Szervét
Mihály: „közülünk egy”
Vitaindító nyitány: Unitáriusok és Univerzalisták Nemzetközi Tanácsa
(ICUU)
Szervét Megemlékező Konferencia
Genf, John Knox Nemzetközi Református Központ
2003. október 24–25.
A Szervét Mihály
tiszteletére rendezett hétvégi emlékünnepségünk alkalmával az Unitáriusok és
Univerzalisták Nemzetközi Tanácsa (ICUU) nevében szeretettel köszöntöm
mindannyiukat itt, a John Knox Nemzetközi Református Központban.
Természetesen nem lehet nem reagálni helyzetünk ama iróniájára, hogy
találkozónkat épp a Kálvin János egyik leghűségesebb főhadnagyának
dedikált helyen tartjuk. John Knox Skóciában hirdette a kálvini reformációt, és
nagy befolyással volt e nemzet történetének és arculatának alakulására.
De nem Knoxra emlékezni gyűltünk ma össze, sokkal inkább arra,
akit Knox a legeltökéltebben cáfolt, nevezetesen Szervét Mihályra. Keresztezte
e két életút egymást? Nem, legalábbis amennyire én tudom, de a jelenlevők
között talán vannak, akik többet tudnának mondani erről a kérdésről.
Az azonban érdekes, hogy míg Szervét Mihály 1553 nyarán a francia inkvizícióval
küzdött, addig John Knox az angollal. Ott július 6-án Tudor Mária, – vagy a „véres
Mária”, ahogy későbbi nevén elhíresült – került Anglia trónjára. És személyes
küldetésének tekintette a protestáns reformáció megsemmisítését, amit apja,
VIII. Henrik, de még inkább fivére, VI. Edward támogatott. Ő vérrel és
tűzzel kívánta elnémítani.
Knox biztonságban volt Edward Angliájában, de ennek mostanra vége
szakadt. Szökevényként Kálvin Genfjébe menekült, ahol minden bizonnyal a
Szervététől nagyon eltérő fogadtatásban volt része! De hogy volt-e
átfedés ottlétük idejében, azt nem tudom. Knox megélte, hogy dicsőségben
visszatérhetett szülőföldjére, de Szervét közel sem volt ilyen szerencsés.
Egy ilyen hírhedt eretnek félelmet kelt, sőt rettegést és gyűlöletet
az úgynevezett „igazhitűek” (ortodoxok) szívében. Egy az unitáriusok iránt
mély rokonszenvet tápláló költő 236 évvel később írt szavai jól
illenek Szervétre, jóllehet későbbi szabadelvűek védelmében
fogalmazta meg:
„Ortodox, ortodox,
Én vészharang zúgásának hallom,
Egy eretnek fuvallat
Hogy beleremeg Nyugat:
Aminek nincs értelme, értelmetlen az.”
E költő természetesen nem más, mint Robert Burns, a vers címe
pedig: The Kirk’s Alarm.
Szervét Mihály arra a következtetésre jutott, hogy a római katolikus
egyház által tanított és a 16. századi protestáns reformáció nagy vonulatai
által is fenntartott Szentháromság-dogmának – Burns szavaival – „nincs értelme”
(not sense), így az nem lehet más, mint „értelmetlen” (nonszensz).
A három személy, mégis „egy természet” tanának megkérdőjelezése
volt az, ami miatt ez a koraérett, vitázó hajlamú spanyol ifjú először
került mind a katolikusok, mind a protestánsok rosszalló figyelmébe. Első
könyve, az 1531–ben megjelent De Trinitatis
Erroribus, és a következő évben megjelenő második, a Dialogorum de Trinitate Libri Duo után
hamar céltáblává vált, Bainton szavaival „vadászott eretnekké”.
