Fény, Szeretet, Élet![*]
I.
A humanitás eszméjét valló Herdernek a létről és saját
küldetéséről nem is lehetett volna veretesebb összefoglalása.
Sírfeliratával, ezzel a három teremtéskori igei szóval – „Fény, szeretet, élet!” – úgy búcsúzott a poéta
lelkész, hogy velük emlékeztetni kívánta az utókort arra, ami túlmutat Weimar
hajdani nagyjainak dicsőségén.
Johann Gottfried von Herder, a német történetfilozófus, teológus,
műfordító és esztéta, a népi géniusz elméletének képviselője
önmagában is felismerte az alkotószellem jellemvonásait: a népi őstehetség
gyötrelmesen birkózik a lehetetlen feladatokkal, kitartó a küzdelemben, az
egyetemes részeként nemzeti kultúrát teremt és képvisel. Egyik helyen
költői képekben foglalta össze a kiáltás és az isteni gondolatok
szövésének céltudatos eredményét, a szegény emberszívet, ami iránt egész élete
során együttérzést tanúsított:
„Legyen, – az istenek kiálták –
Örömből s kínból egy szövet!
S addig szőttek, míg kitalálták
Ezt a szegény – emberszívet!”
(Vezércsillagok. Harmadik
kiadás. Budapest 1881. 333.)
Általánosan elfogadott nézet, hogy a felvilágosodás századának utolsó
harmadában Herder volt a német irodalom egyik legfontosabb képviselője.
Közép- és Kelet-Európában ugyanakkor Herder életműve fogalmazta meg a
leghatékonyabban a 18-19. század fordulójának romantikus-népi eszmevilágát.
Munkássága döntő jelentőségű volt a népre tekintő európai
történet- és irodalomszemlélet kialakulásában. Herder magyar kutatói közül
többen is úgy látják, hogy a nemzeti literatúrát felkaroló álláspontja
leginkább Petőfi és Arany költészetében nyert igazolást.
Herder a népszellem idealista elmélete alapján hangsúlyozta a nemzeti
nyelvben is kifejeződő kollektív géniusz jelentőségét. A
nemzetekről azt tartotta, hogy olyanok, mint az egyes személyek: lelkük és
élettartamuk van. Hitt abban, hogy a történelem konkrét és értelmes folyamat.
J. G. Herder (1802-től „von Herder”) egy neves kántortanító
családjában látta meg a napvilágot. Kelet-Poroszországban, Mohrungen nevű
kisvárosban született 1744. augusztus 25-én. A helybéli iskolában korán
elsajátította a latin, görög és héber nyelv elemeit, úgy, hogy ezzel a tudással
16 éves korában már írnokként dolgozhatott az egyház tudós diakónusánál. A
későbbiekben számára meghatározó volt, hogy használhatta a pietista
Trescho diakónus gazdag könyvtárát.
Kétévi csendes irodai szolgálat és könyvtárrendezés után egy
művelt katonaorvossal találkozott, akinek megesett a szíve a szegény ifjú
sorsán. Kiemelte a vidéki elzártságból, magával vitte a königsbergi egyetemre.
Pártfogója őt is sebésznek szánta, de az érzékeny diák az első
boncolás alkalmával elájult az amfiteátrumban. Ekkor pályát változtatott,
elvégezte a teológiát. Párhuzamosan – Kant tanítványaként – filozófiát is
hallgatott.
Tanulmányai befejeztével 1764 és 1769 között Rigában lett gimnáziumi
tanár, majd lelkészi állást is vállalt. Népdalokat gyűjtött, kritikai
tanulmányokat közölt. A német költészet megújulásának biztosítékát a
népköltészet megbecsülésében látta, a régi balladák felfedezését pedig az
aranybányák telérjeinek feltáráshoz hasonlította. Kibontakozó politikai
nézeteit már ekkor írásba fektette, érdeklődése a távol-keleti népek
állami berendezkedésére is kiterjedt.
Köztiszteletben álló prédikátorként az egész várost megmozgatta, a
hívek seregestől jártak templomba. Herder azonban váratlanul feladta
biztonságos hivatalát és hajóra szállt. Később azt mondta nagy meglepetést
okozó elhatározásáról, hogy ezzel Isten belső hívásának engedelmeskedett.
Azért indult el, hogy több oldalról tudja megismerni Istenének világát.
Franciaország partjainál hajótörést szenvedett, és ezzel véget is ért
tengeri utazása. Ennek az élménynek az emléke így bukkan fel az egyik
költeményében:
„Hogyha a lét vészes habján átjutni, halandó,
Bizton akarsz s vidám partra kikötni amott:
Sem ha szeled kedvez, csókjaitól fel ne fuvalkodj,
Sem ha vihar dúl, fúl, el ne veszítsd hitedet!
Férfi-erény eveződ, a reménység horgonyod: – így szállj
S torló vészek közt révbe szalad be hajód!”
(Vezércsillagok, 390.)
A hajótörést túlélve jutott el Nantes városába, ahol a francia irodalom
tanulmányozásához fogott. Párizsban az enciklopédista Diderot-val került
kapcsolatba, hazájába való visszatértekor pedig – Hamburgban – Lessinggel
találkozott. Világjáró útja a több száz fejedelemségből álló Németország
területén folytatódott, mégpedig annak köszönhetően, hogy egy jó embereket
kereső herceg felfogadta udvarmesterének. Strassburgba érkezve Goethével
találkozott, életre szóló barátságot kötöttek. A közeledés meghatározó szerepét
felismerő, barátságos természetű Herder ezt írja a „létrás
magasságok” távlatairól:
„Mint a délelőtti árnyék:
A barátság a gonosszal,
– Óráról órára fogy.
De a jóval a barátság
Mint a délutáni árnyék:
Nő a míg lemegy a napod.”
(Vezércsillagok, 43.)
Ismeretes, hogy a sokkal fiatalabb Goethe irodalomszemléletére
döntő hatású volt Herder felfogása, főleg a nyelv létkifejező
szerepéről. Ő az, aki rámutatott a Bibliának, különösen az Ószövetségnek
az értékére. Herder irányította Goethe tekintetét Homérosz és Shakespeare
világirodalmi jelentőségére. Goethenek az a közismert mondása, hogy
„Kezdetben vala a Tett” – kimondottan Herder akkori hatásának tulajdonítható.
Herder életében újabb fordulatot jelentett Bückeburg. Udvari lelkésznek
és tanácsosnak hívták meg, de ezen a kettős munkamezőn akkor még nem
érezte magát otthonosan. Barátaihoz írott leveleiből tudjuk, hogy
rágalmazták. Bántották a püspöki tisztségében, azzal vádolták, hogy nem elég ortodox
és nem ragaszkodik elégé a lutheri hitelvekhez.
