemzi? Honnan az a lelkesültség és elkötelezettség, amely kiárad, sugárzik belőle, s amely megfogja, magával ragadja az őt hallgatót, vele érintkezőt?

És ő válaszol is kérdésünkre a felolvasott szavakkal, vallomással: „Ez az erő nem az enyém,…Istené! Istentől van!”

Az úgynevezett „pálfordulás” mélysége itt mutatkozik meg igazán. Le tudta vetni büszkeségét, emberi gőgjét, elfogultságát, önteltségét. A damaszkuszi jelenésben Jézussal való találkozása rádöbbentette arra, hogy az önzés, önmaga felmagasztalása, a maga igazságának, elfogultságának, gyűlölködésének és hatalmaskodásának útja járhatatlan. Megérzett, megértett és megtanult valamit, amit nagyon nehéz megtanulni, magunkévá tenni: alázatos lelkűvé, szerénnyé válni!

A megvilágosodás fényében nem roppan össze …. újjászületik! Lényét áthatja a jézusi hívás: jöjjetek hozzám mindnyájan, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek…

Háborgó, haragvó, gyűlölettel teli lelke lecsendesül, megnyugszik. De ez a megnyugvás, nyugalom számára nem a tétlenség, az elvonulás nyugalma, hanem a felismert új életút teljes odaadással való vállalása. Személyiségéből fakadóan nem is tehet másként. Felemásképpen, tessék-lássék, langymeleg módon tenni, cselekedni, szolgálni nem tud!

Mindezek után – azt hiszem – nyilvánvalóvá, érthetővé válik, hogy az apostol mit ért kincs és cserépedény alatt.

A kincs, az igazán drága kincs, maga az örök evangélium. Az a jézusi evangélium, amely minden emberhez – szegényhez és gazdaghoz, bűnöshöz és beteghez, eltévedthez, megfáradthoz és megterhelthez – egyaránt szól. Az az evangélium, amely a Hegyi beszéd boldogságáról szóló tanításához, a házépítés, a tékozló fiú, az irgalmas szamaritánus, a bűnös asszony, a talentumokról szóló, az igazgyöngyöt, valódi kincset találó kereskedő és földműves példázataival s a szeretetparancsolat Isten és ember fele való irányultságával múlandó, időalávetett, törékeny, cserépedényhez hasonló életünknek igazi tartalmat, magatartást, értelmet és célt tud adni!

Ez a kincs nem arany, gyémánt vagy dollárköteg, amit páncélszekrényben kell őriznünk, mások elől elrejtenünk! Ezt a kincset nem elrejteni, elzárni, láthatatlanná kell tenni! Éppen ellenkezőleg! Mindenkinek megmutatni, osztogatni, másokat is részesévé kell tenni, adni, mindig csak adni! S minél többet adsz belőle, annál több marad neked. Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet és sok-sok önzetlen tiszta szeretetet, s meglátod, olyan ez, mint a szeraptai asszony vékabeli lisztje, a kánaáni mennyegző étele és itala.

S ne feledd, nem alamizsnát osztogatsz. Ez nem üzlet, alku, perzsavásár: adok, ha kapok! Ezt nem lehet elvárással, felemásan tenni, cselekedni, élni. Csak teljesen, teljes odaadással. Magadat adod. Egyszerűen, alázatosan, szerényen, mint ahogy a jó édesanya, szülő adja magát gyermekének. Olyan ez, mint a tiszta szerelem, Isten szerelme!

Az igazi művészet, művészi alkotás is az evangélium szellemiségét hordozza. A művész, Istentől kapott tehetségét s a maga küzdelmes útján elért önmegvalósítását tárja szobraiban, képeiben, alkotásaiban a néző, a nagy nyilvánosság elé. Benne van ebben a mindenkihez való szólás és az adás lelkisége, alázata. Szépséget, békét, nyugalmat áraszt, vagy felkavar, hogy erre vágyj! De mindenképpen megszólít, megérint, valamit ad!

A reneszánsz művészet egyik kiemelkedő alakja, képviselője Michelangelo Buonarroti. Nem véletlen, hogy magyarázatomhoz az ő alakját választottam, hiszen a szellemi újjászületés hordozója, és Pál apostolhoz is van némi köze, a vatikáni Paolina kápolnában festette Szent Pál fordulását. Michelangelo, a szobrász, festő, építész és költő 1475 március 6-án Capresében született és 89 éves korában, 1564. február 18-án halt meg Rómában. Fiatal éveit Firenzében, a Mediciek udvarában tölti, ahol megismerkedik kora neves művészeivel. Hamar megmutatkozik rendkívüli tehetsége és a Pičta szoborcsoport alkotásával hírnevet szerez. Életútja Firenze, Velence, Bologna, Ferrara és Róma. Mózes szobra és az óriás Dávid-szobor tovább emeli hírnevét, elismertségét. Építészeti alkotásaival, megoldásaival, síremlékeivel rendkívüli hatást gyakorol az olasz és európai művészet fejlődésére. A barokk művészet atyjának is nevezik. Bár elsősorban szobrásznak tartja magát, a festészet terén is új, eredeti eszméket, a gondolatközlés sajátos formáját teremti meg. Művészi pályája legihletettebb, legtisztább alkotása a Sixtus-kápolna mennyezeti freskójának megfestése 1508-1512 között. Ennek a freskónak egyik jelenetében a teremtő atyai szeretettel közelít, kinyújtott kezével lenyúl Ádám, az ember felé. Sokan úgy látják, hogy meg is érinti. S nem akárhol, a szívét érinti meg!

Isten valóban megérinti, hívja, szólítja a mindenkori embert. És különösen megérinti, hívja azokat, akiket a megbízatás felelősségével, áldásával és terhével látogat meg.

Saul életében a damaszkuszi úti látomás, megszólítás sorsfordító volt és lett, Pállá változott általa.  Az ifjú Sámuel és Ézsaiás is válaszolt a megszólításra: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád! Imhol vagyok, küldj el engem”.…

Illés próféta menekül. Csalódott, megtört, meghasonlott. Dühösen fakad ki: Hagyj nekem Uram békét…elég volt!…Aztán a megszólításra mégis felkel, erőt vesz magán, mert erőt kap, nyer Istentől.

A mi életünkben is vannak illési megtorpanások, meghasonlások. Fel tudunk-e kelni, fel tudunk-e emelkedni, ki tudunk-e békülni önmagunkkal és Istennel, hogy újra erőt nyerhessünk?

A görög monda szerint Antheus legyőzhetetlen volt, amíg a földön állt, mert a földtől kapta erejét. Achilles csak úgy tudta legyőzni, hogy felemelte, elszakította a földtől.

Mi Istentől kapjuk az erőnket. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Ha Tőle elszakadunk, erőtlenné válunk. Csak a Hozzá való rendületlen hűség, megállás tudja megtartani sokszor elbizonytalanodott, reményvesztetté vált, elerőtlenedett életünket.