Szervét támadást
intézett az Istennel kapcsolatos katolikus és hitvallási tanítás ellen. Nyílt
vita tárgyává tett egy olyan kérdést, amelyet a reformáció vezetői
igyekeztek érintetlenül hagyni. Pedig közülük többen is tisztában voltak azzal,
hogy Szervét szentírási érvei helytállóak, különösképpen miután Erasmus 1516-os
Görög Újszövetségében hiteltelenítette a Szentháromság egyetlen „bizonyító”
lókusát, az 1Ján 5,7-et.
Volt egy pillanat, amikor egy bizonyos Petrus Caroli magát Kálvint is
megvádolta az „ariánusság bűnrészességével”! Talán ez lehet a magyarázata
annak, miért viseltettek protestánsok Szervéttel szemben legalább annyira
ellenségesen, mint a katolikusok. Ahogy François Wendel írja Kálvin-tanulmányában:
„…Caroli célzásának emléke vezette arra [Kálvint], hogy később olyan
eltökélten védelmezze a Szentháromság dogmáját”. Wendel hozzáteszi: „…ugyanakkor
valószínűleg szerepet játszott Szervéttel szembeni viszonyulásában is”. A
protestáns vezetők és még egy olyan katolikus reformátor is, mint Erasmus,
igyekeztek „békén hagyni” a Szentháromságot, nehogy a kereszténység történelmi
hittételeitől való eltávolodás vádját hívják ki maguk ellen. Szervét léket
vágott a csónakon, egy olyan csónakon, amelyet ők sem éreztek valami
biztonságosnak.
Vajon Szervétnek egyszerűen hallgatnia kellett volna, ahogy azt
oly nyomatékosan tanácsolták neki? Semmiképpen nem. Intellektuális és vallási
becsület kérdéséről volt szó. Az az egyház, amely szentírási alapra
építettségét hangoztatja, hogyan tarthat fenn és ápolhat kegyelettel „isteni
igazságként” egy olyan doktrínát Istenről, amely idegen a Szentírástól,
sőt ellentétes annak Istenről és Jézus Krisztusról való
bizonyságtételével? Bárhogy vélekedjünk is ma a Biblia státusáról és
természetéről, a 16. század Európájának kontextusában Szervét kiállását
úgy kell értékelnünk, mint a szándékos elrejtéssel és tagadással szembeni kiállást
a becsület és az igazság nevében. És ezt nem tudták elviselni azok, akiknek
lelkiismeretét bántotta, amit leírt.
És itt kezdődik Szervét Mihálynak mint a radikális reformáció
egyik teológusának a története. Korai munkái olyan általános ellenszenvet váltottak
ki, hogy a reformációnak még azok a toleránsabb vezetői is megtagadták
vele a közösséget, akikben Szervét korábban támogatót és vitapartnert remélt –
mint amilyen például a bázeli Johannes Oecolompadious volt. És itt el kell
mondani, hogy Szervét nem azok közül való volt, aki a 16. századi hitviták
tüzes és sebző élét kikerülendő a simulékony szavak útját választotta
volna. De a dolgok csakhamar elfajultak, és Szervétnek menekülnie kellett. Húsz
évre eltűnt az őt figyelő szemek elől.
Miközben Szervét Mihály eltűnt a színről, Franciaországban
egy Michael de Villeneuve nevű ifjú tűnt fel, aki könyvkiadóként
dolgozott az elkövetkező két évtizedben. Közben matematikát és
orvostudományt tanult Párizsban, jóllehet vallási és politikai feszültségek
miatt egy időre el kellett hagynia a várost – akárcsak egy másik tudós
ifjúnak is, Jean Cauvin-nek (John Calvinnek), akivel korábban teológiai
kérdésekről vitáztak. Párizsba visszatérve anatómiát tanult, és talán
időben ide kapcsolódik az a forradalmi felfedezése, amelyet a
tüdővérkörrel kapcsolatosan tett. Ugyanakkor nagysikerű könyvet írt a
szirupok orvosi használatáról (Syruporum
Universa Ratio, 1537), és összeütközésbe került az egyetem elöljáróságával
az asztrológia jövendölés céljaira való felhasználásával kapcsolatban. Ez ma
talán meglepő lehet, de abban az időben az asztrológia és asztronómia
többé-kevésbé felcserélhető fogalmak voltak, és igen kevesen vonták
kétségbe az égitestek mozgásának földi eseményeket közvetlenül befolyásoló
hatását. Szervét Párizs, Charlieu és Lyon városai között utazva dolgozott, majd
a Rhône-parti Vienne városában telepedett le. Itt elismert, nagy tiszteletben
álló orvosként működött, de tovább folytatta kiadói tevékenységét is.