Lelki szempontból nézve azonban ez a hely a megnyugvás állomását
jelenti. Herder vallotta, hogy egyfajta megtérésben volt ott része, eltávozott
belőle a libertinus. A teológus-költő őszinte megalázkodását
tanúsítják az akkori sorok:
„Szolga teszen bérért, a vevő pedig alkuszik az árun;
Istenhez ha könyörögsz: szolga vevő te ne légy.
Hajtsd a porig fejedet s így szólj: Uram, én velem azt tedd,
Mit könyörületed ád, nem mit a bűn követel.”
(Vezércsillagok, 360.)
Ekkortájt nagy fordulat következik Herder életében: feleségül veszi
Karoline Flachslandot, egy hozzá mindenképpen méltó, művelt nőt.
Házasságukból hat gyermekük született. (Élete végén Karoline kétkötetes
emlékiratot jelentetett meg a férjéről.)
Állomáshelyéről Herdert – Goethe szorgalmazására – Karl August
herceg udvari lelkésznek hívja meg. Szuperintendensi hivatal várja, 1776-ban
iktatják be a legmagasabb egyházi tisztségbe.
A maga rendjén Herder egy másik közös barátjukat, Schillert hivatta meg
Weimarba. Akkor már ott élt az udvarban egy szintén vérbeli költő,
Wieland, akinek tanácsosi állása volt. Így lett Weimarból a múzsák fellegvára,
a költő-barátok otthona, Európa egyik szellemi központja.
Herder pályafutásából említésre méltó, hogy 1787-ben a Berlini
Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, továbbá, hogy 1788 és
1789 között Anna Amália hercegnő kíséretében olaszországi utazásra
vállalkozott. Az 1789-es esztendőben súlyosan megbetegedett, ráadásul
szembántalmak kínozták.
Különféle műveit gyors egymásutánban írta, ebben még az 1789-es
francia forradalom és a háborús viszonyok sem hátráltatták. Jóllehet ebben a
vonatkozásban szimpatizált a franciaországi változásokkal, német földön nem
pusztító forradalmat kívánt, hanem csendes jobbításokra vágyott. Herder már
kora ifjúságában elutasította a felvilágosodásnak a jobb emberről
kialakított ideálját, és az állam hatalmi törekvéseit is megkérdőjelezte.
„Visszatérő szerencséjére” (Palingenese) élete végéig számít, még
akkor is, amikor a betegség egészen úrrá lett rajta.
Utolsó éveiben Jean Paul nevű barátjával alakított „frontot”: a
kantiánusok ellen, a weimari klasszikusok ellen, korábbi szövetségeseik ellen.
Pályatársaival elhidegült a viszonya, mintha irigykedne rájuk… Magányosan halt meg
1803. december 18-án. A weimari templomba temették el.
Később 1850-ben, születésnapján állították fel a szobrát
Weimarban. Herder közismert arcmását A. Graff festménye örökítette meg, mi egy
öregkori portréját mellékeljük a hollandiai katolikus lexikon nyomán.
Halála után összegyűjtött műveit hatvan kötetben adták ki. B.
Suphan gondozásában aztán 1877 és 1899 között 32 kötetbe sűrítették
írásait, ezt a berlini sorozatot tekintették később alapkiadásnak.
Levelezését elsőként a fiai tették közzé. Az elmúlt két évszázadban Herder
műveit angol, francia, magyar és szláv nyelvekre fordították.
Költeményeire – mások mellett – Beethoven, Brahms, Schubert és Liszt szerzett
dallamokat, vagy írt kantátákat.
II.
Teológiai munkásságában – eredeti gondolatai mellett – mindenütt érezhető
Kant hatása. Számos helyen mondja, hogy az egész természet és a teljes
történelem Istent tükrözi. Azon a szilárd hiten alapul a historizmusa is, hogy
a történelem isteni célt követ: „A Gondviselés […] gombolyította a
fejlődés fonalát.” Máskor egy vezérlő szándékról beszél, amely
láthatatlan, de amelynek a színtere a földön van, és ez adja meg a történelem
értelmét.
Teológiatörténeti vonatkozásban meg kell jegyeznünk, hogy Herder
tudatosan állt a Jézus-kutatás bölcsőjénél. Ennek az ismeretében nem
lepődünk meg, hogy a dogmával szemben inkább a vallásos érzésre
hivatkozott. A vallást is történeti terméknek tekintette, eredetét pedig a
mítoszban kereste.
A Biblia könyveit nemzeti írók könyveinek tartotta, és mint ilyeneket
kritikailag vizsgálta. Kereste a megfelelő eszközöket, hogy a Biblia „vallási
gondolataiba” „bölcsészeti szellemet” önthessen.
Olyan „költőies” őskeresztyénséget képzelt el, amelyet
eszményi vallásnak lehetne feltüntetni. Egy olyan eljövendő világegyházról
beszélt, amely érthető és egyszerű hitbeli alappal rendelkezik.
Herder életfeladatának tekintette, hogy keresztény szellemmel hassa át
a művelődést. A héber költészet
szelleméről írt művében (1782-1783) megragadóan fejtegette a
bibliai költészet fenségét. (Ezt a munkát Gonda László Kalászok az ószövetségi költészet mezőin címmel magyarította
1861-ben.) Lefordította és magyarázatokkal ellátva kiadta az Énekek énekét, aminek A szerelem dalai címet adta.
Jellemző rá, hogy ehhez a kötethez 44 szerelmi verset csatol a
középfelnémet költészetből.
Az 1780-as, A teologia
művelésére vonatkozó levelek és az öt kötetet kitevő Keresztyén iratok (1794–1798) közös
alapgondolata az, hogy a hitre a bibliai történetek megértése és a
bizonyságtételek megélése által lehet eljutni. Úgy tartotta, hogy a vallást és
a hitet nem lehet csupán a tanulás révén elsajátítani. Ugyanez volt Schleiermachernek
is a véleménye.
Valósággal lenyűgözte őt Jézus isteni életének hatása, amely
a humanitásban bontakozik ki. Ezzel szemben a Krisztus váltságműve háttérbe
szorul. Ilyeneket olvashatunk: történelmi életünk értelme a humanitásra való
nevelésben áll. Az örök életről is könnyedén ír:
„Nem sejtjük, hogy az öröklétnek
Árja körz minket.”
(Vezércsillagok, 335.)
A halálról is úgy értekezik, hogy az idézett szövegben nyoma sincs
például az 1Kor 15-beli tanításnak, ahol a halál még véletlenül sem utolsó
barát, hanem utolsó ellenség:
„A halál pillanata az elszenderedés és a soha föl nem ébredés szende
pillanata; pillanata a csendnek, melyet semmi zaj; a nyugalomnak, melyet semmi
földi baj nem háborgat többé. Még a legfájdalmasabb betegségben is többnyire
csendes percek, vagy még világos és derült látványok is előzik meg az
elbúcsúzást; a halál szárnyait felénk csattogtatja, s minél inkább közelednek,
annál halkabb suttogásuk, míg be nem árnyaznak minket, és a halvány lepel ránk
nem terül, melyet élő kéznek alig kellene többé megérintenie. Szent kör
zárja magába az elhunytat, ezt tanúsítja nyugodt arca, ezt az egész alakon
elömlő megelégedés kifejezése. Oly arcvonalakat is, melyek
szenvedélytől sok ideig el voltak torzítva, kisimít a halál keze annyira,
hogy néhány perc lefolyta után némely boldogult szebb alakot mutat, mintsem
bármikor is életében. Nem rémkép tehát az utolsó barátunk, hanem életünk
bevégzője; egy szép ifjonc, aki a szövétneket eloltja, és a hullámzó
tengernek csendet parancsol.”