„Hallottad a szót: rendületlenül? / Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, Lenn a sikamlós tér, nyomás felül/ Vész és gyalázat el ne rántsanak./ Óh értsd meg a szót: ábránd és apályon/ Szirt a habok közt hűséged megálljon”. Ámen.

 

Heather Collins

 

Testvérek vagyunk

 

1Móz 17,1–7, 15–17, ApCsel 2,1–11

 

Kedves Testvéreim! Végtelenül boldog vagyok, hogy köztetek lehetek, és ősi szószéketeken hozzátok szólhatok. Három éve álmodom erről a pillanatról, próbáltam elképzelni, milyen is lesz a találkozás. Azóta készülök hozzátok, amióta lelkésztestvérem, Farkas Dénes tiszteletes úr az én egyházközségemben, a Georgia állambeli Lawrenceville-ben szolgált, és egymásnak hittestvérei lettünk. Nos, akkor megmondom nektek, hogy a találkozás öröme messze felülmúlta képzeletemet. Oly meleg vendégszeretettel találkoztunk mindenütt, annyi szeretettel itatódtunk át, hogy most úgy érzem, hazatérve ezt a sok áldást terjesztenem, szétsugároznom kell. Amint Erdély-szerte zarándokoltunk, az az érzés jutott eszembe, amit Jézus testvéri szeretetnek nevezett, és amelyet eddig ilyen bőségesen soha meg nem tapasztaltam.

Azt hiszem, ebben a szeretetben, együttérzésben és egymás elfogadásában rejlett a Jézus tanítványai közötti mély összetartozás, mely akkor is megmaradt, amikor ő már nem volt velük. Nemrégen, pünkösd alkalmával gondolkodtam azon, milyen csodálatos is lehetett az az állapot, amikor az emberek egymás nyelvét mind megértették, holott hazájuk és kultúrájuk különbözött. Meggyőződésem, hogy ugyanez a pünkösdi csoda zajlik itt most köztünk is, akik ma reggel istentiszteletre összegyűltünk. És ez a csoda megy végbe mindazok között az egész világban, akik magukat unitáriusoknak vallják. Ezen a szép vasárnapi reggelen az unitárius templomba mennek itt Erdélyben, ugyanúgy mint Csehországban, Brüsszelben, Németországban, Oroszországban, Lengyelországban és Dániában. Összegyűltünk Indiában, Pakisztánban, Ausztráliában, Dél-Afrikában, Sri Lankában és a Fülöp-szigeteken is – mi, az unitáriusok. Aztán a mi időnkhöz képest pár órával később unitáriusok Angliában, Kanadában, az Egyesült Államokban, Mexikóban és Argentinában is összegyűltek imádkozni. És alapvetően ugyanazon a nyelven szólnak Istenhez. Ez az a nyelv, amely minket egy közös ügyben lelkileg egyesít. Ez a nyelv a szeretet nyelve. Ez a nyelv a Szabadság nyelve. Ez a nyelv a reménység nyelve és az Isten életünket szeretetével átölelő nyelve, melyet mi minduntalan megtapasztalunk.

Ez az a szeretet, amelyet én is itt ebben a pillanatban megtapasztalhatok. Noha Dénes szól hozzátok a nevemben anyanyelveteken, és Gellérd Judit fordította beszédemet magyarra, mégis úgy érzem, mi nyelvtestvérek vagyunk hitünk által. Amint szemetekbe nézek, mintha a saját anyáim és apáim arcába néznék, vagy a nagyszüleimébe, nagynénik és nagybácsik, unokatestvérek kedves arcaiba. Nekem ti valóban testvéreim vagytok. És még ha a szavaim nem is az anyanyelveteken fogalmazódnak, tudom, hogy nyugodtan kiállhattam volna elétek ma reggel a lefordított szavak nélkül is, mert rátok mosolygásomban úgyis benne lett volna szívem minden érzése irántatok. Mivel azonban a szólás alkalma megadatott, elmondom, ami a szívemben van. Azt a mélységes hálát, amit Isten iránt érzek az élet ajándékáért, és szüleim iránt, hogy hitben neveltek fel engem. Hálás vagyok, hogy dolgozhatok és megengedhetem magamnak, hogy a világot félig körülutazzam és hozzátok eljöhessek. Ugyanez a hála van szívemben irántatok is, akik évszázadokkal ezelőtt közös hitünket megszültétek. Azon gondolkodom sokszor, hogy vajon Dávid Ferencnek és János Zsigmond fejedelemnek is hasonló álma lehetett, mint Ábrahámnak, hogy népét felemelje, lelki házat nyújtson. Vajon tudták, hogy belőlül nemzetek sarjadnak és a hitet terjesztik majd? Vajon hitte Dávid Ferenc, hogy a késői utókor csatlakozik hozzá a lelkiismereti szabadság, a türelem és szeretet törvényei szerint? Az én kis Georgia állambeli falumban, az Egyesült Államokban, János Zsigmond szavait olvastam, amely a veletek együtt érző lélek erős élményével töltött meg. Mert én vagyok az a késői utód, Isten gyermekeinek egyike.

Talán  ha Dávid Ferenc vagy János Zsigmond látta volna hűséges követőinek seregét, ugyanúgy kacagott volna rajta, mint ahogy Ábrahám tette felesége, Sára képtelenségnek tűnő késői teherbeesése fölött, hiszen Sára már 90 éves volt És mégis, íme itt vagyunk mi, a leszármazottaknak serege, íme itt vagyunk több mint 400 év után egy gyülekezetben Kolozs és Lawrenceville. Itt vannak az ifjak seregei, az új generációk, akik új életet hoznak létre minden pillanatban. A ti barátságotok, kitartásotok, hűségetek feltámasztja a reményt az emberekben, bennem, akinek megadatott az a kegyelem, hogy megismerhettelek titeket, a történelmeteket, és Isten jelenvalóságát ezen a helyen. És miután én tíz éven keresztül reménykedtem, imádkoztam és spóroltam, íme itt vagyok a ti szülőföldeteken ikertestvéremmel, hogy a találkozás és a testvériség édes valóságát megtapasztalhassam.

A szeretet oly erős sugárzásában állok most, és ez a szeretet-lélek az, ami barátságot és hittestvériséget szül – a nyelvtől teljesen függetlenül. Én hiszem, hogy ez a lélek hitünket táplálja, virágoztatja, nemzedékeken át, ettől nőnek ki új templomok, és alakulnak új gyülekezetek. Amikor tehát istentiszteletre hittestvérként gyűlünk egybe, legalább akkor megszabadulhatunk az idegenség, a másság nyűgétől. Amikor összegyűlünk hitünk törvényei szerint mi unitáriusok a világ minden részéről, tudjuk, hogy itthon vagyunk, és hogy Istennel lépünk közösségre. Mindenkor így legyen. Ámen.