Kiadói munkásságából kiemelkedik Ptolemaiosz földrajza (1535, 1541) és az
úgynevezett Pagnini-féle Biblia (1542–5).
Kiadói munkája közelebbről szemügyre véve többet elárul de
Villeneuve-ről, mint első látásra tűnhet. E tevékenység és az
ifjú Szervét igazság melletti elkötelezettsége csakhamar visszatérítette
őt korábbi nagy szerelméhez: a teológiához. Ekkor írta meg élete utolsó és
fő művét, a Cristianismi
Restitutiót, amely kalandregényekbe illő körülmények között jelent meg
1552 szeptemberében. De a gyanú már korábban felmerült, nevezetesen Kálvin
Genfjében, hogy Michael de Villeneuve nem más, mint Szervét Mihály, a hírhedt
eretnek. Ökumenikus összeesküvés jött létre kizárólag azzal a céllal, hogy
leleplezze, elfogja és megsemmisítse őt. E láthatatlan szövetséget a
franciaországi római katolikus inkvizíció és a protestáns Genfben székelő
Kálvin János kötötte meg.
A helyzet könnyítéséhez aligha járult hozzá a Cristianismi Restitutio. A korábbi szervéti „eretnekségek” mind
fellelhetők voltak benne, sok újabb kíséretében. Az ifjúkor tapintatlan
szenvedélye itt kiegészült a húsz esztendő tudományos munkájának gyümölcseivel,
s ennek következtében Szervét olyan kihívást jelentett az „ortodoxia” számára,
amely mellett sem a katolikusok, sem a protestánsok nem tudtak elmenni.
A könyv alig élte túl azt az összpontosított erőfeszítést, amely a
föld színéről is el akarta tüntetni minden példányát. Valószínűnek
látszik, hogy az a mindössze három példány, amely fennmaradt, Szervét
legeltökéltebb ellenségeinek birtokában kerülhette el a megsemmisítést, azokéban,
akik Szervét meggyőzése érdekében őriztek egy-egy személyes példányt.
Ezek közül az egyik Kálviné volt, talán az a példány, amelyet ma Edinburgban
őriznek, ahol a St. Giles katedrálisban John Knox néhány évvel Szervét
halála után prédikált.
Szervét életének tragikus utolsó szakasza a legismertebb. Letartóztatás
Franciaországban. Szökés és menekülés, majd egy balszerencsés döntés nyomán
megérkezés Genfbe 1553 augusztusában. Szálláshely a Rue du Rhône és a Place du Molard
találkozásában fekvő Fehér Rózsa fogadóban. Majd letartóztatás a Madelaine
templomában, bebörtönzés és kirakatper a püspöki palotában, amely egyben
törvényszékként és dohos börtönként is szolgált. Eretnekként való elítélés október
26-án. Máglyahalál másnap délben a Champel mezőn.
Ennek a
mártíriumnak az emlékére gyűltünk össze ezen a hétvégén, 450 évvel az
események után.
De miért is nevezzük Szervétet hitünk és vallási hagyományunk
mártírjának mi, unitárius univerzalisták? Gyakran hallani, hogy Szervétnek vajmi
kevés köze van a mi hitünkhöz, nem volt ő unitárius, még kevésbé
univerzalista, és hogy iránta táplált érdeklődésünk csupán a kivégzését
követően feltörő vallásszabadság-igény és tolerancia kérdésére
korlátozódik.