(Vezércsillagok, 501.)
A felvilágosodás korszakának lezárulásától el egészen a racionalizmus
térvesztéséig az európai protestáns teológiában általánosan az a fajta
megközelítés terjedt el, amilyet Herdernél is látunk: hogy az örökkévalóság a
jelenlegi világ erejében gyökerezik és hogy az érzelmek világában ez meg is
tapasztalható.
Említettük már a humanitást, Herder egyik fő ideálját.
Nyilvánvaló, hogy Herder a kereszténységet egy sorba állította a tiszta
humanitással. Pontosabban: az emberiség fejlődésének iránya a humanitás, a
kereszténység pedig ennek tökéletes kifejeződése. Meggyőződése,
hogy a humanitás ott érte el a virágzását, ahol tiszta vallássá nemesült.
Herdernél a vallás nem egy legfőbb lény elismerésével párosult
morálrendszert jelent. A vallás – egyik méltatójának helyes meglátása szerint –
a szív ügye: „az ember örömteljes odaadása az eszményinek, mi által az egész
emberi lét magasabb megszentelődést nyer.”
A humanitásról szóló herderi megfogalmazást a következőben idézzük
a Gondolatok az emberiség történetének a
filozófiájához (1784–1791) című munkából : „Ha az emberiséget – úgy
amint ismerjük – a benne rejlő törvények szerint vizsgáljuk: akkor semmit
sem ismerünk el nagyobbnak az emberben lévő humanitásnál; erre a
nyilvánvaló célra van berendezve természetünk; finomabb érzékszerveink és
hajlamaink, eszünk, beszédünk, a vallás és a művészet, mind evégből
adattak nekünk. Az emberiség mindenütt bír és él is azzal a joggal, hogy a
humanitásról szerzett ismeretének mértékéhez képest annak egy bizonyos fokára
eljusson.
Ha az emberek tévedtek vagy megállottak félúton: elviselték tévedésük
következményeit és meglakoltak tulajdon hibájukért. Az istenség az időn,
helyen, a bennük lakozó erőkön és azon kívül, amik voltak, semmi egyébbel
nem kötötte meg a kezüket; ha pedig hibáztak, sehol sem sietett segítségükre
csodák által, hanem érvényesülni engedte a hibákat, hogy az emberek önerejükön
tanulják meg azokat jóvátenni. Amily egyszerű ez a természeti törvény, épp
oly méltó az istenséghez; oly célszerű és következményeiben annyira
áldásos az emberi nemre nézve.” (Bartha D. fordítása.) Összegezve tehát: a
humanitásnak az a célja, hogy az emberiség olyanná legyen, mint amilyennek a
saját képessége parancsolja.
A hitvallásos keresztény gondolkodáshoz viszonyítva ez a fejtegetés ma
idegen az egyház emberétől. Más a szóhasználatunk, fogalmi rendszerünk. Ettől
függetlenül Herder a maga korában a mélyen vallásosak közé tartozott. Humanitás-ideálja
pedig egy újfajta fejlődést eredményezett, amely látható nyomokat hagyott
a 19. században.
Felvilágosult kortársai közül hivatástudatával is kimagaslik. Személyét
nemcsak az állam és az egyház szolgálatában elkötelezett „vallásos tanítónak”
tartotta, hanem úgy tekintette magát, mint Isten emberét, aki elsősorban
az isteni Igét szolgálja.
Úgy tudjuk, hogy prédikációi közül néhányat magyar nyelvre is
lefordítottak. Teológiailag főleg a magyar lutheránus egyház kebelében
talált otthonra, mégpedig hatásos szinten. A Luther kis kátéjához írt
magyarázatát Kis János evangélikus irodalmár-püspök 1815-ben magyarra
átdolgozva adta ki Győrben. (Kis János Jénában és Göttingában
diákoskodott.) Mi láttuk ennek a kátémagyarázatnak a 6. kiadását, azt, amelyik
1860-ban jelent meg Pesten. Ez a sorozatos kiadási tény jelentős
befogadásról, fél évszázados hitoktatási színvonalról tanúskodik.
A maga korában Herder nagyságának magasztalását Nitsch Károly Dániel
1792-es alkalmi versében olvashatjuk, éspedig a göttingai egyetemtől való
búcsúzásakor. A hazai német író, a polihisztor Nitsch (1763–1808) itthon
sárospataki tanár lett.
Lengyel István – akinek Benkő Samu közölte az életrajzát –
diákkorában a mecénás herceg, valamint Wieland, Schiller, Goethe és Herder
hírnevének a hallatára kereste fel Weimart 1803-ban. Ő később a
kolozsvári református kollégiumban lett a filozófia professzora.
Rövidre fogott hazai utalásaink arról szólnak, hogy a főleg német
egyetemeken megfordult magyarokat érdekelte Herder egyénisége, tanítása és
teológiai munkássága.
III.
Herder korai magyar irodalmi hatásáról kívánunk szólni a továbbiakban.
Utalunk arra, hogy Salamon Ferenc műkritikus 1856-ban tanulmányt írt Arany János és a népiesség címmel. Ebben
azt mondja, hogy a népiesség nem történelmi produktum és a megjelenése csupán
Herder hatásának tulajdonítható. Úgy véli, hogy a herderi tanok Magyarországra
a német romantika népiességével, illetve a jogtörténeti iskola (Hegel) elveivel
átszínezetten érkeztek meg.
Salamon Ferenc megítélése csak részben helytálló, mert a mérlegére már
nem, vagy még nem kerülhetett oda a herderi hatások együttes súlya.
Herder versei, népköltészeti gyűjteményei, tanulmányai és
történetfilozófiai írásai korán eljutottak Magyarországra. Olvasói közé
tartoztak a jakobinus mozgalom szimpatizánsai, a magyar
szabadkőművesek, a peregrinus diákok és a tollforgatók javarésze. Művei
közvetlen hatással voltak a reformkorszak nyelvművelőire. Megemlítjük
Batsányi János, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Kármán József, Fazakas Mihály,
Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc nevét. Folytathatnánk
a sort Bajza József, Kazinczy Gábor, Kriza János és mások neveinek
felsorolásával, akiknek a műveiben herderi hatások tükröződnek, vagy
akik éppenséggel a fordítók közé tartoznak.