 

Elhangzott július 6-án, Kolozson. Angolból fordította: dr. Gellérd Judit

 

Jakabházi Béla Botond

 

A megigazulás

 

Lk 18,9–14

 

Kedves Testvéreim!

„…ez megigazultan ment haza, az nem.” – mondja Jézus, ami után elmondta a tanítványainak és azoknak, akik körülötte álltak ezt a történetet. Ám Lukács evangélista azt is hozzáteszi, hogy Jézus azoknak mondta, figyelmeztetésként, akik elbizakodottak voltak, s a többieket megvetették. Jézus története a megigazulásról szól. De mit is jelent a történetben a vámszedő megigazulása, mit jelent számunkra, mit jelent a mi nyelvünkben és életünkben a megigazulás?

Mai nyelvhasználatunkból a megigazulás szó szinte teljesen kiesett, nagyon ritkán hallani már, s akkor is azokban az esetekben, amikor nagyon nyilvánvaló számunkra, hogy egy bűnös, helytelen életmódot folytató ember esélyt kap arra, hogy jóvátegye hibáit, vétkeit, s él is ezzel a lehetőséggel. Ebben az esetben valóban azt mondjuk, hogy az illető ember megigazult. Érdekesnek tartom, ezért meg kell jegyeznem azt is, testvéreim, hogy a más nyelvű Bibliákban, amit a magyar Biblia megigazulásnak fordított, a szónak van egy olyan jelentéstartalma is, amely elégtételt jelent. Ha a szónak ezt az értelmét próbálnánk megfejteni, minden bizonnyal vakvágányra jutnánk. Jézus nem elégtételről beszél, hanem megigazulásról. Szinte bosszantó az, amit Jézus mond: ez az ember, aki nyilvánvalóan bűnös, aki vétkezett, mégis ő az, aki megigazul. Hogy van ez, tényleg erről van szó? Jézus határozottan állítja, hogy igen, s meglepő, hogy az egyik ember, a farizeus a jézusi történetben, aki talán egyáltalán nem bűnös, akiről úgy tűnik, hogy minden feltétele megvan ahhoz, hogy ő menjen haza a templomból megigazultan, mégsem így megy el onnan. Mit is akar mondani Jézus ezzel a történettel, kedves testvéreim, miért mondja azt, hogy a vámszedő igazul meg, és nem a farizeus?

Itt egy problémával találjuk szembe magunkat, már a legelején a történet megértésében. A példázat számunkra nem azt jelenti, mint azoknak az embereknek, akiknek Jézus elmondta. Az olyan kifejezések, mint farizeus és vámszedő, vagy ahogyan a régebbi bibliafordítás mondja: publikánus, számunkra szinte semmit nem mondanak. Látnunk kell azt is, hogy a keresztény értelmezésben, ha farizeusról hallunk, akkor képmutatókra, álszentekre gondolunk, és ez nagy tévedés, hiszen a farizeusok Jézus korában nagy tiszteletnek örvendtek a zsidóság körében, erkölcsös életet éltek, mindenki felnézett rájuk, ők voltak a vallásos élet tökéletességének a megtestesítői. Próbáljunk kicsit úgy gondolkodni, mint ahogyan Jézus hallgatósága tehette akkoriban. Természetesen azt várnánk el, hogy a farizeus imája legyen az elfogadott, és hogy a vámszedő legyen visszautasítva, azonban a történetben pont éppen az ellenkezője történik. Nem is tudjuk elképzelni azt a döbbenetet, azt az érzést, amit Jézus hallgatósága érezhetett akkor, amikor Jézus elmondja története csattanóját. Hiszen a farizeus a társadalom legfőbb értékeinek képviselője, s a vámszedő mellé állítása példátlan volt. Jézus története megdöbbentő. Még kétezer év távlatából is érdemes odafigyelni erre a történetre, mert mondanivalója ma is éppen annyira érvényes, mint két évezrede. A názáreti Mester éppen szokatlan és váratlan végkicsengésű példázataival, történeteivel érte el a hallgatóságnál a célját, mely itt a hiteles vallási életre való vágy feléb­resztése volt.

A megigazulás – abban az értelemben, ahogyan azt Jézus használja – ott kezdődik, hogy az ember nem felsőbbrendűség-érzettel gondol embertársaira, nem arra törekszik, hogy több legyen másoknál, nem másokhoz hasonlítja és méri önmagát, életét, megélt vallásának gyümölcseit, hanem saját magához, vagyis ahhoz a mércéhez, amelyet az istenfiúság képez.

„Két ember fölment a templomba imádkozni – indítja Jézus a történetet –, az egyik farizeus volt, a másik vámszedő.” Jézus olyan helyzetet mutat be, amelyben mindkét ember legőszintébb, legbensőbb vonásai válnak láthatóvá, hiszen imádkoznak, és az imában minden megnyilvánulásuk, minden szavuk saját magukról tesz bizonyságot. Az imádkozásban semmi értelme nincs annak, hogy az ember elferdítse az igazságot, hogy pózoljon, hogy ne őszintén nyilvánuljon meg. Az imádkozásban az ember feltárja igazi arcát. A mostani korban az emberek többsége számára az imádkozás már annyira idegen lett, annyira üressé és értelmetlenné vált, hogy már sajnos nem arra figyelnek sokszor, hogy milyen belső lelki folyamatok játszódnak le az ember legbelsejében, hanem itt is a külsőségek, a társadalom által reklámozott elismerés, siker, talpraesettség, tisztelet kétes értékei érvényesüljenek.

A Jézus által elmondott történet két alakja két különböző magatartást jelenít meg. Jézus előadásmódja annyira képszerű, hogy könnyen magunk elé képzelhetjük a farizeus és a vámszedő alakját: a farizeus dagad az önbizalomtól, hiszen tudatában van annak, hogy őt mindenki tiszteli, mindenki értékeli az ő vallásosságát, valóban bűntelen és erkölcsös ember – innen származik komolysága is, de sajnos őt döntően befolyásolja a róla kialakított kép, s minden megnyilvánulása a közönségnek szól. A lehető legnagyobb távolságra a köztiszteletben álló farizeustól ott van a vámszedő, a társadalom által megvetett ember, akinek nincs mivel büszkélkednie, semmilye sincs, amivel az embertársai tiszteletét kiérdemelhetné. Tudatában van annak, hogy őt mindenki megveti, s úgy is érezheti, hogy jogos az, hogy őt lenézik, őszintén belátja, hogy életében túl sok volt a megalkuvás, a kompromisszum, a csalás, az önbecsapás. Minden tette anyagi haszonnal járt, s lelkiismeretét az sem nyugtathatta, ha arra gondolt, hogy ezek mind csak anyagiak. Ő a társadalom peremére szorított gonosztevőnek, árulónak tekintett gazember, akinek úgy tűnik –, hogy soha sem fog tudni megváltozni, s élete végéig úgy fog élni, ahogyan eddig. Nem szabad itt, a történet ezen a pontján abba a tévedésbe esnünk, testvéreim, hogy valamelyik szereplővel azonosuljunk, a vámszedővel például. Higgyétek el testvéreim, a vámszedő bőrében nem éreznétek jól magatokat, hiszen ki az közületek, aki arra vágyik, hogy ő legyen a társadalom peremére szorított, valóban vétkes, bűnös életet élő ember, aki minden közösségből ki van rekesztve, aki az örök kívülálló. Ám ha úgy imádkoznánk, úgy kiáltanánk fel, hogy „Köszönöm, Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint az a „farizeus”, akkor csapdába esnénk, hiszen semmivel sem lennénk különbek nála, mi magunk válnánk képmutatókká, álszentekké, olyan emberek, akiket leginkább a kitüntetések, címek és külsőségek foglalkoztatnak. Mindig, amikor összehasonlítjuk magunkat másokkal, s önelégülten és megelégedve vonjuk le következtetésünket, hogy velünk minden rendben van, másokkal pedig mindig baj van, álszentül viselkedünk.