Nos, ez utóbbiak valóban nagyon fontosak. Ezekre a kérdésekre Szervét
ügye fordította a világ figyelmét, illetőleg Sebastian Castellio 1554-es
termékenyítő munkája, a De
Haereticis. Castellio (vagy Castellion) maga sem kerülhette el Kálvin
haragját, és Genf elhagyására kényszerült. Mégis azt gondolom, hogy
igazságtalanságot követnénk el Szervéttel szemben, ha jelentőségét csupán „ügyére”
korlátoznánk, és figyelmen kívül hagynánk tanításait és hitét. E
kiemelkedő, bátor spanyolnak a tanításában sok minden van, ami ma is
megszólíthat bennünket, és aminek jelentősége messze meghaladhatja korábbi
elvárásainkat.
Meggyőződésem, hogy Szervétben unitárius és univerzalista
hagyományaink egyik úttörőjét kell látnunk, olyan valakit, aki a nagy
egyetemes időben nézve azonos oldalon áll velünk, aki „egy közülünk”.
A továbbiakban hadd mutassam be néhány pontban, miért is gondolom így.
1. Szervét elsődleges
teológiai célja az volt, hogy felmutassa Istennek azt a valódi egységét,
amelyet a Biblia is tanít. Szemben az „ortodox” teológiával, amely a maga
Szentháromság-tanával Isten többszemélyűségét hiszi, Szervét a szigorú
értelemben vett Isten-egységért szállt síkra. Arról beszélt, hogy az olyan
kifejezések, mint „Atya”, „Fiú” vagy „Szentlélek” csupán Isten különböző
megnyilvánulásaira utalnak, Isten működésének változatos formáira, amelyek
révén Isten megragadható és felfogható. Nem egyazon közös „szubsztanciát” osztó
három „személy” van, hanem egyetlen isteni valóság, egyetlen isteni
szubsztancia van, amelyet leginkább Atyaként ismerünk, és akiből minden
más kiárad és származik. A modern elme számára ezek a megnevezések nehezen
megragadhatóak. Amit Szervét tett, az nem volt más, mint hogy – minden
figyelmeztetés ellenére is – eltávolította azt a dogmát, amely Istent háromfelé
osztva végső soron három istent vallott, és helyébe a megbonthatatlan
monoteizmus állítását szorgalmazta, amelyről azonban tanította, hogy
megnyilvánulása változatos formákban és eltérő időben történik, és
emberi megragadásának is sokféle útja lehetséges.
2. Jóllehet Szervét elfogadta
Krisztus „csodálatos” születését mint bibliai tanítást, következetesen
igyekezett Jézus emberi voltát hangsúlyozni, és tiltakozott Jézus ember-voltának
alámerülése ellen a személye körül kialakult teológiai felfogásba.
Jézus nem egy emberi formában megjelent preegzisztens isteni lény volt,
hanem – jóllehet Isten fiaként – valódi ember, aki egyfajta „belső
felkenésben” részesült, amely lelkére isteni jelleget ruházott. Így ő volt
a Krisztus, a Felkent. Isten mindezt a Szentlélek közvetítésével hajtotta
végre, ami azonban egyszerűen Isten aktivitásának mikéntjét jelöli, és nem
külön isteni személyt. A Szentlélek tehát Istennek arra a cselekvésére utal,
amely által Isten az ember Jézus lelkét felkente és megszentelte. Talán úgy
tűnhet, hogy ezáltal Jézus elkülönül minden más embertől, de Szervét
arról beszél, hogy „a Szentlélek Istennek az emberi lélekben kifejtett munkáját
jelöli” (De Trinitatis Erroribus),
sőt egyedül az emberi lélek esetében beszélhetünk a Szentlélek aktivitási
területéről. Így tehát ugyanannak a Szentléleknek a cselekvő
jelenlétét tapasztalhatjuk mi is magunkban, amely Jézust felkente és Krisztussá
tette. Lehet ugyan, hogy Jézus Krisztus a „belül felkent”, az „Örökkévaló Isten
Fia”, ahogy Szervét Champelben nevezte, de ugyanakkor Isten felkenő
erejében mindannyian részesülünk bizonyos mértékben. Az isteni és az emberi
tehát mindannyiunkban együtt van jelen, ahogyan ez fokozottan együtt volt jelen
Jézusban, a Felkentben.
