Molnár B. Lehel
Kulturális, történelmi örökségünk írott emlékeinek
megőrzése és védelme mint a lelkészi szolgálat fontos része
A címben szereplő szavak mindannyiunk számára ismerősek, úgy gondolom, mégsem fölösleges egy kicsit körbejárnunk a fogalmak jelentéstartalmát.
Kúltúra[1]
A kultúra szó olyan gazdag jelentéstartalmú,
hogy föltétlenül meg kell értenünk legalább
a ma használt fő jelentés-dimenzióit. A fogalom tisztázásakor terjedelmi
okok miatt csak vázlatosan ismertetjük a különböző diskurzusokban játszott
szerepének és funkciójának változatosságát.
Jóllehet napjainkban elfogadott tény, hogy a „kultúra” modern terminus,
hiszen mai jelentésének fő alkotóelemei a 18. század utolsó negyede után
alakultak ki és kapcsolódtak össze, s a kifejezés gyakorlatilag minden európai
nyelvben jelen van (franciául culture,
németül Kultur, olaszul coltura, oroszul kultura stb.), eredete az antikvitásig[2]
nyúlik vissza.
Végső soron a latin colere igéből származik, amelynek jelentése ’művelés’ (elsősorban a föld művelése), ’gondozás, ápolás, gondoskodás’. Az igét használták még a ’lakni valahol’, az ’ékesíteni, díszíteni’, valamint a ’tisztelni Istent’ (cultura deorum) értelmében is. A szó értelmének lényeges változását, amely a mai szóhasználathoz való közeledés első döntő lépéseként tartható számon, Cicero (i.e. 106–43) a Tusculanae Disputationes című művében megfogalmazott „cultura animi ... philosophia est” állítása jelentette, amely tehát a filozófiát a lélek műveléseként határozza meg. A colere metaforikus jelentését bizonyítja a belőle képzett cultus szó, amelynek használatából kiderül, hogy a kiművelés, jobbítás értelmét nemcsak anyagi létezőkre vonatkoztatták, hanem lélekkel, műveltséggel kapcsolatos értelemben is használták. Mutatja ezt a „cultus animorum corporumque” kifejezés, amelyet Liviusnál (i.e. 59 – i.sz. 17) találhatunk meg, illetve az írás, irodalom művelését jelentő „cultus litterarum” Justinianus (527–565) által használt kifejezése is.
Augustinus (354–430) szintén a cultura szót használja Sermo című munkájában. Ebben az emberek számára kötelezőnek tartja Isten gondviselésére úgy válaszolni, hogy Isten „kultúráját”, tiszteletét szívünkben őrizzük meg. Itt érhetjük tetten a cultura terminus jelentésének azon átalakítását-átalakulását, amelyet ma a kultusz terminus takar, vagyis azt, amikor az ember egész benső életét Istennel való személyes együttlétben éli meg és ezt egyéni vagy közösségi formában kinyilvánítja. A középkorban egyébként gyakran használták a cultura Christi, cultura Dei kifejezéseket.
A szó Cicero által meghatározott jelentésében az itáliai humanisták jóvoltából került ismét használatba a 15. század táján, ekkor azonban már az egyes nyugati nemzeti nyelvekbe is beszivároghatott. Például a 17. században Hobbes (1588–1679) Leviathanjában (1651) a kultúra már egyértelműen a gyermek nevelésére vonatkozó munkát jelöli. Hobbes már teljesen megkülönbözteti a „kultúra” és a „kultusz” kifejezéseket. Nála a kultúra olyan munkafolyamatot jelent, amelynek természetes következménye az elvégzett munkából származó haszon. Például mint a föld művelésére fordított munka, vagy a gyermekek nevelése esetében, elméjük kiművelése (a Culture of their mind’s ). A kultusz viszont a cultus Dei, vagyis az istenimádat annyit jelent, mint udvarolni, azaz valaki kegyét jó szolgálatokkal megnyerni.
A 18. században már megjelennek a kulturáltság és a műveletlenség közti differenciálás első jelei, amelyek eleinte a származásbeli különbségekre utaltak. (Az előkelő kultúrált embert jelent, társadalmilag alacsony szinten álló pedig műveletlent, kultúrálatlant.)
A 19. századra ez megváltozik, és a kor elitje már nem a származásának, hanem a műveltségének hangsúlyozásával határozta meg társadalmi hovatartozását (person of culture/cultivation). Ekkor jelent meg az igény a különböző társadalmi rétegek részéről a művelődés kiszélesítésére, felszabadítására. Ennek következményeképpen megindult egy intenzívebb értékteremtő tevékenység. Így szélesedett ki a kultúra jelentéstartalma és magába foglal minden értéket, szellemi és anyagi produktumaival együtt.
