André
Gounelle
„Szabadelvűség”?[*]
A klasszikus nyelvben a szabadelvű elsősorban „nagylelkűt” jelent. A szó nem
gondolatot vagy véleményt minősít, hanem a
magatartásra és viselkedésre vonatkozik. La Mothe Le Vayer (17. század) szerint a szabadelvű se nem fukar,
se nem bőkezű. Pénzt, erőt, időt nem pazarol, aminthogy nem
is adagolja ezeket. Jövedelmét nemcsak a maga hasznára fordítja, szántszándékkal költi arra, hogy másokat hatékonyan segítsen.
A 19. században, különösen a restaurációtól (1815)
kezdődően, a szabadelvű
megjelölés egyre inkább politikai töltetet kap, és a forradalmárok,
illetőleg a monarchisták radikalizmusát elítélők
megnevezésére egyaránt használatos. Gyakorta pragmatikus irányultságot, amolyan
„közepet” jelöl, amely egyensúlyra törekszik és mérsékletre int. Egyaránt
óvakodik mind a bal-, mind pedig a jobboldali elméletektől és
szélsőségektől. A kifejezés később a politikai szférából a
szellemiség területére lép át. Itt azokat nevezik szabadelvűeknek, akik
helytelenítik
a hagyományos vallás nehézkességét és merevségét, a vallástalanságot viszont
ennél is sajnálatosabbnak tartják. Nem akarják megszüntetni a vallást, hanem
arra törekednek, hogy tágabbá és nyitottabbá tegyék.
Manapság kivált a gazdaság területén beszélünk
liberalizmusról vagy neo-liberalizmusról.
Jellemzője a tervezéssel és az ellenőrzéssel szemben tanúsított ellenszenv. Az előző két esettel ellentétben
a kifejezés itt nem a két ellentétes folyamat közötti középutat jelöli, hanem
az élénk, néha már-már heves párharc résztvevőinek egyikét.
Milyen értelemben bizonyul hát szabadelvűnek
az evangélium és szabadság [Évangile et Liberté]? Anélkül, hogy
a kérdést kimerítenénk, két, számomra fontosnak tűnő szempontra hívnám fel a figyelmet.
A
cselekvés lehetősége és a szabadság
A szabadelvűséget alapjában véve kétféle
módon közelíthetjük meg.
Az első értelmezés a „laisser-faire” („hadd tegye”)
elv alapján határozza meg a liberalizmust. Elveti azokat a szabályokat, amelyek
nyomasztó, már-már bénító kényszer
alatt tartják az egyént és cselekvését. Célja a korlátozottság és
ellenőrzés minimalizálása. Fő teoretikusa, Adam
Smith – aki a szabad cserét és a versenyszellem
érvényesülését bátorítja – úgy véli,
egyszerre válhat lehetővé az egyén önmegvalósítása és a közösségi jólét
növekedése. Ellenfelei azonban azt róják fel neki, hogy egy olyan „dzsungelt”
támogat, amelynek íratlan törvénye szerint az erősek fenntartás nélkül
eltiporják a gyengéket. A világgazdaság társadalmi igazságtalanságai és
működési zavarai miatt – részben legalábbis – a szabadelvűség lenne
felelős. Marx barátja, Engels szerint a „laisser-faire”
egyet jelent azzal, hogy „szabad utat engedünk a nyomornak”.
Szabadelvűségen másrészt valamennyi emberi
lény méltóságának védelmét és szabadságának előmozdítását értik egyfelől az önkényuralmi vezetéssel,
másfelől az anarchikus engedékenységgel szemben. Akárcsak az
önkényeskedés, a lazaság is veszélybe sodorja az egyént, aki a szabályok túlmértékétől vagy hiányától egyaránt szenved. Nem
ajánlatos túl gyorsan befogadni a liberalizmust és a demokráciát (értve ezen a
népi vagy többségi kormányzást). A diktatúrához hasonlóan a demokrácia is
zsarnoksággá válik, mihelyt nem tartja tiszteletben a kisebbségi vagy egyéni
jogokat. A szabadelvűek nem fogadják el a többségi zsarnokságot.
A szabadelvű protestánsok nagyrésze
többnyire ezt a második szempontot képviseli. Számukra a hit személyes kérdés.
Mindenkinek jogában áll azt végiggondolni és egyéni módján kifejezni. Az
egyházi tanok, szertartások és megnyilatkozások akkor igazán értékesek, ha segítségére vannak a hívőnek
(sok esetben valóban ez történik), és nem akkor, amikor nyomasztó teherré vagy
a gondolatokat fogva tartó börtönné válnak (ami gyakran előfordul). A
társadalompolitika területén a liberális tábor megosztott. Egyesek úgy vélik, a
jó értelemben felfogott és ésszerűen gyakorlatba ültetett gazdasági
„engedékenység” kedvezően hat az emberi méltóságra és szabadságra – tehát
előnyére válik. Mások szerint nem tartja tiszteletben és nem is védelmezi
az embert; ők olyan
vezetés hívei tehát, amely képes a gyengék, a szegények, a kevésbé
tehetségesek védelmére. Ám vallásos értelemben szabadelvűek lehetünk
anélkül is, hogy gazdasági szempontból liberálisok lennénk.