3. Szervét Jézusról alkotott
felfogásából következik az, amit „panteizmusként” emlegetnek. Személy
szerint azt gondolom, hogy a pananteizmus
megfelelőbb fogalom itt. A panteizmus a teljes valóságot azonosítja
Istennel, míg a pananteizmus azt
jelenti, hogy minden Istenben van, és Isten van mindenben. Szervét Isten
egysége mellett érvelt, de nem amellett is, hogy Isten mintegy be lenne falazva
a világ szerkezetébe. Isten lélekszerű, aktív és nagyobb, mint a teremtett
mindenség. Isten magába foglalja és körülöleli az egész világegyetemet, de át
is hatja azt, cselekvő jelenlétével ott van mindenben. Az isteni lényeg és
cselekvés nem korlátozódik sem Jézusra, sem az emberiség többi részére, hanem
kiárad és jelen van minden állatban és növényben, minden folyóban és
kőben. A teremtett világban minden egységet alkot, összeköttetésben és
kölcsönhatásban áll egymással: ebben érhető tetten Isten Egysége.
4. Szervét megelőlegezte a
radikális gondolatot, mely szerint van üdvösség a kereszténységen kívül. Szervét
amellett érvelt – legalábbis a keresztény világon kívül élők iránti
tiszteletből –, hogy mindazok a jó cselekedetek, amelyeket a lelkiismeret
természetes ösztönzésére tesznek, elfogadást nyer majd az Ítélet Napján. A
lelkiismeret Istentől belénk plántált, egyetemes emberi adottság. Ennek
megfelelően az üdvösség lehetősége minden ember előtt nyitva
áll, legyen keresztény vagy bármi más. Szervétet tehát méltán tekinthetjük mind
az univerzalizmus, mind az unitarizmus előfutárának.
5. Szervét az emberi természetet
pozitívan értékelte, ellentétben a vele szembenálló ellenfeleivel –
különösképpen Kálvinnal. Szervét nemcsak arról beszélt, hogy az emberi
lelket Isten lelke hatja át, de arról is, hogy a bűnök csupán egy ártatlan
gyerekkort, sőt ifjúkort követően tapadhatnak hozzánk. A bűn
vagy bűnösség nem születik velünk és nem előre determinált. Az
„eredendő bűn” számlája szerint nem születünk bűnnel
fertőzötten. Saját bűneink – amelyek valóságát nem tagadhatjuk – cselekvésünk
és felelősségünk megélésének következményeiből fakadnak, és bocsánatot
csak a személyes bűnbánás útján nyerhetünk Istentől, aki a
megbocsátást felkínálja számunkra Krisztusban. Az Isteni Szó beszél általa,
hogy közelebb vigyen bennünket Istenhez és egyben a bennünk levő
istenihez. Így lehetőségünk adódik arra, hogy meghaljunk bűnös énünk
számára és Krisztussal együtt feltámadjunk egy olyan új életre, amely szabad a
haláltól. Szervét még fenntartotta azt a nézetet, hogy Krisztus áldozata
kulcsfontosságú az üdvösséghez azok számára, akik tudnak róla, de az üdv
elérési lehetősége mégis mindenki előtt nyitva áll. Sőt közelebb
van mindenkihez, mint maga gondolná, mert legbensőbb énünk isteni én.
Olyanokká válhatunk, mint Krisztus volt, ha megszabadulunk a szív
érzéketlenségétől, a gondolatok tisztátalanságától és az érzékek
részegségétől, amiket Szervét a Sátán fondorlatainak tekintett.