Tehát summázva: a kultúra terminus egyrészt az antik értelmezésnek megfelelően a művelés/kiművelés értelmét tovább differenciálva nevelést, művelődést jelent. Másrészt társadalmi csoportokra, illetve később társadalmakra vonatkoztatva azon anyagi és szellemi értékeknek az összességét jelenti, amelyeket az emberi társadalom történelme folyamán létrehozott.
Itt kapcsolódik össze a kultúra fogalma a történelembe való ágyazottsággal, és a történelem képezi előadásunk második terminus technikusát, amelyről szólnunk kell.
Történelem
A történelem terminus az eredetileg ’kutatás, ismeret, tudomány’ jelentésű latin historia átvétele a 15. századtól használatos. Maga a magyar történelem szavunk Döbrentei Gábor alkotása (1842). Mi a történelem? – tehetjük fel a kérdést. Egy közkeletű meghatározás szerint „a történelem az a magasrendű összefogó kép vagy képmás, amelyet az utókor a tudományos visszatükrözés a történetkutatás és a történetírás révén alkot az emberi történetről.”[3] A legegyszerűbb meghatározás szerint pedig az emberi nem múltjának tudományos ismerete. A történet, a történeti fogalmak a múltban megtörtént eseményeket fejezik ki. A múlton pedig a jelenig eltelt időt értjük. Ennek az emberi múltnak a folyamatát a történelem a források segítségével ismeri meg. Ezeket a forrásokat általában három nagy csoportba szokták sorolni: 1. tárgyi emlékek, 2. az íratlan szellemi hagyomány, 3. írott források csoportjába.
Az első csoportba tartoznak az egyházi és világi építményektől, a templomoktól, temetőktől, váraktól fegyverektől, pénzektől egészen szobrokig, műemlékekig stb. minden, amit a múltban emberi tevékenység hozott létre.
A második csoportba tartoznak valamely nép vagy közösség tudatában élő vagy egykor élt történeti emlékeket. Tágabb értelemben ide tartozik a tánc, a zene, a játék, a szokások, népmondák stb.
A történettudomány szempontjából a legfontosabb a harmadik az írott források csoportja. Ezzel elérkeztünk előadásunk címében szereplő utolsó fontos kifejezésünkhöz az íráshoz.
Írás
Amióta az írást a föníciaiak felfedezték, és ennek alapján i.e. 6–5. században kialakult a görög ábécé, az első olyan jelrendszer, amely az egyes beszédhangokat jeleníti meg, Görögország az írásos kultúra prototípusa lett.[4] Ettől számítva napjainkig az írott forrásoknak hatalmas tömege halmozódott fel. A legfontosabb íráshordozó anyag a papirusz volt, amelyet egészen a 10. századig használtak Európában. Az arab hódítások következtében megszűnt az egyiptomi papiruszimport, ezért az európaiak kénytelenek voltak áttérni egy másik íróanyagra, a hártyára vagy pergamenre. A pergamen juh-, kecske- vagy borjúbőrből készült. Az antik Róma legegyszerűbb íróanyaga a viasztábla volt. A legmodernebb íróanyag a papír, amely Kínából szármázik és arab közvetítéssel került Európába a 9. században. Magyarországon csak a 14. század elejétől használják. Az előbb említett íráshordozókon található szövegek elolvasásával, átírásával, jellegzetességeik összegzésével a paleográfia foglalkozik (pálojosz = régi, grafo = vésni, írni). A kőbe, ércbe, fába stb. vésett írásokat a felirattan vagy epigráfia tanulmányozza.[5]
Örökség
Az évszázadok folyamán felhalmozódott tárgyi, szellemi, írott értékeink mind örökség – kulturális örökség. Örökség, amely az örök szóból képzett elvont főnév. Örök, azaz időfeletti. Ezek az értékek csak akkor maradnak időfelettiek, ha mindenkor felelőséget vállalunk megőrzésükért.
A kulturális örökség fogalma mind a politikai, mind a tudományos diskurzusokban látványosan csak az elmúlt három évtizedben terjedt el Nyugat-Európában – főleg Franciaországban és Nagy-Britanniában.[6] Magyarországon csak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának 1998-as megszervezésével került a kulturális örökség fogalma a politikai diskurzusok homlokterébe, és a magyar tudományosság csak ezután reagált és kapcsolódott be a fogalom törvényi meghatározásának kodifikációs folyamatába. A különböző nemzetek szintjén a kulturális örökség nemzeti örökséggé válik, amely egyúttal az illető nemzet identitástudatát is reprezentálja. A nemzeti örökséget („patrimoine national”) mint kifejezést 1790-ben Franciaországban a forradalom idején alkották meg, amikor egy új kategóriát kellett találni a klérustól lefoglalt könyvek, kéziratok, festmények stb. gyűjtőnevének.
