Dr. Szabó Árpád
De én mindezekkel nem gondolok,
sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a
szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten
kegyelmének evangéliumáról. (ApCsel 20,24)
Hegeltől, a német filozófustól származik a jól ismert mondás
meghökkentő értelmezése, mely szerint „a történelem arra tanít minket,
hogy az emberek sohasem tanultak belőle semmit.”
S ha emlékezésünk tárgyára gondolunk, hajlamosak vagyunk igazat adni a
filozófusnak. Mert az eltelt négyszázötven esztendőben, a lélek világában
mintha semmi sem változott volna. Ma is éppen olyan értetlenül és elfogultan,
sőt gyűlölködve áll a hívő ember a másság előtt, a
tőle eltérő és különböző hitek előtt, mint akkor. Ma talán
nem gyúlnak máglyák a keresztény világban, de máshol mindennap szedi áldozatait
a gyűlöletet szító fanatizmus. S az egyedül üdvözítő hit
birtokosaiként nem akarják-e a maguk aklába téríteni az emberi lelkeket a
különböző fundamentalista csoportok vagy éppen egyházak?
Úgy gondolom, azért is kell mélyebbre ásnunk a történelemben, hogy
emlékezésünk segíthessen helyre tenni a téves szemléleteket s egyben
megerősítsen minket abban a meggyőződésünkben, hogy az áldozatok
nem voltak hiábavalóak, mert Isten utját egyengették, s az ő országa
eljövetelét munkálták nemcsak kortársaik, de a mi lelkünkben is.
Négyszázötven évvel ezelőtt, 1553. október 27-én Genf közelében egy
magányos spanyol eretnek halt meg a máglyán. A kálvinista Genf a római inkvizíciót
saját fegyverével győzte le. Szervét Mihály perének részletei széles
körben ismertek, egy dolgot mégis ki kell emelnünk. Ha a protestánsok nem
akarták volna, hogy ennek az embernek a vére a kezükön száradjon,
könnyűszerrel átruházhatták volna a felelősséget, mivel a vienne-i katolikus egyházi hatóságok már elítélték Szervétet,
és kérték a kiadatását. De Kálvin és barátai nem akartak megválni foglyuktól. Egyszer
megszabadult az inkvizíció fogságából, s talán másodszorra is sikerülne. Így a
katolikusoknak azzal kellett megelégedniük, hogy elkobozták javait és Szervét távollétében
máglyán elégették. A katolikusok és protestánsok egymással való versengése –
hogy egy embert megsemmisítsenek vallásos meggyőződéséért – teszi
Szervét esetét egyedülállóvá a történelemben. És bár nagyon sokan szenvedtek
vallási meggyőződésükért abban az időben, alig vannak olyanok,
akiket mind „távollétükben”, mind valóságosan elégettek – mindkét oldalon.
Ennek a humanista gondolkodónak, bibliatudósnak, teológusnak, kutató
orvosnak és kitűnő földrajz-szakértőnek a híre kevésbé alapszik irodalmi
és tudományos munkásságán, mint inkább élete utolsó tragédiába torkolló
sorsfordulóján. A teológia történetében Szervét viszonylag jelentéktelen helyet
foglal el. Nézeteit nem lehetett könnyen megérteni, részben mert nem
módszeresen – sőt egyenesen következetlenül – fejezte ki magát, részben
mert ellenfeleinek sikerült csaknem teljes mértékben eltüntetni nyomait.
Könyvei, tekintettel korai üldöztetésükre, igen hamar ritkaságokká váltak, ami
csaknem egyedülálló. Fő munkájából, amelyben végső tételeit összegezte
a kereszténység helyreállításáról, vagy – ha úgy tetszik – egy új, teljesebb
reformációról, csupán három példány maradt fenn, s ezekből kettőn
tűz okozta károsodást látni.
A tudománytörténetben, eléggé ellentmondásosan, helye biztosnak látszik
ama puszta körülmény által, hogy főművében egy hasonlatot alkalmazott
egy teológiai kérdés bizonyítására.