Korabeli magyar közvetítői közül csak néhányra térünk ki, Herder
hatásának felnagyítása nem áll szándékunkban. Hiszen például Kolozsváron két
évvel a színházalapítás után, 1794-ben már Schiller-művet játszottak, míg
Herdernek hasonló fogadtatásban sohasem volt része.
Batsányi János (1763–1845) azonban 1792 nyarától már Herdert
olvasott. Kufsteini fogsága után Bécsben élt, ahol jóakaró barátai közé tartozott
Johannes von Müller, a kiváló történész, Herder kiadója.
Párizsba való menekülése után Johannes folyamatosan levelezett testvérével,
Georg von Müllerrel. A Zsindely Endre által felfedezett svájci levéltári anyag
arról tanúskodik, hogy egyebek mellett Herderről és Schillerről is tudósították
egymást.
Batsányi Herder folyóiratában (Adrastea,
1801–1804) egy nagy német ódát tett közzé. A
szükségszerű változásban bízó ember című művét, érthető
okokból, név nélkül publikálta.
Cottának, Goethe és Schiller kiadójának a gondozásában jelent meg egy
német nyelvű könyve is 1810-ben: Über
das Feudalwesen und das neue Europäische Staatensystem oder die republikanisch
konstitutionelle Monarchie.
A
szabadkőműves Batsányi dicsőítette Napoleont és az alkotmányos
monarchiát. Idézte és felhasználta Herder, Schiller, Montesquieu és Hobbes
gondolatait.
Kármán József (1769–1795) a rendelkezésére álló rövid
életidőben foganatosan merített Herder eszmetárából. Egyértelműen
jelzi, hogy a népköltészet iránti érdeklődésére egyenesen Herdertől
kapta az indíttatást. Az Uránia
című folyóiratban 1794-ben remekmívű irodalmi programot közöl A Nemzet Tsinosodása címmel. Kortársai
észrevették, hogy „Herder fajpszichológiáját nálunk először alkalmazta a
szellemi élet vizsgálatában”. Kármán programjának némely részlete csaknem szó
szerint egyezik a Fragmente über die
neuere deutsche Literatur szövegével (Töredékek az újabb német irodalomról,
1767). Ebben a művében Herder mindenféle utánzást elítél, hangsúlyozza az
eredeti alkotás értékét. Megvédi a barbárnak tartott német nyelvet, kiemelve,
hogy épp barbársága adja a költői erejét, amellyel felülmúlja a többi
nyelvet.
A szintén szabadkőműves Kármán a jakobinusok
letartóztatásának hallatára 1795-ben visszavonult Losoncra, a szülővárosába,
ahol tragikus hirtelenséggel meghalt. Kiváló prózaíró volt, aki hirdette, hogy
a magyar közszellem alakításában a nemzeti érzés mellett tudatosítani kell az
európai műveltség szükségét.
Verseghy Ferenc (1757–1822) a kufsteini raboskodása idején
merült el Herder történetfilozófiájának tanulmányozásában. Úgy látta, hogy a
költő feladata nem más, mint a humanitásnak az olvasó felé való
továbbítása, és így tartotta megvalósíthatónak a humanitás ideáljának fokozatos
terjesztését. A maga rendjén Verseghy is beszélt a népi egyéniségről, a
nemzeti géniuszról. Érzékeny gondolatok
az emberi nemzetről címen tankölteményt írt hexameterekben. Ebben
Herder evolúció-tanát fejti ki, amely szerint az emberiség történetében négy
korszak van: gyermekkor, ifjúság, férfikor és öregség. E korszakok a felsorolás
szerint váltják egymást. Herder írásaiból tekintélyes fejezeteket fordított
magyarra. Háromkötetes művét 1810-1811 folyamán jelentette meg, amelynek
sokatmondó címe: Az emberi nemzetnek
története. Verseghy esetében is feltűnő, hogy ezt a munkáját
névtelenül adta ki.
Kazinczy Ferenc (1759–1831) elsőként fordított
Herdertől. A mitológiai példázatok (Paramythien)
fordításával már 1793-ban elkészült, 1803-ban pedig – várfogsága után – még a
cenzúra engedélyét is megszerezte a publikáláshoz. Jellemző, hogy kiterjedt
kapcsolatokkal rendelkező szabadkőművesként sem talált kiadót.
Fordítása végülis az első erdélyi magyar folyóiratban, az Erdélyi Múzueumban (1814–1818) jelent
meg Kolozsvárott. A folyóirat szerkesztőjéről, Döbrentei Gáborról
hasonlóképpen közismert volt, hogy hatottak rá Herder gondolatai.
Bajza József (1804–1858) a magyar irodalmi életet
jellemző „teoriátlanság” ellen vette fel a harcot, és 1828-ban tanulmányt
írt Az epigramma teoriája címmel. Az
anyagot Lessing és Herder nyomán állította össze.
Herder versfordítói közé tartozik Kis
János (1770–1846) evangélikus püspök és Kazinczy
Gábor (1818–1864) is. Kisfaludy
Sándor (1772–1844), a nemesség költője, Herder hatására gyűjtött
népdalokat.
Kölcsey Ferenc (1790–1838), nemzeti imádságunk szerzője, Kant magyar fordítója 1826-ban
közölte a Nemzeti hagyományok
című tanulmányát, amelyben áttekinti a magyar irodalom
fejlődéstörténetét. Ebben az esztétikai-kritikai írásában, amelyet az Élet és Literatura elnevezésű,
saját folyóiratában közölt, ő is Herder alapján indult ki a már említett
organikus fejlődéselméletből: a nemzeteknek van gyermek-, ifjú-,
férfi- és öregkoruk. A poézisnek az a legkedvezőbb pillanat, mikor a
nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb műveltség csendesebb
világába kezd lépni, amelyből az érzés fellengve tekinthet vissza a
ragyogó hőskorba. Kölcseynek is az a véleménye, hogy „a való nemzeti
poézis eredeti szikráját a köznapi dalokban kell nyomozni”.
Horváth János, a neves magyar irodalomtörténész szerint a Herder
eszmekincsére utaló irányzatnak Magyarországon Riedl Frigyes (1856–1921) a legjelentékenyebb alakja.
Magyar oldalról – időben jóval távolabbról tekintve vissza, mint
Toldy Ferenc – szintén kritikusan elemez Szerb Antal, aki szerint Herder nem
volt zseniális alkotó, és a művei sem voltak olyan jelentősek, mint eszméi,
amelyek továbbéltek. Herder legfontosabb művének népdalgyűjteményét
tartja, amelyet halála után átrendezve és kiegészítve adott ki újra Johannes
von Müller 1808-ban, Stimmen der Völker
in Liedern (A népek hangja dalokban) címmel. A világ minden tájáról
származó költemények között Shakespeare és Goethe versei is szerepelnek a
gyűjteményben, mert Herder felfogása és szóhasználata szerint végülis mind
népköltészet az, ami zseniális megnyilatkozás. Herder híres népköltészeti
gyűjtéséből hiányoztak a magyar és az orosz „dalok”. Számunkra
teljesen érthetetlen, hogy a művelődéstörténet atyja miért nem jutott
magyar anyaghoz. Az sem tűnik valószínűnek, hogy korai halála
akadályozta volna meg a magyar írókkal és teológusokkal való személyes
kapcsolatteremtésben.