Kedves Testvéreim! Jézus nem azért mondta el ezt a történetet, hogy a hallgatók, ebben az esetben mi, a történet bármelyik szereplőjét elítéljük, hanem az a cél, hogy felismerjük magunkban a farizeust, de a vámszedőt is. Van, amikor mi is úgy gondolkodunk, mint a történetbeli farizeus: büszkék vagyunk arra, hogy különbek vagyunk másoknál, s azokhoz hasonlítjuk magunkat, akikről úgy gondoljuk, hogy nem érnek annyit, mint mi magunk. Máskor viszont a vámszedő lelkisége jut érvényre: felismerjük életünkben a kudarcot, meglátjuk vétkeinket, fogyatékosságainkat, s olyan ördögi körben keringünk, amelyből nem tudunk kitörni.

A megigazulás, abban az értelemben, ahogyan azt Jézus használta, ott kezdődik, Testvéreim, amikor már nem arra törekedsz, hogy különb legyél embertársaidnál, hanem te önmagad vagy, akarsz lenni, s az istenfiúság mércéjéhez méred magadat, életedet. A megigazulás az, amikor tárgyilagosan számba tudod venni sikereidet és kudarcaidat, hiúság és büszkeség nélkül. Hiszen csak akkor nyílik meg előttünk az istenfiúság nagyszerű távlata, ha nyíltak, őszinték és alázatosak vagyunk önmagunkkal és embertársainkkal.

Kedves Testvéreim, a Jézus által tanított megigazulás nem csak egyéni, nem csak magánügy, hiszen kapcsolatban van másokkal. A farizeus így imádkozott: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rablók, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámszedő is.” A vámszedő pedig távol állt, és verte a mellét. Már kitértünk arra, tisztáztuk azt, hogy a vámszedő jogosan vádolta önmagát, mivel valóban bűnös, érzi bűnei súlyát, vétkező élete súlyát. És mit tesz a farizeus? Ő máshol méri magát, kihasználja embertársát azért, hogy mutogassa magát Istennek, mert a vámszedő mellett ő a tökéletes ember, lényegében felsőbbrendűnek tekinti magát, minden szempontból, jobbnak és értékesebbnek. A farizeus nem tesz mást, mint hogy gratulál Istennek, hogy őt olyannyira tökéletesnek, tisztának és bűntelennek teremtette. Sokszor az emberek közötti konfliktushelyzetek pontosan az ilyen magatartásokból erednek, amikor hálásak vagyunk Istennek, hogy nem vagyunk olyanok, mint a többiek, nem vagyunk olyanok, mint a mellettünk élő ember. Így alakítunk ki, annyira bután és vakon, ellenségképeket, melyekkel elfeledjük saját kudarcainkat, mert így nem kell szembesülnünk saját magunkkal, fogyatékosságainkkal. És amikor két ily módon gondolkodó ember egymással szembekerül, akkor elkezdődnek a vég nélküli vádaskodások.

„Istenem, köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint a másik ember” – ez az a magatartás, amely megkövesíti az ember szívét, amely minden változást vagy változásra való vágyat kiiktat az emberből, s amely soha nem vezet, nem is vezethet a szellemi fejlődésre, a lelkiségre. Aki így gondolkodik, akár a farizeus, nem csak a saját, hanem környezete jövőjét is veszélybe sodorja: a megrekedésbe, a mozdulatlanságba, a halál előtti lelki sivárságba. „Ez megigazultan ment haza, nem pedig az” – mondta Jézus a vámszedőről illetve a farizeusról. Az egyiknek sikerült kitörni a vádaskodás, az egyéni élet kudarcainak a másra hárításának ördögi köréből, nem vesz részt abban a harcban, amely arra megy ki, hogy kié az elismerés, a taps. Az egyik a kettő közül őszinte, és megigazult. A megigazulás itt a görcsökből való megszabadulást, a szabadságot jelenti, amely lehetővé teszi az embert az egyéni változásra. De nehogy azt higgyétek, Testvéreim, hogy a megigazulás egyik pillanatról a másikra történhet. A történetből nem következtethetünk arra, hogy a vámszedő gyökeresen megváltozott volna. Nincs szó arról, hogy lemondott volna állásáról, s hogy az emberek is egyből más szemmel nézték volna őt. De mivel őszintén elfogadta hibáit és vétkeit, megbánta bűneit, nem takargatta többé Isten és önmaga előtt a fogyatékosságait, ezáltal lesz képes a változásra, arra a kegyetlen, hosszú és erőt emésztő folyamatra, amely egy igazabb, hitelesebb, őszintébb és istenesebb élethez vezet.

Feletetted-e már azt a kérdést, Testvérem, hogy mi lenne akkor, ha az emberek nem ellenségképeket alkotnának egymásról, hanem egy közös jövő építésére rendezkednének be? Mi történne abban az esetben, ha az emberek – az emberiség –, a kudarcaikért nem egymást okolnák, ha nem állandóan a bűnbakok keresésével foglalnák el magukat? Vagy gondolkodtunk-e azon, hogy milyen lenne az életünk, ha nem állandóan felsőbbrendűségünket próbálnánk bizonygatni mások előtt? Biztos, hogy egészen más szempontból szemlélnénk a jövőt, csodálatos lenne, ha a szövetségesek a kudarc miatt nem fordulnának egymás ellen, nem fordítanának hátat egymásnak, és minden ember magára vállalná mindazt, ami velünk, az emberiséggel történik.

Megigazult – ez ott kezdődik, amikor saját magunkat a jézusi mércével mérjük, s nem társainkban keressük a hibát, a szálkát. Ez az, ami meg tudná változtatni az embert, az emberiséget, ezáltal válhatunk méltóvá és felkészültté ahhoz, hogy Isten országának építői legyünk. Ne ítéld el a farizeust, ne magasztald fel a vámszedőt, Testvérem! A megigazulás egyéni, lásd, hogy Rólad van szó, nem a melletted álló embertársadról, ne másokban keresd a hibát, ne a világban. Változtass életfelfogásodon, változtass életeden. Ne szalaszd el ezt az alkalmat, élj vele! Ámen.