Felfedezése a tüdő-, vagy kisvérkörről valójában azt
szemléltette, miként dolgozik Isten Lelke az emberi lélekben, ám ez a
fiziológia úttörőjévé és Harvey elődjévé
avatta őt. Az egyik angol tudománytörténész írta: „Valószínű, hogy ha
Szervét kevésbé teológiai érdeklődésű, vagy ha Kálvin kevésbé
fanatikus, a kisvérkör és a vele járó fejlődés a fiziológiában egy fél századdal
korábban jelentkezett volna.” Igaz lehet a megállapítás, de kétségtelen tény,
hogy Szervét első szerelme a teológia volt, és amiért meghalt, nem a
tudomány érdekében történt, hanem egy olyan teológiai tételért, amelyet ma
sokan bizonyíthatatlannak tekintenének és talán kevésbé fontosnak is.
Amint megkínzott teste ott vonaglott a hőségben és füstben,
amelyet a zöld rőzsekötegek okoztak (lassú tűzhalálra ítélték), így
kiáltott fel: „Jézus, az örökkévaló Isten fia, szánj meg engem!” De így is
kiálthatott volna: „Jézus, Isten örökkévaló fia, szánj meg engem!” – és lehet,
hogy megmenti életét. De az igazság, amelyet a Bibliában felfedezett, sokkal
hatalmasabb volt, mint a haláltusa, és Szervét kitartott, állhatatosan,
mindvégig.
Azt mondják, a szemtanúkat meghatotta Szervét halálának módja. Hogyan
lehetett az a szörny, akinek mondták? Ezt a kérdést tagadták azok a kortársak,
akik nem sokkal máglyahalála után felemelték szavukat a vallási türelem
érdekében. De legtöbbjük – protestánsok és katolikusok egyaránt – szívből
helyeselték az eretnekek megbüntetését. Ha valaki elfogadja feltételként, hogy
az ember üdvözülését a Szentháromság és Krisztus istenségének dogmája
biztosítja, akkor számára nincs határa az eretnekek megsemmisítésének. Azoknak,
akik nem azonosulnak Kálvin felfogásával, miszerint az eretnekség rosszabb,
mint a gyilkosság vagy a mérgezés, ez a nézet idegennek tűnhet, de a 16.
században az emberek ilyen furcsa módon élték meg vallásukat. A kortárs
protestáns lelkészek és teológusok Szervétre vonatkozó utalásai igen gazdagok a
gyalázkodó jelzőkben. Bucer nyilvánosan
kijelentette, hogy Szervétet fel kellett volna négyelni. Bullinger
úgy gondolta, hogy ha a sátán megjelent és prédikálni kezdett volna, Szervét
igen sok kifejezését használta volna beszédeiben. Még a szelíd Melanchton is többször javasolta Szervét máglyán való
elégetését mint „kegyes és emlékezetes példát az utókor számára”.
Az utókor természetesen feljegyezte, mi is történt Genfben 1553
októberében, és a vallási fanatikusok csalódására levonta a maga következtetéseit.
Az utókor valójában elítélte ezt a „kegyes és emlékezetes példáját” a durva és
bosszúálló vallási üldözésnek, és azt „törvényszéki gyilkosságnak”
minősítette. Voltaire egy tanulmányában kijelentette, hogy „Kálvin
felvilágosult elme volt, de kegyetlen lélek”. Gibbon beismerte, hogy őt magát „mélyebben
felháborította Szervét kivégzése, mint Spanyolország és Portugália összes
máglyatüze”. Roscoe, Lorenzo
Medici életrajzírója szerint „az üldözések évkönyvei nem tartalmaznak
kegyetlenebb bírói eljárást, mint Szervét elítélése és kivégzése.” A
felháborodás legfontosabb megnyilvánulása mégis Sebastian
Castellio két könyvének megjelenése volt, amelyekben a
szerző megvetette a vallási türelem alapját, és utat nyitott a
szabadelvű vallásos gondolkodás számára, amely tizenöt év múlva a tordai
országgyűlés vallási türelemről és lelkiismereti szabadságról rendelkező
törvényének kihirdetésében valósult meg.
„Nyugtalan a gondolkodásban, hatalmas az igyekezetben, gyors a
szellemben, türelmetlen a fegyelemben” – így jellemezte Szervét a spanyol
embert a Ptolemeus Földrajzához írt jegyzeteiben, s ezzel saját sírfeliratát is
megírta.