Rövid áttekintésünkben jószerint nem érintettük a Sturm und Drang, a „Vihar és szenvedély” Herder és Goethe neve
által is fémjelzett irodalmi mozgalmának a hazai visszhangját.
Véleményünk szerint Herder termékenyítő hatása a magyarok között a
nemzeti kultúra és a magyar nyelv hivatalos elismeréséért folytatott küzdelem
idején mutatkozott meg a leginkább. Gondoljunk csak az 1790 februárjában
elhunyt II. Józsefre, aki birodalma területén kötelezővé akarta tenni a
német nyelv használatát.
Herder erdélyi jelenlétére nézve érdekességként említjük még, hogy a
balázsfalvi román görög katolikus gimnáziumban német nyelvet tanító Moldvai
Gergely (Grigorénak is írják, 1822–1834 között belényesi tanító) könyvtárában Herder
több művét találjuk. Moldvai román nyelven írt összefoglaló jegyzetet a
német irodalomról. (Lásd Josif Wolff: Herderianismul
– componentă a
ideologiei generaţiei române de la 1848 din Transilvania. In: „Marisia”, 8 [1978].)
Úgy vettük észre, hogy az erdélyi szászok között meglepően
későn terjedt el a weimari nagyok nevének ismerete. Pukánszky Béla nyomán
Kessler János Sámuel költő nevét említjük, Rousseau és Herder tanítványáét.
Az eddigiek alapján végeredményben elmondható, hogy Herder hatása a
teológia, a filozófia és a magyar irodalom minden rétegében megmutatkozik.
Mindez annak az elvitathatatlan ténynek köszönhető, hogy Herder volt a
német irodalom első modern szelleme, akinek a jelentőségére
Magyarországon korán ráéreztek.
Aktualitása, máig tartó hatása a történetfilozófia keretében
érződik, ugyanis a historizmus Herder kibontakozó tehetségével, az ő
fellépésével veszi kezdetét.
IV.
A magyarságra nézve Herder az egyetlen és rendkívüli módon megrázó
mondatát 1791-ben írta le, vagyis ebben az évben terjedt el nyomtatásban a
„statisztikai következtetése”.
Még mielőtt bővebben rátérnénk erre a mondatra, hadd
figyelmeztessünk arra, hogy Herder és Schiller életművét összehasonlítva Mikó
Imre arra a következtetésre jutott, hogy Herder számára nem az ember és az
emberiség, hanem az emberek egyes csoportjai, vagyis a népek az irányadók. Mikó
megállapítja, hogy Herder fejlődési gondolatát teljesen leibnizi
értelemben magyarázza, és előre dolgozik Spencernek, illetve Darwinnak.
Az imént Herder egyik maradandó művéből idéztünk hosszasan.
Pontos címe: Ideen zur Philosophie der
Geschichte der Menschheit. 1784–1791; ennek IV. kötetében jelent meg a
magyarokról szóló megállapítása. Az emberiség történetének filozófiájához írott
gondolataiban Herder többek között arra is rámutatott, hogy az embernek az
ösztönök biztonságos rabsága helyett az ész és a szabadság kockázatos
kiváltsága jutott osztályrészül. Ismételjük azt is, hogy az embernek a
humanitás, vagyis az emberiesség az ismertetőjegye; továbbá, hogy a
történelem folyamának az értelmét a fejlődésben találjuk meg, és hogy a
fejlődésnek négy fázisa van, úgy mint azt Verseghy és Kölcsey is átvette.
Mindezek után a bevezető kérdésünk: vajon a magyarságot Herder eleve az
elöregedés stádiumában szemlélte? És ha már odasorolta, vett-e azután annyi
fáradságot, mint valamikor Leibniz, aki komolyan érdeklődött a magyarok
származása és nyelve iránt?
A fentebb idézett művében Herder páratlan beleérző
képességgel ír a középkori Németországról, a görög kultúráról vagy éppen Kínáról.
A szláv népekről azt írja, hogy békeszeretetük és szorgalmuk alapján nagy
jövő vár rájuk. A magyarokról állítólag egy történelemkönyv lapalji
jegyzete nyomán jelölte meg a közeli kipusztulásukat. Vajon a Schlözer-féle
világtörténelem volt a Herder magyarokra vonatkozó forrása? Abban az
időben a magyar evangélikus iskolákban ez a világtörténelem volt a
kötelező tankönyv. Megjegyezzük, hogy a magyarok már Herder előtt
reagáltak Schlözer nyomasztó következtetésére.
Bármi volt is Herder forrásanyaga, hisszük, hogy nem akarta bántani a
magyarokat, és esetében szó sincs szándékosságról. Komor jóslatával – közvetve
és közvetlenül – még ha bosszantóan is, de eszméltetőleg hatott a magyar
gondolkodók javarészére. Száz év múlva például Ady Endre egyenesen ítéletesen
szólott a nemzet romlásáról, de „föllebbezését a hivatalos ország nem írta az
égre…”. Kétségtelen, hogy Ady tisztában volt azzal, hogy korában minémű
károsodás érte a nemzeti tudatot, és azzal is, hogy ez még „a számokkal
mérhető meggyengülésnél” is katasztrofálisabb.
Illyés Gyula azt mondja a Hajszálgyökerek
című írásában, hogy a világirodalomban nem tud még egy olyan lírikusról,
aki egy Ady dühével átkozta s verte volna nemzetét. Az „előreverés” a
tunyaságot és a közönyt ostorozta. Schlözer világtörténetének, Péczeli József
hazafiakhoz intézett könyörgésének, Herder ominózus mondatának, Ady
vészjelző harangozásának, Illyés Gyula nemzetféltő megindultságának
az összefüggését szintén a Hajszálgyökerek
sorai között találjuk meg, éspedig a tükörállítás mikéntjében. A
tükörállításnak ereje van, ez az erő sorsszerűnek tűnik, de nem
a végzet irányítja: „Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak
kialakításához nyomósan hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe. Ez a
tükörtartás világszerte a szellem embereire – különösen a tollnak s az
eszmecsere egyéb eszközeinek forgatóira – hárul”.
Az Illyés Gyula közismertté vált politikai esszéjéből – Válasz Herdernek és Adynak – idézzük az
agonizálás tükörképét előrevetítő, 1791-es herderi szöveg fordítását:
„A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (mármint a
finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek,
wallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és
évszázadok múltán már nyelvükkel is alig találkozunk.”