 

Székely Kinga Réka

 

Íme, az én ajánlólevelem

 

2Kor 3,1–3

 

Kedves Testvéreim!

Pál apostol újra levelet ír a korinthusi gyülekezetnek. Ez alkalommal arról számol be, hogy nem tud hozzájuk menni, de reméli, hogy megállnak a hitben, bár a Sátán az mindig lesben áll, hogy rászedje az Istent szerető embereket. A levélnek változó a hangneme. Hol nagyon odaadó, hol  kérdőre vonó. A felolvasott versek a kérdőre vonó hangnemet viselik. Mintha Pál meg lenne sértődve, támadólag kérdi híveit: hát nem ismertek engem? Elkezdjem magamat megint ajánlani nektek? Esetleg küldjek valakitől rólam szóló ajánlólevelet? Aztán változik a hangnem, és egy nagyon szép és mély­értelmű hasonlattal írja le, hogy az ő ajánlólevele nem más, mint maguk a korinthusi hívek. A tény, hogy ők megtértek, és Istennek tetsző életet élnek, elég ajánlás arra nézve, hogy mindenki elhiggye, hogy Pál jó pásztor, jó lelkész. Az élő Isten írta ezt a levelet, nem tintával, hanem lélekkel van írva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústáblájára.

Igen, Pál meg van győződve arról, hogy az ő hite, szeretete, az ő munkája meghozta gyümölcsét, hogy sikerült az embereket jó útra téríteni, sikerült őket megtanítani Istennek tetsző életet élni.

Amikor ide készültem hozzátok, Fiatfalvára ( én pont ott voltam, de így is lehet fogalmazni, amikor ezen egyházi beszéd megtartására készültem), folyton az járt a fejemben, hogy én is Pálhoz hasonlóan kellene írjak nektek egy levelet. Egy levelet, amiben ajánlom magam, hogy Istennek igaz szolgája vagyok, szép és okos, hívő és makulátlan erkölcsű (csak vonja valaki kétségbe ezeket a jó tulajdonságaimat). Ebben a levélben még azt is megígértem volna, hogy addig el nem engedlek titeket innen, míg ti is fel nem írjátok a szívetek táblájára, hogy megtértetek, hogy Jézust követitek.

Gondolom, hogy ilyen levelet nem kaptatok, most tehát levél nélkül állunk szemtől szembe, tehát ajánlom magamat hibáimmal együtt. Lelki ajánlólevelem az a gyülekezet, ahol szolgálok, és az élő hit, amiről remélhetőleg ez alkalommal is vallást teszek.

Röviden tehát így fogalmazható meg az én ajánlólevelem, és ez már önkéntelenül maga után vonja a kérdést: és hol van a ti ajánlóleveletek? Hogyan fogalmaznátok?

Tudom, hogy nehéz a kérdés, ezért most beérem néhány ígérettel is. Kérlek, ígérjétek meg, hogy ma este egy kicsit erősebb hittel hajtjátok fejetek a párnára, hogy ma este egy kicsit hangosabban ajánljátok magatokat, a bennetek levő jót, a bennetek levő szentet a családnak, az egyházközségnek, a világnak.

Nos, megígéritek??

Ha igen, akkor most csak arról kell meggyőzzelek titeket, hogy ez lehetséges, itt és most, és nemcsak a szavak szintjén, hanem a valóságban is.

Mindig vegyes érzésekkel olvasom a társkeresők rovatát az újságokban. Persze lehet, hogy csak én problémázok ezzel, lehet, hogy másnak kimondottan segít a társkereső. De nekem mindig szeget üt, hogy a társkeresők mindig magasak, szőkék, barnák, jó megjelenésűek, kisportoltak, házuk is van, jó munkahelyük is van, s mégsincs társuk….

Valami baj van az ilyen hirdetésekkel, az ilyen ajánlólevelekkel. A baj oka az önismeret hiánya, vagy a hibás önismeret.

Nyilván nem ők az egyetlenek, akik hibás önismerettel rendelkeznek. Lehet, mi is így vagyunk, csak mi nem írjuk le.

De ahogy szavainkkal és tetteinkkel a mindennapokban bemutatkozunk, az nagyon sokat elárul. Milyen nevetséges és egyben szánalmas, amikor folyton csak a szebbik oldalunkat akarjuk mutatni, és percek alatt előtör az ún. igazi énünk. Fölöslegesen palástoljuk rossz tulajdonságainkat, hisz ez olyan, mint amikor egy tüske ment a bőrünk alá, és ahelyett, hogy kivágnánk, még beljebb taszítjuk azt. Minél mélyebben van egy tüske, minél homályosabb önismeretünk, annál több genny, annál több félreértés és félrevezetés termelődik körülötte, míg végül a test vagy a lélek meg nem szabadul attól.

Annyira fájdalmas és kellemetlen, amikor valaki pl a családi egyet­értésről regél, s közben az arcán még megvannak a múlt heti pofonok nyomai. Ugyanez a szomorú érzés születik meg bennem, amikor a faluban mindenki arról beszél, hogy mennyire szereti a tisztaságot, s közben a falu folyton tele van szeméttel, hogy néha a térdünkig ér. Vagy: egyesek meg szeretnének győzni az egyházszeretetükről, s közben „az Istennek sem fizetnék ki az egyházfenntartást.”

Nem kell az ajánlóleveled ilyenkor, Testvérem, mert az hamis. Nem az a valódi éned, amit mutogatsz, amiről akarattal meg akarsz győzni. A valódi éned előbb utóbb úgyis megnyilatkozik, mert az az eredeti, a valódi, az igaz.

Egyszer valaki így mutatkozott be: xy vagyok, javulófélben lévő alkoholista. Jó nagyot néztem, s tapintatlanul megkérdeztem, mikor ittál utoljára? Hét éve – volt a válasz, de ma is kísért. És mennyire voltál alkoholista, kérdeztem megint? Annyira, hogy amikor elkezdtem inni, öntudatlanságig ittam, s ebből kifolyólag állandóan valami rosszat tettem: italos vezetés stb. S milyen gyakran volt ez? Évente néhányszor, volt a válasz, de számomra az is több volt a soknál.

Azóta is csodálom azokat az embereket, akik merik vállalni gyengeségeiket, akik nem palástolják hibáikat, hanem megpróbálnak segíteni önmagukon. Ők az igazi énjüket ajánlják, aki bár gyenge, de mégis képes a javulásra. Társadalmunk állapotát vizsgálva sok bajjal szembesülünk, és mint hívő emberek szeretnénk e bajokat gyógyítani. A gyógyulás első lépése azonban, hogy először is hiteles ajánlólevelet állítsunk ki önmagunkról. Mi is sokan mondhatnánk: alkoholista vagyok, mert amikor iszom, nem én uralkodom magamon, hanem az ital uralkodik rajtam, de hiszek a gyógyulásban. Hitetlen vagyok, bár hinni akarok, hiszek a hit erejében. Irigy vagyok, bár jószívű szeretnék lenni, hiszek a jóság erejében, és így tovább.Vállaljuk önmagunkat, vállaljuk hibáinkat, csak így tudunk megszabadulni tőlük.