Abban a században, amely az ellentétek féktelen nyelvéről volt
híres, ő maga sem volt kivétel. Türelmetlen volt, sőt beképzelt, és
nagy árat fizetett indulatos és hajthatatlan természetéért. De sokat meg kell
bocsátani annak az embernek, aki nagyon szeretett. Mély embersége, amelyet
barátaihoz fűződő viszonyának melegsége mutat, de amely orvosi
tevékenységében is megnyilatkozik, Krisztus iránti rajongása, az igazságért
való lelkesedése – mind-mind kedvező fénybe állítják természetét. A
vallási rajongók nem ritkán a legönfejűbb emberek, s a misztikusokat sem
az óvatos megfontolás jellemzi. Sőt azt is mondhatjuk, a logikus és
következetes gondolkodás, amelyek kívánatosak lehetnek egy író esetében,
kevésbé vonzóak, mint a szív melegsége és a cél őszintesége.
Szervét vallásos felfogása végül is a panteizmus felé mozdult el. Isten
a Világmindenség lelke, aki a teremtés művén
keresztül jelenti ki magát az embereknek. De az ő vallása nem hideg, nem szenvedélymentes
elmélkedés az abszolút és felfoghatatlan Szellemről, hanem a rajongó
szeretet őszinte sugárzása. Az ember Jézus, aki Úr és Isten Felkentje, a
lángoló, szenvedélyes odaadás tárgya. Pál apostolhoz hasonlóan, akit a
kereszténység igazi képviselőjének tekintett, Szervét „Krisztusban
élő” ember volt. Nála a biblikusság sohasem cserélődött fel a
könyvimádattal. A Biblia lehetett a Lélek új világáról szóló kijelentés eszköze,
de nem a hit tárgya. „Krisztus az én egyedüli evangélistám” – mondta. Majd
hozzátette: „Senki sem lehet keresztény, aki nem tanítvány.”
És mintegy megelőlegezve egy későbbi kor látását, így írt:
„Krisztus törvénye a szív törvénye. Ez a törvény nem igényel külső írást.
Még ha az apostolok és az evangélisták semmit sem írtak volna, de mert
tudatosították, hogy Krisztus ismerete és a benne való hit bennünk van,
Krisztusnak ez az új törvénye megmarad belső tintával írva Isten lelkének
hatása által, amely rávéste ezt a törvényt a szív tábláira.”
Ez a végső bizonyságtétele annak, aki nem hagyott hátra iskolát,
akinek nem voltak követői, hogy folytassák tanítását. A lengyel és az
erdélyi unitáriusokat leszámítva, életének és írásainak alig volt hatása. De
sem Kálvin, sem Szervét, sem kortársaik nem láthatták előre tragikus
halálának következményeit. Szervét máglyahalála az emberiesség, a humánum újra-érvényesítésének
és a lelkiismeret jogai kinyilvánításának jeladásává vált. Az elhagyatott,
magányos eretnek/mártír hamvaiból magasra emelkedett az a szellemiség, amelyet
örökségünk fontos részének vallunk és vállalunk, és amelyre most hálás
kegyelettel emlékezünk.
Ezért nem adunk igazat Hegelnek, mert íme: a történelem, amely Isten
lelkének irányító és megtartó jeleit mutatja, s amelyben az igazság – minden
látszólagos elbukás és áldozat ellenére – végül is diadalmaskodik, megmarad
életünk nagy tanítójának, amelytől most is, az életünket és
jövendőnket hordozó reménységet tanultuk meg. De a történelem arra is biztat,
hogy az áldozatot minden kornak és minden nemzedéknek vállalnia kell. Az
áldozatból mindig új élet származik. Ámen.
Az egyházi beszéd elkészítésénél felhasználtam H.John
McLachlan Micsael Servetus – A Cause Célébre c. tanulmányát (Faith
and Freedom, Vol.56, Part
2 Number 157).
Elhangzott 2003. november 30-án Pestszentlőrincen
tartott istentiszteleten, a Magyarországi Unitárius Egyház által rendezett
megemlékezés keretében.