Herder forrásműve még tisztázatlan, a szövegkörnyezet is
megvilágításra szorul. Ennek az egyetlen magyar vonatkozású herderi mondatnak a
származásával e helyen nem foglalkozhatunk kimerítően. Tekintsük inkább
tükörtartó állványnak, úgy ahogyan azt Illyés Gyula is használta.
Ezt a szokatlan írást először a Magyar Nemzet közölte 1977. adventjében. Nemsokára a Szabad Európa Rádió is sugározta, és aki
csak hallotta, alig mert hinni a fülének. Mert Illyés Gyulának ez a Herderre és
Adyra valósan hivatkozó, irodalomtörténeti színezetű tanulmánya
nemzetpolitikai üzenetet hordozott: a kádári kormánytól számon kérte a
magyarság megfogyatkozását, magárahagyatottságát. Saját világának a
süketnémaságát az orvos szemével vizsgálta, hogy az igazmondó próféták bátorságával
tudjon visszamenni a bajok forrásáig.
A Herder-díjas Illyés Gyula még herderi kategória szerint is a nemzet
költőjeként és a nemzet képviseletében hordozta a kiszolgáltatottság
fájdalmait. Felhatalmazását a magasból nyerte, hogy átléphesse a
tűrőképesség hivatalosan kimért határát. Ahogyan a herderi jóslat a
félelmet űző tolla hegyére került, a tükörtorzítók még Illyés Gyula
nevének hallatára is felszisszentek. Úgy hírlik, hogy még Herderről is
jelentést írattak…
Negyed századdal ezelőtt, a párturalmi ideológia reflektoraival
szembenézve csakis az Illyés Gyula
hírneve és tekintélye tudta meghátráltatni a cenzúra oroszlánját.
Ma, az egyesülő Európában, anyaországi népfogyatkozásunk és újabb
exodusaink adatainak tükrében tehetjük-e, hogy ne tusakodjunk a magyarság
fennmaradásának jelenlegi gondjairól? Ez lenne a második kérdésünk e mondat
történetének időszerűsége kapcsán. Széljegyzeteinkből egy másik
világhíres német tudós biztat a felelősségünk vállalására. A kiváló
Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) átérzéssel hívta fel a tudomány figyelmét
az erdélyi szászokra: „Örök szégyen lenne, ha német nyelvünk Erdélyben a
hanyagságunk miatt kipusztulna”. Mondotta mindezt Leibniz a 18. század elején,
tehát háromszáz évvel ezelőtt a wolfenbütteli könyvtárban, és még
féltő rokonszenvvel fűzte hozzá: „Idegen nyelv átvétele rendesen
szabadságvesztéssel és idegen igával jár együtt”.
Leibniz és Herder szász-magyar vonatkozású megjegyzéseit
tapasztalataink alapján állítjuk párhuzamba. Leibniz felé „visszajelezzük”,
hogy őszinte aggodalma jogos volt, az erdélyi szász nemzetből már
csak romániai szász népcsoport maradt. Herder felé a saját gondolataiból
szedegetjük a csóvát: ha a történelem irányítható, akkor sugározzon csak a
humanitás elméletéből a hatóerő…
Az, hogy a történelem irányítható folyamat, Herder
történetfilozófiájában fő vonalat képviselt, de nemcsak nála, hanem
jellemző volt az egész német historizmusra is. A német historizmus egy
másik herderi alapgondolata: „Minden nemzet önmagában leli meg boldogságának
középpontját, magában hordja azt, mint a golyó a súlypontját.” (Auch eine Philosphie der Geschichte zur
Bildung der Menschheit. 1774. – Még egy történetfilozófia az emberiség
nevelésére)
Herder úgy látja, hogy minden kornak önmagában van értéke, és a
történelemben nem egyszerűen „fejlődésről” és nem is „elfajulásról”
van szó. A fejlődés dialektikájában azt érzi, hogy a történelem menete
értékeket semmisít meg – és teremt is új értékeket.
Ennek a tanításnak az alapján kialakult egy olyan szemlélet – Palágyi
Menyhért (1859–1924) szerint –, amely nemcsak a kiegyezést, hanem a kiegyezéses
politikát is igazolja. Palágyi kétségbe vonja, hogy az emberi érzelmekkel
diplomata módra lehetne megalkudni, amikor nemzetek sorsáról van szó.
Katona Lajos (1862–1910), a néprajz és az összehasonlító
irodalomtörténet-írás szakembere pedig egyenesen a maga korának a feladatát
látta abban, hogy természettudományosan vizsgálja, illetve rostálja az örökölt
herderi és hegeli igazságokat. Az európai ember önszemléletében fordulópontnak
tekinti a romantikát, de arra is figyelmeztet Katona: amellett, hogy a
romantikusoknak „hálára van kötelezve” a tudomány, a romantikusok igazságai
ábrándokkal vegyültek (utaljunk csak Schedius Lajos populárfilozófiájára vagy Csaplovics
János genetikai irodalomszemléletére).
Katona Lajos rámutatott arra, hogy a romantikusok „igazságaik felismerését
gyakran csupán intuíciójuknak, spekulációiknak és géniuszuknak köszönhették”.
Azt is érzékeli, hogy Herder eszmevilága romantikus vonásainál fogva sokféle
értelmezésre ad alkalmat.
Valóban, Herdernek csak ez az egy mondata is rendkívül sok reflexiót
váltott ki, és mély nyomokat hagyott az irodalomban. Üzenete folytán ez a
gondolat még mindig (ön)vizsgálatra és „exegézisre” kényszerít. Villámcsapás
fényénél keltezett dátuma van e gondolat felröppenésének, de pontosan ekkor
tudatosul az anyanyelv és a nemzeti kultúra védelmének szükségessége. A magyar
nyelv ápolásának a szüksége kevésbé szorul magyarázatra. A vigyázó szemeket
annál inkább a nyelv-vesztésnek és a beolvasztásnak az okaira kell vetni, s főleg
a mögöttük álló érdekekre.
Mielőtt Herder annak idején közölte volna a magyar nyelv
kipusztulásáról szóló látomását, Péczeli József komáromi református lelkész az
1789-es Mindenes Gyűjteménye
oldalain így reagál a németesítő nyelvtörvénynek vagy akármiféle
történelemkönyvnek a fenyegető tükörképére: „Nosza azért nemes Hazafijak! Valakinek
ereikben tsak magyar vér tsergedez, ne engedjük, hogy mi restségünk, s
hidegségünk miatt a mi szép nyelvünk s azzal együtt híres Nemzetünk emlékezete
eltöröltessék!”
V.
Magyarország nemzetiségeinek ébredése is kapcsolatba hozható a herderi
mondattal. Tisztázás végett mindenképpen fontos, hogy rögzítsük az akkori nemzetiségek ébredésének
időpontjára vonatkozó észrevételeinket.
Herder magyar vonatkozású jóslatának félreértelmezése, toldozgatása és
kárörvendő terjesztése külön tanulmányt igényel, a határok mentén járva,
el egészen Scotus Viator bekapcsolódásáig, Trianonig.