Pál és a korinthusiak példája önkéntelenül a mi helyzetünkre tereli a figyelmet. A lelkész és a gyülekezet mostani helyzetére. Gondolom, mindnyájan egyetértünk abban, hogy a lelkész és a gyülekezet között kölcsönhatás van. A lelkész alakítja a gyülekezetet, de a gyülekezet is alakítja a lelkészt, jó esetben zsák a foltját megtalálja. Azonban, ha végigtekintek a főleg télen üres templomokon, az a kérdés vetődik fel bennem, hogy most a gyülekezet nevelte-e félre a lelkészét, vagy fordítva? Saját magam szolgálatával kapcsolatosan is merülnek fel kérdések, főleg amikor megtántorodom a hitben, és kudarcot vallok a szolgálatban, és így fogalmazok: már nem hiszek, már nem remélek, már elegem van, adják el a hívek a templomot, osszák szét a pénzt, nem érdekel…Ugyanarra a kérdére jutottam: ki írta rosszul az ajánlólevelet, ki nevelte félre a másikat?

Egyházunkban voltak lelkészek és gyülekezetek, amelyek bevonultak a legendák világába, mert Istennek nem tetsző dolgokat műveltek. Általában nem tudtak megválni a saját igazuktól, és csakis a másik felet hibáztatták azért, hogy az egyházközségben nem mentek jól a dolgok, hogy mindig félrevezették egymást.

Az egyik ilyen legendás lelkész kezdte egyik prédikációját: A pálinka mindennél jobb, nálatok is hívek, Nálad is Isten, mert a pálinkának elmondhatom úgy a bánatom, hogy ne kacagjon ki, mint ti, hívek, vagy ne szidjon meg úgy, mint Te, Isten. Nem tudom, hogy hosszútávon mennyire értékelték a hívek ezt a lelkészt, nem tudom a történet végét, de annyit igen, hogy az ajánlólevelek megírásánál komoly bajok voltak, mert ha a gyülekezet írta a lelkész ajánlólevelét, akkor az Isten őrizzen ilyen lelkészektől, ha pedig a lelkész a gyülekezet miatt lett ilyen siralmas ajánlólevél, akkor az Isten óvjon az olyan gyülekezetektől.

Egy másik történet szerint – ez a történet különben a szentpéteri egyházközség levéltárában található, igen ritka és érdekes jegyzőkönyvben van megörökítve – egy lelkész hallja, hogy egy nő valahol nem messze segítségért kiált: jaj, megöl, jaj, megöl. Hamarosan kiderült: a szomszéd verte a feleségét. A lelkész együttérző szívvel siet a bajban levő nő segítségére, aki meglehetősen cudar állapotban volt, hisz a lelkész jónak látta közbelépni. A csitító szó és a védelmet nyújtó kar azonban nem sokat ért, a vége az lett, hogy a szomszéd a lelkészt is jól elverte. A keblitanács bírságot ült, és felkérte a szomszédot, hogy kövesse meg a papot, de az nem akarta megkövetni. Érvelése így hangzott:  az a nő, az ő tulajdon felesége volt, akihez még a papnak sincs semmi köze, csakis egyedül néki.

E történet fényt vet mind az illető egyházközség, mind az illető család helyzetére. Kevés hitellel beszélhet a férj a házasság szentségéről, mert maga számára szörnyen rosszul állította ki az ajánlólevelet. A lelkész mindkét esetben rosszul jár: akkor is, ha magát tekinti a gyülekezet élő ajánlólevelének, hisz „milyen papja van egy olyan gyülekezetnek, ahol ilyen dolgok mennek végbe?” Ha a gyülekezet a lelkész élő ajánlólevele, akkor is szomorú a kép, mert „milyen gyülekezet lehet az olyan, ahol így bánnak a pappal?”

Hiterősítő hét van: állítsd ki magad számára az ajánlólevelet. Istennek tetsző életet élsz-e? Szívedbe az élő Isten írja-e be az ajánlást? Hisz ez volna az igazi.

Honnan tudod, hogy Isten ajánl téged? Onnan, hogy érzed. A szíved táblájára Isten felírja, hogy szeret téged, hogy veled van. Ezt először is te kell érezzed, te kell erről meggyőződve légy, s ha ez így van, akkor a külvilágnak is bemutathatod ajánlóleveled, a környezetedet is meggyőzheted arról, hogy igenis, az életed a tükörképe a benned élő isteni ajánlólevélnek.

Amikor Isten írja az ajánlólevelet, akkor megmásíthatatlanul érzed, hogy teljes az életed, hogy csak az hiányzik belőle, amit úgyis tudsz nélkülözni.

Amikor Isten írja az ajánlólevelet, akkor mind a családban, mind a tágabb közösségben felismerik azt, mert tapasztalják benned az erőt, a hit erejét.

Amikor Isten írja számodra az ajánlólevelet, akkor érzed, hogy minden nap minden órája egy szép ajándék Istentől. Érzed, hogy ezzel az ajánlólevéllel szinte csodákra vagy képes, hisz annyira bízol Istenben, hogy másokat is Hozzá tudsz vezetni.

Vizsgáld meg azokat, akiket ajánlólevelednek tartasz. Társadat, gyermekeidet, a közösséget, amelyben élsz. Vajon azt a képet mutatják rólad, munkádról, életedről, szeretetedről, ami valós?

Hogy ajánlóleveled hiteles legyen, Istentől kell származzon, de a körülötted élőkön is meg kell érezzék ezt a hitelességet. Tedd magad képessé arra, hogy Isten ajánlólevelét megkapd, és hogy környezeted is ezt tükrözze vissza.

Légy derűs és elégedett, érezzed lelkedben, életedben a teljességet, azt hogy életed szép, életed érték.

Hallgass Isten szavára, amikor lelkedbe ír. Hallgasd, mit mond?

Tudod te is jól, nem kell azt én mondjam, hogy ha Istennek tetsző életet élsz, akkor Isten is azt írja szívedbe, hogy szeret téged, hogy megajándékoz az élet egyszerű és ugyanakkor nagyszerű boldogságával. Mert a boldogság nagyon is egyszerű dolgokból áll, mindenkinek jut belőle, azt nehezen lehet elvenni tőled, ha a szívedben érzed. Kapaszkodj hát a hit segítségével a saját boldogságodba.