Az 1960-as évekig örökségnek elsősorban a történeti műemlékeket tekintették, és az elsődleges meghatározó szempont az ilyen örökség kiválasztásában a kor volt, vagyis, hogy milyen régi az illető alkotás. Az örökség terminus kiszélesedése csak a hatvanas évek végén figyelhető meg a nemzeti és európai törvénykezésben és maga az Európa Tanács is csak 1985-ben határozta meg először az örökség fogalmát.[7]
A Levéltár mint közgyűjtemény
A különböző szellemi, tárgyi örökség megőrzésére már az ókortól kezdve múzeumokat, könyvtárakat, levéltárakat – mai szóhasználattal közgyűjteményeket – állítottak fel.
A múzeum, vagyis a múzsák kertje az ókori görögökig nyúlik vissza, és itt volt a művészetek, illetőleg tudományok helye. Az ókor leghíresebb múzeuma a Ptolemajosz Philadelphosz által alapított alexandriai múzeum volt. A mai értelemben vett múzeum a reneszánsz korában alakult ki.
A könyvtár (biblioteca) elsősorban nyomtatott könyvanyagot őriz, de az ókorban is voltak könyvtárak, és az egyik leghíresebb éppen az alexandriai múzeumban volt.
A történetkutatás legfontosabb primer forrásait a levéltárak őrzik. A levéltár mint intézmény kialakulástörténete megelőzi a múzeumokét és könyvtárakét is. A levéltár létrejöttének elsődleges feltétele voltaképpen az írásbeliség kialakulása volt. A levéltár mindenkori birtokosainak érdekében állt azokat a dokumentumokat megmenteni a pusztulástól, amelyeket szükség esetén bizonyítékként lehetett felhasználni. Ily módon a levéltári anyagot azok az írott dokumentumok alkották, amelyek egyének vagy intézmények számára jogbiztosítást vagy jogi szabályozást jelentettek. Az iratok ilyen funkciója azonban idővel hatályát veszti. Ugyanakkor egyre fontosabbá válik egy másik rendeltetésük, és ezt jól meg kell jegyeznünk: tartalmuk révén lehetővé válik a múlt különböző területeinek tudományos rekonstruálása. Ennek fontosságát különösen akkor értjük meg, ha arra gondolunk, hogy a levéltári anyag összetevő darabjai egyetlen példányok (unicumok) vagy legalábbis nagyon kis példányszámban jöttek létre. Révész Imre 1868-ban ezt így fogalmazta meg:
„Ne feledjük végre – és pedig csak egy percre sem –, hogy az, amit a levéltárban bírunk, nagy részben unicum, egyetlenegy, tehát kipótolhatatlan a maga nemében. Ha egyik vagy másik templomunk, főiskolánk, könyvtárunk, gyűjteményünk leég vagy elpusztul: a jó szerencse, az áldozatkészség, a közlelkesedés és az erőfeszítés újakat és dicsőbbeket állíthat a rombadőltek helyett; – de hogyha elpusztul, semmivé lesz pl. egy kerület levéltára: nincs többé az a szerencse vagy erő, amely azt valaha helyreállíthassa.”[8]
Manapság levéltáron olyan tudományos intézményt értünk, amelynek feladata az állami, egyházi, valamint magánintézmények működése során létrejött történeti értékű iratok gyűjtése, tudományos rendszerezése s a tudományos kutatás számára való feldolgozása és megőrzése.
Az Erdélyi Unitárius Egyház levéltári szervezetét az egyházközségi, az egyházköri, egyház-egyleti levéltárak, valamint itt Kolozsváron a püspökség által fenntartott Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára alkotják.
Az egyházközségi levéltár kezelése a lelkész feladata, az egyházköri levéltár esetében az esperes látja el ezt a munkakört. Az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának személyemben főállású levéltárosa van. A törvényes rendelkezések előírják, hogy az esperesi székhelyek megváltozása esetén az illető esperesnek kötelessége az egyházköri levéltárat szabályszerű leltár kíséretében az új székhelyre átköltöztetni, de sajnos az eddigi tapasztalataink alapján ezt nemigen gyakorolták. Ezért sok olyan egyházközségnek a levéltára, amelyik ideig-óráig esperesi székhely is volt, összekeveredett az illető egyházkör esperesi anyagával, és csak hosszas munka eredményeként lehetne újra különválogatni azokat. Az Erdélyi Unitárius Egyház levéltárainak új szervezeti és működési szabályzatát 1999-ben fogadta el és hagyta jóvá a Főtanács, s reméljük, hogy a benne foglaltaknak az illetékesek érvényt is szereznek.