6. Szervét viszonyulása más
vallásokhoz radikálisnak tekinthető. Különösképpen a többi nagy monoteista
vallások iránt viseltetett kiemelt rokonszenvvel, mint amilyen a judaizmus és
az iszlám. Spanyolként Szervét jól ismerte mindkettőt, de ismerte azt
a kegyetlen üldözést is, amelyet a katolikus Spanyolországban el kellett
szenvedniük mind a zsidóknak, mind a muzulmánoknak. Maga is üldözött lévén a
monoteizmus melletti kiállásáért tevőlegesen nem segíthette az inkvizíció
zsidó és muzulmán áldozatait, de mély rokonszenvet érzett irántuk. Szervét természetesen
jól ismerte a zsidó Bibliát, amelyet a keresztények Ószövetségnek neveznek.
Ugyanakkor ismerte a Koránt is, amelynek nyomtatott latin fordítása csak 1543-ban
jelent meg, de korábban már hozzáférhető volt kéziratos fordításokban, különösképpen
Spanyolországban. Annak is van némi valószínűsége, hogy Szervét tudott
arabul. Egy régebbi hagyomány szerint, amelynek manapság elég kevés hitelt
adnak, Szervét Észak-Afrikában is tett utazásokat, ahová a mórok
visszavonultak, hogy az iszlámot elsőkézből tanulhassák. Szervét a
Szentháromság „ortodox” dogmáját látta a kereszténység és a testvérhitek közti
legnagyobb akadálynak. Keresztényként időnként kritikával illette mind a
judaizmust mind az iszlámot, de eljutott arra a felismerésre, hogy mindhárom
vallás ugyanazt az egy Istent imádja. Olyan fokú elismerést tanúsított az
iszlám és a judaizmus iránt, amilyent a korabeli „ortodoxia” közelről sem,
ugyanakkor osztotta azok bíráló és elutasító véleményét a Szentháromság
dogmájával kapcsolatban. Szervét víziója az volt, hogy a Szentháromság
elmozdításával és az igaz monoteizmus helyreállításával megszűnne a nagy
vallások közt tornyosuló akadály, és a helyreállított (reformált) kereszténység
elfogadhatóvá válna a zsidók és mohamedánok előtt. Ma ezt már vallásközi
kapcsolatnak neveznénk, de az akkori keresztény intézményi bigottizmushoz
viszonyítva mindenképp nagyon figyelemre méltó viszonyulás volt ez. Sőt
még az után is, nagyon hosszú ideig az maradt! Jól igazolja ezt az a modern
iszlám mű is (Muhammad Ataur Rahman: Jesus,
a Prophet of Islam), amely Szervétben olyan keresztényt lát, aki a
legközelebb jutott az iszlám Istenről és Jézusról vallott felfogásához a De Trinitatis Erroribusban.
7. Jóllehet Szervét eltökélten
és vitatkozva védelmezte a maga felfogását, teológiai ellenfeleit soha nem
kívánta olyan bánásmódban részesíteni, amilyenben azok kívánták őt, és
amilyenben részesítették is, ahogy csak lehetőségük nyílt rá. Szervét –
igazodva a 16. századi hitvitázó normákhoz – igyekezet a tőle telhető legjobbat
kihozni magából. Amikor azonban arra a kérdésre került sor, miként
viszonyuljanak egymáshoz a vitában egymással szembenállók, Szervét világosan és
félreérthetetlenül visszautasította az erőszak alkalmazását és a
halálbüntetést. Valakit hitbeli felfogásáért megölni a Szentírás
megbocsáthatatlan félreértését és félremagyarázását jelenti. Az üldözött és
mind a katolikusok, mind a protestánsok által halálba küldött Szervét a
lelkiismereti szabadság meghirdetésének előfutára volt, amely eszme a
későbbi unitárius és univerzalista mozgalom számára olyan
kulcsfontosságúvá vált.