Erdély korabeli sorsának alakulására nézve azonban Herder
filozófiai köpenye nem vetett árnyékot. Herdert a legkevésbé sem lehet
felelőssé tenni az erdélyi románság vagy szászság ébredéséért, mert az
ő fokozatos értelemben vett ébredésük már jóval a Herder születése
előtt elkezdődött. Az ébredés folyamatában jelentős
tényezők hatottak, úgymint a rekatolizáció, az unitus egyház mesterséges
létrehozása, a betelepítések, a határőrezredek felállítása, a görög-keleti
egyház lázadása és elismerése.
II. József erdélyi utazásai, az újabb birtokösszeírások, népszámlálások,
iskolatörvény, nyelvtörvény, végül pedig a Horea vezette felkelés rajzolja ki a
román és szász ébredés erővonalait Mária Terézia és II. József uralkodása
idején.
Jelenlegi ismereteink szerint Erdélyben Herder
művelődéspolitikai hatásáról csak a halálát követő évtizedek
múltával lehet beszélni. Simion Bărnuţiu 1841-es balázsfalvi szónoklatának egyik érvelésére hivatkozhatunk,
amikor a görög katolikus konzisztóriumban a magyar nyelvtörvény-javaslatot
utasítja el. Ez az adat a maga környezetében nem meglepő. Annál
feltűnőbb, hogy a herderi idézet nyomtatásban való megjelenésének
évében készült el az erdélyi románok legfontosabb 18. századi politikai irata,
a Supplex Libellus Valachorum.
Szerzője Méhesi József guberniumi titkár, a kolozsvári unitus esperes fia.
A társszerző Ignatie Darabont, nagyváradi unitus püspök. Ebben a
felterjesztésben a papságuknak és nemességüknek olyan jogok biztosítását
követelik, mint amilyenekkel a másik három elismert natio bírt. A statisztika mellett ősjogaikat tekintik
bizonyítéknak és a Micu-Klein féle dák-kontinuitás útján járnak. Innochentie
Micu-Klein unitus püspök az 1733-as összeírás eredményeire hivatkozva hirdette,
hogy a románság létszáma bármely más erdélyi nemzetnél nagyobb. Már ő is
sürgette az erdélyi románoknak a három natio melletti, negyedikként való
betagolását. A még általa vezetett 1744-es balázsfalvi zsinaton a köznép
szerepére is számít, amikor azt kérdezi, hogy a harcban várhatnak-e segítséget
a néptől, és ha igen, miképpen?
Az ősjogok keresése az erdélyi szászoknál még korábbi keletű,
mint a Şcoala
Ardeleană képviselőinél.
Eredetük gyökereit korszakonként elfelejtve, múltteremtésbe kezdenek, többek
között azzal a céllal, hogy az eredendő jogaikat is igazolhassák. Das Alt und Neue Teutsche Dacia címmel
Tröster írt egy könyvet 1666-ban. Az erdélyi németekről már Kr. e. 300-ban
is biztos adatokat talált. Töppelt, egy másik erdélyi történetíró, 1667-ben
kiadott latin nyelvű művében azt írja, hogy a szászok a dákok utódai.
Száz év múlva még a felvilágosodott Samuel Brukenthal is arra keresi a
bizonyítékokat, hogy a szászok a gótoktól származnak. Egyetlen mondat erejéig
jegyezzük meg ezen a helyen, hogy még ezeknek a korai eredet-kutatásoknak sem
volt mellékes az érzelmi és közvélemény-formáló szerepe. A 18. század elején
azután maga a szász királybíró, Valentin Frank von Frankenstein elégelte meg a
fellengzős eredet-kutatást.
Az akkori igazi magyarellenes irodalomról is említést kell tennünk.
Alois Hoffmann, a pesti egyetem némettanára 1790-ben például két pamfletet írt.
Az egyiknek Bábel, a másiknak Ninive a címe. Hoffmann a röpiratait
neve elhallgatásával, II. Lipót titkos megbízásából írta. A magyarságot a
rágalmakkal szemben Alxinger, az osztrák Wieland-követők tehetséges
képviselője védte meg.
Karl Schmallögger nevét csak azért említjük itt, mert a kor mozaikjához
tartozik, hogy 1786-ban Pesten egy általa írt alkalmi balettet mutatnak be,
címe: Hora und Kloska. A művet
nem ismerjük, jelzését a Pukánszky Béla-féle magyarországi német
irodalomtörténetben találtuk.
Herder és az erdélyi nemzetiségek ébredésének vonatkozásában még két
adatra szeretnénk felhívni a figyelmet. Elsőként August Ludwig Schlözer göttingeni
professzor munkájára mutatunk, amely 1795-ben jelent meg: Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (A németek története
Erdélyben) címmel. A könyvet a népi öntudat erősítésére szánta, és
valósággal lázba hozta az erdélyi szász értelmiséget. A historikus Schlözer
statisztikát is tanított, tanítványai között magyar és szász diákokat találunk,
levelezett az erdélyiekkel. Művének megírását Erdélyből forrásanyagok
megküldésével támogatták. Az előbbiekben Bíró Ferenc nyomán elhangzott az
a feltételezésünk, hogy Herder is a Schlözer valamelyik művéből
merítette azt a bizonyos mondatot. Benkő Samunak a Göttingen, Gaus és
Erdély kapcsolatáról írt tanulmányából megtudjuk, hogy a göttingai Georgia
Augusta egyetem 1737-es megnyitásától a rákövetkező száz esztendőben
majdnem kétszáz erdélyi diák tanult, akik vagy református magyarok, vagy pedig
evangélikus szászok voltak. Az egyetemalapító II. György angol királynak és az
egyetem vezetőinek az volt a fennszóval hirdetett célja, hogy a nemzetek
felemelésére ott műveljék ki Európa államainak tudósait és politikai
vezetőit.
Másik adatunk az 1790. decemberében megnyitott kolozsvári
országgyűléshez kapcsolódik. A három nemzet képviselői – magyarok,
székelyek és szászok – megegyeztek abban, hogy a románság még nem ruházható fel
rendi jogokkal, és csupán a vallásszabadságukat biztosították. A II. Lipót
császár kezéből érkezett, illetve a kamarája által továbbított
memorandumot, a Supplex Libellus Valachorumot
az országgyűlés 1791-ben elutasította.
A temesvári szerb nemzeti kongresszus területi önkormányzati kérését és
külön szerb kancellária felállítása iránti kérelmét II. Lipót császár szintén
1791. tavaszán utasította el. Az eddigieket összegezve: a magyarság elfogyására
vonatkozó pesszimista megállapítás erdélyi viszonylatban visszhang nélküli
volt. Késői hatása azonban mintha palackból szabadult volna, és ráadásul
szerzési vággyal erősítette föl a már beindult ébredési folyamatokat.