Szabadelvű
magatartás és álláspont
A teológiai viták alkalmával egy másik félreértés
is gyakran felbukkan. Hol a tartalomra helyezik a hangsúlyt és
szabadelvűnek neveznek minden olyan vallásos eszmét, amely a legkevésbé is
eltér az állandósult tanoktól – a szabadelvűség ily módon nonkonformista
vélemények által határozza meg önmagát. Hol pedig egy olyan nyitott magatartást
vagy eljárást sürgetnek, amely a keresztények körében a hitek pluralitása
mellett áll ki, és vizsgálódó teológiai gondolkodásmódot javasol.
Az első esetben a „szabadelvűek” közé
sorolnak csaknem mindenkit, aki kisebbségben van és eltér a kereszténység
történetének fő vonalától, miközben sokukból hiányzik a nyitási készség és
a mások iránti tisztelet. A régi egyház számos antitrinitáriusa
akár ortodoxnak is nevezhető. Hitüket valóban abszolút jellegűnek
tartják. Ha lehetőségük adódott volna rá, valószínűleg nam haboznak, hogy
akár erővel is másokra kényszerítsék
nézetüket. Épp olyan merev, doktrinális magatartás
ez, mint ellenfeleiké.
Ezzel ellentétben a második esetben azokat tartják
szabadelvűeknek, akik – bár felfogásban ragaszkodnak a hagyományokhoz – a
szentháromságban például nem kötelező érvényű lehetőséget
látnak. A szabadelvűség eszerint úgy határozható meg, mint mindennemű
elvi egyoldalúság elutasítása, a másság elfogadása és a dialóguskészség révén.
Kritikus kérdésfelvetést javasol és védelmezi a teológiai vagy egyházi
ellentétek jogosultságát. A 16. században Castellion így írt a szentháromság
kérdéséről: „Amennyiben kiállhattam volna mellette – megteszem. De
őszintén meg kell vallanom: nem tehetem. Ha valaki képes rá, csak
helyeselni tudom... Ha egyesek eléggé éles elméjűek ahhoz, hogy felfogják,
amit én és a hozzám hasonlók nem értünk, annál jobb, de ezért nem fogom
irigyelni őket.”
Ebből még nem következik, hogy minden
vélemény, valamennyi hit és minden vallás „érvényes” lenne. Egyesek megalkuvók,
mások szabadelvűek. Különbség van a hit és a létezés lehető
legpontosabb átgondolása, valamint a szabályok már-már gépies ismételgetése között.
A kereső, kérdező és kutató magatartás többet ér az elvi és szellemi konformizmusnál. Hiszen a
legjobban kidolgozott elv is hiányos és hozzávetőleges, minthogy a világ
változik, és ami tegnap megfelelt, az ma már nem – ezért szüntelenül felül kell
vizsgálnunk meggyőződéseinket, és javítanunk kell azok
megfogalmazását. Tévedünk, ha azt hisszük: megérkeztünk; csalatkozunk,
ha úgy véljük: elértük az igazságot. Valamennyien úton vagyunk, és az igazság
az életút folyamán mutatkozik meg, nem pedig a megállapodottságban vagy a
mozdulatlanságban. A szabadelvűség itt szembekerül a „laisser-faire”
és a „laisser-aller” [„hadd menjen”] felfogásával; törekvést és
cselekvőkészséget kíván.
Más
szóval?
A hetvenes években felmerült a kérdés, hogy
félreértelmezhetősége miatt nem kellene-e a liberális, szabadelvű
helyett más szót keresnünk irányultságunk megfogalmazására? Végül mégis a
kifejezés megőrzése mellett döntöttünk, mégpedig két okból.
Elsősorban azért, mert ez a szóhasználat biztosítja folytonosságunkat elődeink sorában. Ezt
megkérdőjelezve valószínűleg akaratlanul is befolyásolt volna bennünket az a
nagyon is hátrányos megítélés, amely oly
sokfelől érte apáink és nagyapáink szabadelvű hittudományát.
Tanulmányozása közben rájöttünk: sokkal szilárdabb és helyesebb, mint általában
vélik, és hogy olyan örökségre leltünk benne, amelyre méltán tarthatunk igényt.
Másodsorban pedig azért, mert a hit szabadsága és a hittudományos gondolkodás
számunkra olyan központi kérdés, amelyet pontosan jelöl a szabadelvű kifejezés. Ezt a szabadságot nem elég a szavak
szintjén kinyilvánítani – gyakorolni,
tenni, élni kell.
Farkas Júlia fordítása