Kedves Testvéreim: ajánlom magamat. Minden jóra, ami Istennek tetszik, kapható vagyok. Pál apostol nem lehetek, de arra legalább képes vagyok, hogy a megtartó egészséges, vallásos hitről vallást tegyek, és titeket is meggyőzzelek arról, hogy csakis a hit tart meg életünk megpróbáltatásai között. A hit megtalálása egyenlő a bajok felszámolásával, a hit megtalálása egyenlő az isteni ajánlólevéllel. Szabaduljunk meg a hamis ajánlólevelektől, azok úgyis csak mulandólag boldogítanak, nekünk pedig örökkévaló boldogság, örökkévaló bizonyosság kell.

Ajánljuk életünket Istennek, s rajta keresztül szeretteinknek, feltétel nélkül, hisz megérdemlik. S ha megtapasztaltuk, hogy mily boldogságot szerez az, ha valaki örül nekünk, akkor biztos, hogy mindig ez a vágy hajt majd ajánlani magunkat a jóra, a nemesre, az Istennek tetszőre.

Isten ajánl téged, Testvérem, fogadd el ezt az ajánlást, és légy méltó Hozzá. Engedd, hogy Isten meggyőzzön a maga szeretetéről, engedd, hogy ez a szeretet kisugározzon, és akkor nem kell álarcokat hordjál, hamis ajánlólevéllel járj, mert ha Isten ajánl téged, akkor hiteles vagy, és a körülötted élők is megérzik ezt, és visszasugározzák. Így lesz az életed teljes, így leszel elégedett. Ámen.

 

Székely Kinga Réka

 

Köri nőegyleti találkozóra

 

Péld 14,13; 17,22

 

Kedves Testvéreim! Gyermekkorom szülőfalujában élt egy idős, magányos hölgy, Kolozsi néni. Hozzátartozói, ha voltak is, soha nem látogatták meg. A szomszédok adományaiból éldegélt. Magányát velünk, gyermekekkel űzte el, pedig mi nem voltunk egy kedves társaság. Úgy vonultunk be Kolozsi néni udvarába, mint egy megszálló hadsereg. Egyesek egyenesen a csűrbe mentek, mások a padlásra, mások a konyhába vagy a sütőbe. Mindent birtokba vettünk, és közben rémüldöztünk az elhagyatottságnak és a szegénységnek ijesztő jegyein. A macska döglötten meredt az udvaron, a konyhaasztalon éves borkánok tornyosultak mindenféle maradékkal, miken az egerek hada hancúrozott. Kolozsi néni nem hallott és nem látott jól. Mi kajánul kiabáltunk csúfolódó szavakat a háta mögött (egy kicsit mégis tartottunk attól, hogy hátha mégsem süket, csak teszi), utánoztuk botladozó járását, és tenyerünkkel legyeztünk az arca előtt. Ő szegény tűrte, talán nem látta, talán nem akarta látni a mi kegyetlenségünket.

Ahogy felnőttként visszagondolok Kolozsi nénire, szinte sírni tudnék. Leginkább pedig azt siratom, hogy hová juthat az ember, ha idős, ha nő, ha egyedül van. Szégyenkezésemet is takargatom, hisz sokszor ordít bennem a meggyőződés: nem akarok vénasszony lenni soha. Sőt, asszony sem akarok lenni, sem nő, sem lány. Nem jó nőnek lenni.

Már gyermekkoromban megtanultam ezt, de akkor épp nem fogtam fel. Csak azt tudtam, hogy Kolozsi néni rusnya, süket, vak, bűzlik, és még a gyermekek is azt tesznek vele, amit akarnak, pedig gyermekkoromban a falusi gyermekek szavára tudvalevőleg keveset adtak, vagy éppen meg se hallgatták azokat. Kolozsi nénit lehetett sértegetni.

Bezzeg az öreg férfiakat nem. Kaptunk volna vagy tőlük egy-egy sapkát. Nagy komótosan kint üldögéltek a padon, hegyezték a bajuszukat, szívták a szivarukat, valaki mindig főzött, mosott rájuk, hiszen ők, férfiak, csak nem fognak neki ilyen asszonyi dolgoknak. Tekintélyt parancsolóan meredeztek a világba, és mi meg voltunk győződve arról, hogy ha ők nem gondolkoznának és nem beszélnének a nagyon fontos dolgokról, a világ meg is állna.

De Kolozsi néniből mindenki bolondot csinálhatott. Kolozsi nénitől senki sem félt, s ezért meg is vetettük őt sokan.

A félelem azóta is fogva tartja szívemet. A félelem, hogy felnövök, asszony leszek, majd vénasszony, félig süket, félig vak, piszkos, szánalmas, magányos.

A félelem életünk egyik leghatalmasabb érzése, szinte felmérhetetlen hatással van minden gondolatunkra és tettünkre. A félelem megbilincsel, a félelem süketté és vakká tesz.

Kolozsi néni szánalmas életének tanulsága az évek során sokszor visszaköszöntött rám. A faluban, a világban, bárhol jártam, mindenhol azt láttam, hogy a gyengébb nemet megalázzák. Sok lányt megerőszakolnak. Sok lánynak sokat ígérnek egy szeretkezés erejéig, aztán nemhogy az apaságot nem vállalják, de még azt is letagadják, hogy valaha is ismerték volna az illető lányt. Sok feleséget megvernek, sok feleséget megölnek, sok nőt kifosztanak, sok öregasszony a Kolozsi néni sorsára kerül.

Az asszonyi életek kínlódása ébresztett rá arra az igazságra, amit a Példabeszédek könyve mond: nevetés közben is fájhat a szív, s az öröm vége is lehet bánat.

A nevetés orvosság a sokat próbált asszonyoknak. Hogy közben fáj a szív, az más dolog. Azt el lehet hallgatni, el lehet takarni a nagy nyilvánosság elől. A lélek vizsgálója, a szeretet Istene előtt azonban nem lehet, és nem is kell. Isten előtt lehet sírni, a fájdalmat megvallani, mert ő nem kacag ki, nem használja fel ellened, nem él vissza veled.

Istennek megvallhatod a fájdalmadat, mert ő nem azt mondja, jaj, hallgas, nehogy valaki meghallja, még szégyent hozol rám, hanem biztat, hogy mindent mondj el, hogy öntsd ki szívedet.

Istent az imádság által lehet megszólítani. Az imádság olyan, mint egy nagymosás, vagy egy nagy mosogatás. Megtisztít, felvidít, üdeséget ad, újra használhatóvá tesz. Azt nyilván tudjuk, hogy a szennyestől s a mosatlantól csak percekig lehet megszabadulni, mégis megkönnyebbülést érzünk amikor elvégezzük ezeket a munkákat. Az imádság is sokszor munka, önfegyelem és kitartás kell hozzá. Borzasztó érzés, ha erőltetve végezzük, haragosan, az ilyen percnyi sikereket adó munkákat, ha megaláztatásnak érezzük asszonyi mivoltunkat. Már régóta feltettem magamban, hogy írni fogok egy lelkigyakorlatot mosogatásra és mosásra. Egy kis imádságos könyvet, hogy miközben végzem a munkát, imádkozhassak. Eddig még csak odáig jutottam, hogy minden mosogatáskor arra kérem Istent, ahogyan én megtisztítom az edényeket, Ő is úgy tisztítsa meg lelkemet. Tisztítsa meg lelkemet, tegye könnyűvé szívemet, vidámmá az életemet. Adjon tiszta szívű kacagást, ne csak olyat, ami mögött fáj a szívem.