Ismét szükségét érezzük, hogy Illyés Gyula Válaszához térjünk vissza: „Herder már európai tekintély, a
szellemi életnek győztes irányítója, amikor jóslatára fölkapják fejüket –
nemcsak a magyarok. Azoknak a népeknek a szellemi vezetői is, melyek közé
az a kis számú nép Herder szerint is be van ékelve. Herder nem rosszakaratú, mégis
szerencsétlen meghatározásával kezdődik az az ébredés is, amely a
magyarságot egy sor egymásra utalt nép közt idegen testnek fogja hirdetni.”
Az eszméltető változásokat Herder idejében inkább az alapvető
szabadságjogok ismeretének elterjedése nyomán kereshetjük. Történelmi dátum,
hogy 1789. augusztusában a francia Nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és Polgári Jogok Deklarációját.
Magyar földön a Martinovics Ignác-féle jakobinus mozgalom véres felszámolása,
azután a szabadkőműves páholyok betiltása jelentette az eszmeáramlás
gúzsbakötését.
A franciaországi változások, a tömeges európai háborúk közepette Herder
még mindig – vagy főleg akkor – bízott az emberiesség mindent átható
szellemi erejében. Az 1792. évi látomásában a megmaradást előlegezte meg,
azt, hogy a politikai élet bármiféle ébresztése, vagy manipulálása ellenére a
népek békében élhetnek egymással. Arról álmodott, amit mi is szívesen mondunk
tovább a Grimm-testvérekkel, akik ősükként és tanítójukként tisztelték
Herdert. „Kabinetek becsaphatják egymást: politikai gépezeteket egymás ellen
lehet fordítani… a nemzetek nem fordulnak egymás ellen; egymás mellett élnek és
családtagokként segítik egymást. A hazák véres harca hazák ellen az emberi
nyelv leggonoszabb barbarizmusa.” (Briefe
zur Beförderung der Humanität. 1792 – Levelek az emberiesség
előmozdítására) A barbarizmus sajnos sokszoros telitalálatként érvényesült
az átviharzott két évszázadban. A kertjeink alatti tegnapi háborúkat, a nemzetek
balkáni irtását is az okozta, hogy egymást vagy a kisebbiket kiközösítették.
Ehhez pedig egy mondat is elég.
VI.
Megemlékezésünk epilógusában az olvasót a szelektív felejtés
veszedelmére figyelmeztetjük: Herder teljes
életművet kell látni. Gondolatainak utóéletében is a teljesség
szemléletére kell törekedni. Nemzethalál-jóslata még sokáig fog a botránkozás
kövéül szolgálni, de ettől senkinek se gyökerezzék földbe a lába.
Herder példamutatása szolgáljon indításul a népek irodalmának és
művelődéstörténetének, egyházi és lelki életének a tanulmányozására.
Kívánsága szerint: legyen fülünk a költészetre, amely az élet kifejezése.
Borúlátását is meg kell szívlelni, miszerint a civilizáció béklyóiba kötött
ember nem is él igazán, erkölcsileg beszűkül. Kányádi Sándor írta a
múltkorában, hogy az eleink megnyugodva tudták: a tragikus életérzés
előbbre viszi a világot. Ebből ésszerűen az következik, hogy a
minősíthetetlen igénytelenséggel szemben fájdalmak árán is ki kell emelkedünk
a tudományban és művészetben. Új honfoglalásunk vezérigéje legyen a hit,
remény, szeretet vagy a herderi fény, szeretet és élet… Keresztes József
nagyváradi és szalacsi prédikátorunkat ismételjük II. József idejéből: a
ruha és az Istentől kapott nyelvünk úgy is különös nemzetté formál minket…
Az emberiességről pedig végül annyit, hogy ezt még a szobraink és
az igazán békés temetőink is áhítozzák. Nem tehetjük, hogy befejezésként
ne másoljuk ki Johann Gottfried von Herder gondolatait az imádságról:
„Háromféle az ember imája a Mindenhatóhoz, s az egyik hatályosb a
másiknál.
A halk hangon tett ima néki tetszik: meghallja szíve mélyében és
kegyelmesen fogadja a rezgő ajkakról ellebbenőt.
A nyomornak nagy kiáltással tett imája keresztül hat a fellegeken s
parazsat gyűjt az elnyomó fejére.
De hatalmas az elhagyott könnye, ki szilárdul ragaszkodik Istenhez és
kimúlik. Keresztül tör ez minden akadályon, elhat Isten színéhez, és magára
vonja tekintetét.” (Vezércsillagok, 367.)
Megilletődve Herder belső látásán, végül egy felejthetetlen
élményünket osztjuk meg. Családommal azért utaztunk Weimarba 1990. június
30-án, hogy éppen ott lehessünk tanúi a kelet-németországi változások utolsó
óráinak. Vasárnap reggel a vietnami vendégmunkások arca apokaliptikus hangulatot
tükrözött, és látszott, hogy a csoportokban járkáló orosz katonák is
szédelegnek. A piactéren ujjnyi vastagon hevert az eldobott alumíniumpénz,
mindenki elhajított címereken taposott. Elmentük az emlékhelyekre, ahol már
régebben is jártunk, fényképeztünk, jegyzeteket készítettünk a DDR torának
romjairól. Németeket alig láttunk a virrasztó után, de egy-egy maroknyi mégis
csak elindult az istentiszteletre. Az óvatosan szemlélődő
állampolgárok rezignáltan rögzítették a helyzetet: vajon végérvényesen megváltozott
a világ?
A weimari templom falán pedig a sok elmés felirat között, amelyek mind
arról szóltak, hogy temetik a rendszert, meg hogy most kit merre visz a végzet,
megpillantottuk az egyik ott nyugvónak címzett „feleselést”:
Herder, csődbe jutottunk!
Ígérhet-e egy másik világot?
Vesszen ez a gyarmat, legyen igazság!
Próféciát is láttunk a falon: megmérettél és híjával találtattál!
A Herder egyik verséből vett idézet: az életünk egy álom, egy álom
ezen a földön – ugyancsak beillett a sorsválasztással járó érintettség
pillanatfelvételébe.
„Ein Traum, ein Traum ist unser Leben auf Erden hier.” (Ein Traum)
A mi életünkben addig az volt az első ország, a Herder pátriája,
amelyről láttuk, hogy grammatikailag is a helyére került. Előtte
vajon szükségszerűen megbűnhődött-e az, aki tévedett?
Mondják, hogy összenő az, ami együvé tartozik. Ezt érzékeltük
akkor a hely szellemében. Megilletődve néztük a változást, és olyanok
voltunk, mint az álmodozók… Tűnődtünk az idők és az eszmék
járásán, ámultunk a tükör körforgásán, merengtünk az időzített történelmi
változások weimari környezetében, ott, ahol Herder végső igent arra
mondott, ami nem változó, hanem maradandó fény, soha el nem múló szeretet és
élet.