8. Szervét ugyanakkor
előfutára volt a tudomány és a vallás összeegyeztethetőségének is, a
tudományos módszerek alkalmazásának az igazság és a létértelem keresésében, mely
jellemzője a későbbi unitárius és univerzalista hagyományoknak. Jelentősen
hozzájárult az orvostudomány fejlődéséhez, különösképpen a tüdővérkör
felfedezése és leírása által. A Chrisianismi
Restitutióban leírt felfedezés jóformán nem kapott figyelmet, és ma már
csak találgathatjuk, vajon mennyi emberi szenvedést lehetett volna
megelőzni, ha ez nem így történik. Ezen a téren az európai orvostudomány
fejlődése közel egy évszázaddal járhatott volna előbbre, ha nem
kellett volna megvárnia, hogy William Harvey újra megtegye e felfedezést.
Szervét ugyanakkor hozzájárult a földrajz fejlődéséhez is Ptolemaiosz
művének kétszeri kiadásával, valamint – kétkedéseivel – az asztrológia
fejlődéséhez is.
9. Szervét következetes és alkut
nem ismerő elszántsága a kereszténység eredeti monoteisztikus
helyreállításáért együtt haladt azzal, amit ma tudományos kutatásnak neveznénk.
Akár bibliai tanulmányaiban, a teológiában vagy az orvostudományban, mely
területek mind összefüggésben álltak pananteista felfogásában, Szervét célja
minden esetben az igazság feltárása volt, még ha ez összeütközésbe sodorta is
őt az „ortodoxiával”. Ezáltal hozzájárult a következetes rákérdezés és az
értelem általi vizsgálat hagyományának kibontakozásához, mely később az
emberi tudás minden területét átszőtte, és amely a mi vallási
hagyományainknak is egyik meghatározó aspektusává vált.
10. És végül ott van „ügyének”
üzenete. Szervét a lelkiismeret szabadságának előfutáraként és vallási
meggyőződéséért – és a miénkért – mártíriumot vállalóként a vallási
szabadág, türelem és a lelkiismeret jogaiért folytatott küzdelem hiteles
jelképe lett. Igenis „egy volt közülünk”, és minden okunk megvan megemlékezni róla.
Czire Szabolcs fordítása
Forrásirodalom
Muhammad
Ataur-Rahmin, Jesus, a Prophet of Islam.
Diwan Press, 1977 (3. Kiadás) 1983.
Roland
H. Bainton, Hunted Heretic: The Life and
Death of Michael Servetus, 1511-1553. Beacon Press
1953.
Roland
H. Bainton, Erasmus of Christendom.
Collins Fontara 1969.
Lawrence
and Nancy Goldstone, Out of the Flames:
The Story of One of the Rarest Books in
the World, and How it Changed the Course of History. Century 2003.
Alexander
Gordon, Miguel Serveto-y-Reves, In: Theological Review LXI, April 1878. 291-292.
[Sir
Benjamin Hodges], An Impartial History of
Michael Servetus, burnt alive at Geneva for
heresie. Aaron Ward 1724. (Contains
Hodges' translation of Lubienjecius, Historia Reformationis Polonicae, 1685. 2.
kötet, 5. fejezet)
Jaume
de Marcos, Michael Servetus: Martyr to
religious freedom. In: UU World, XVII. évf., 2003.
szeptember-október.
Donald
W. McKinney, The Legacy of Miguel Servet.
In: Kairos, Summer/Fall 1981.
David
B. Parke, The Epic of Unitarianism:
Original Writings from the History of Liberal
Religion (második kiadás) Skinner House Books 1985. Andrew Pettegree, Michael Servetus and the Limits of Tolerance.
In: History Today, 1990 február.
Seeing Geneva, 40-41. old. A további
adatokat nem ismerjük.
Michael
Servetus, Christianismi Restitutio,
1553: translated extracts as published in Christian
Life, October-December 1878 and January 1926. François Wendel, Calvin:
The Origins and Development of his
Religious Thought. Fordította: Philip Mairet. Collins Fontana, 1963.
Earl
Morse Wilbur, A History of Unitarianism
[1. kötet:] Socinianism and its Antecedents. Harvard University
Press 1947.
Earl Morse Wilbur, Servetus's Ordeal – Seen 400 years later. Article, 1953.