Szeretném kedves asszonytestvéreim, ha női mivoltunk minden egyes mozzanatát felemelőnek tartanánk, ha áhítattal tudnánk önmagunkat megvalósítani, s ha minden egyszerű tettünkben jelen volna az Isten szentsége utáni vágy.

De miért csak a vágyakozás szintjén beszélünk ezekről a dolgokról?

Miért kell szinte mindig így fogalmazni: „szeretnénk ha…”. Egy kis önvizsgálat rávezet arra a tényre, hogy a vágyat sokszor mi nem engedjük valóra válni, mert az élet, a körülmények, valami vagy valaki kegyetlenné tesznek bennünket is. Sokszor az az érzésem, hogy kevesebb lenne a fájó szívű nevetés, ha egymás iránt több együttérzést tanúsítanánk. Mert hogyan lehetne vidám a szívünk, hogyan orvosolhatnánk fájdalmunkat, ha pont belőlünk hiányzik az együttérzés képessége?

Két szomszédasszony egy ideig nagyon jó barátságban volt egymással. Idővel azonban egymással vetekedni kezdtek. Szinte harcoltak egymással, hogy kinek szebb a lakása, kinek szebb a ruhája, kinek jobb az élete. Széles mosollyal dicsekedtek egymásnak sokáig. Egyszer azonban megtört a jég. Az egyik éppen sírt a konyhában, mikor a másik kopogtatott. Már nem lehetett letagadni. A belépőt is elfogta a sírás, mert eszébe jutott, hogy otthon egyedül ő is sokat sírt, mert nem volt akivel gondjait megoszhatta volna, a büszkeség meggátolta ebben. Aztán mintha egy csendes bűnvalló imádságot mondanának, vagy mintha egy alapos nagymosást végeznének, szép lassan elmondták egymásnak magányos harcaikat, s belátták, hogy milyen bután viselkedtek, amikor a barátságot feladták a versengésért.

A fájó szív, s a bánatos lélek még a csontokat is kiszárítja, írja a Példabeszédek könyve.

Gondolom, a ti nevetekben is mondhatom, hogy a fájdalmat és a bánatot legtöbb esetben a félelem okozza.

Félünk a kinti világtól, mert az megtanított félni. A sok erőszak, durvaság, visszaélés, a magány, a szegénység megtanított félni.

Félünk sokszor önmagunktól is, hogy mire leszünk képesek és mire nem. Félünk attól, hogy elveszítjük józan eszünket, és olyat teszünk, amit később megbánunk. Félünk attól, hogy nem leszünk képesek felszólalni, amikor kell, amikor a magunk igaza vagy a mellettünk élő nő igazáért ki kellene állni.

A félelmet csak a hit ellensúlyozhatja. A hit vidámmá teheti szívünket, s a vidám szív a legjobb orvosság. Emeld fel hát fejedet a csüggedésből, Testvérem. Emeld fel a fejedet, és nevetésed legyen szívből jövő, ne a fájdalmat takargassad vele. Ha fáj a szíved, mondd el bánatod annak, akiről tudod, hogy meghallgatja, és megvigasztal.

Emeld fel mosolyogva a fejed, és vidám szívvel végezd munkádat, éljed életedet.

Ne csüggedj, nem érdemes. Azon próbálj változtatni, amin lehet, a többit bízd Istenre. Egy rövid imádságot ajánlok figyelmetekbe, ez az imádság már körbejárta a világot és millió embernek, férfinak és nőnek hozott lelki békét. Az imádság a következő:

Istenem adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,

Bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok,

És bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

Igen, be kell ismerni, hogy vannak dolgok, amin nem tudunk változtatni. Azonban ha ezt nem ismerjük fel, akkor ebbe belebetegszünk, mert a tehetetlenség érzése dühössé és igazságtalanná tesz. Nem tudunk változtatni fizikai erőnkön, de nem is kell, a lelki erő mindig több eredményt hoz. Nem tudunk változtatni azon, hogy általában olyan munkát végzünk, aminek csak percnyi sikerélménye van, de legalább el tudjuk fogadni ezt, és megtanulunk általa párhuzamot vonni az egyszerű dolgok és az élet nagy dolgai között.

Nem tudunk változtatni az olyan életeken, mint amilyen a Kolozsi nénié volt, de abban a nyomorúságban is meg tudjuk találni azt, ami Istentől jövő, ami szent. Megértjük, hogy az életnek szerves része a szenvedés és az elmúlás. Megértjük és örvendünk annak, ami még van, ami még élet, ami még vidámság.

Ha fáj a szíved, a bátorság segít. Legyen mindig bátorságunk változtatni ott, ahol lehet. A bántalmazott nők mellett álljunk ki, a büszkéket intsük szerénységre, a hitetleneket tanítsuk meg hinni, a türelmetlenül átkozódókat vezessük rá a vidám szív gyógyító hatására.

Isten mindannyiunk számára megadja a vidámság lehetőségét, nekünk csak fel kell ismerni a lehetséges utakat, amelyeken járva megtalálhatjuk szívünk, életünk vidámságát, még akkor is, ha sokszor fáj a szívünk. A fájdalom is egyik módja annak, hogy értékelni tudjuk a vidámságot. Nem azt próbálom elhitetni Veletek, hogy muszáj szenvedni és kell a fájdalom, csupán arról akarlak meggyőzni, hogy a fájdalom is csak egy mozzanat, mert mindig van továbblépési lehetőség, a fájdalomtól mindig meg lehet szabadulni.

Legyetek hát józanok, és elfogultság nélkül ítéljétek meg életeteket. Tegyetek különbséget a között, amin lehet, és amin nem lehet változtatni, és legyen mindig bátorságotok kiállni a változtatás, a jobbra hivatottság mellett.

Prédikációm végéhez érve egy másik nőalakot szeretnék bemutatni Nektek, nehogy a Kolozsi néni életének szomorú árnyékával hagyjátok itt ezt a találkozót. Molnár néni is gyermekkorom szülőfalujában élt, és egyenes ellentéte volt szegény K. néninek. Kövér, jól táplált, pirospozsgás, mindig kacagó, mindent meglátó, meghalló, meséket mondó, néha lódító, igazi vidám szívű asszony. Hozzá is csapatostul jártunk, és ő nagy életbölcsességekre tanított minket. Többek között ilyenekre: az élet olyan, mint egy nagy kád szemét, aminek a teteje mézzel van borítva. Ha azt hiszitek, hogy az élet olyan, mint a méz, és ha azt hamar felhabzsoljátok, csak a szeméttel maradtok. Nos úgy éljetek, hogy a méz kitartson, s a szemét