Különböző egyházi levéltárainkban olyan értékes anyagok találhatóak, amelyeknek megóvása mind egyházi, mind nemzeti szempontból fontos. Fokozottan igaz ez egyházközségi levéltárainkra, amelyek a történelem viszontagságai ellenére is sok helyen megőrizték legrégebbi múltunk egy-egy szeletkéjét. Az egyházközségekben fellelhető dokumentumok is nagy részben unikálisak, azaz egyediek és pótolhatatlanok. Elsőrendűen fontos adatokat tartalmaznak a történeti kutatás számára, a művelődés- és társadalomtörténet, hely- és családtörténet, valamint az egyre fontosabbá váló ún. mikrotörténet megismeréséhez. Az egyházközségi levéltárak ugyanilyen fontosak az egyetemes egyház számára is. Az itt őrzött dokumentumok az egyházközségek történetének legfontosabb forrásai. Elpusztulásuk esetén az egyházközség történetének felderítése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, a történelmi gyökerek elvesztése pedig a jelenben folyó egyházi munkát is megnehezíti. A nemzeti örökség részét képező egyházi levéltári anyag megóvásának fontosságára az Egyházi Kulturális Javak Pápai Bizottságának körlevele is felhívja a figyelmet. A vatikáni körlevél megfogalmazása iránymutatásul szolgálhat minden történeti egyház számára: „A saját múltját elfelejtő intézmény nehezen tudja a meghatározott társadalmi, kulturális, és vallási helyzetben élő emberek között képviselni feladatát.”[9] A magunk történetének ismerete és az ehhez szükséges források megőrzése az Evangélium hirdetésének eszköze, ezért az egyházközségi és lelkészi munka fontos része.
Egyházközségeink életében talán a legnagyobb pusztítást a tatárjárás okozta, majd az ellenreformáció és az 1848-as szabadságharc, legújabb-kori egyháztörténelmünkben pedig a két világháború és az 1948-as államosítási törvény. A háborús pusztítások és állami rendelkezések egyházközségi levéltárainkat úgy érintették, hogy vagy tűz martalékává váltak, vagy az állam aktivistái megrostálták és elvitték a dokumentumok azon részét, amelyek úgymond nem voltak egyházi jellegűek. Sok helyen, ahol az iratok átvészelték a kívülről érkező pusztításokat, ott a lelkész hanyagsága, a tárolási körülmények hiányossága miatt mentek és mennek tönkre az iratok. Jelenleg a legnagyobb veszélynek a valamikor virágzó, ma már lelkészek nélküli egyházközségek levéltárai vannak kitéve. Példának okáért csak egyet említek meg. Magyarszentbenedeken ma már alig van néhány unitárius család. Az egyházközség levéltára a gondnok padlásán várt jobb sorsra. Gondnokváltáskor a levéltárat mindig átszállították az új gondnok lakásának padlására. Ezek a padlások gyakran beáztak, és így az iratok, dokumentumok is vizesek lettek, nem beszélve arról, hogy a galambok is összepiszkolták. Ennek a levéltárnak a megmentése Emődi Andrásnak, a nagyváradi katolikus püspöki levéltár őrének köszönhető, aki Magyarszentbenedekre azért ment, hogy az ottani unitárius templom régi, pusztulásnak indult kazettás mennyezetét tanulmányozza. Ekkor találta meg az egyházközség levéltárát a gondnok padlásán, és annak jóváhagyásával beszállította a gyűjtőlevéltárunkba, Kolozsvárra. Ebben a levéltári anyagban többek között két 18. századi kéziratos Graduálé valamint az egyházközség legrégebbi anyakönyve is ott volt.
Ahhoz, hogy egyházközségi iratainkat megfelelőképpen értékelni tudjuk, hogy felismerjük bennük a történelmi kútfőket, hogy megóvjuk mindennemű pusztulástól, el kellene kezdeni a lelkész-jelöltek, a teológiai hallgatók ilyen irányú oktatását is. Jóllehet folyik az egyházi adminisztrációra való felkészítés, de ez elsősorban arra korlátozódik, hogy a kikerült lelkész hogyan kezelje a kurrens iratokat, hogyan kell iktatnia, mutatókat készítenie, jegyzőkönyvet felvennie, év végén zárszámadás-költségvetést összeállítania stb. A folyó ügyvitel során keletkezett iratokat azonban még nem tekintjük levéltári anyagnak. Ezek az iratok először irattárba kell hogy kerüljenek és bizonyos idő elteltével azok selejtezésével csak a történeti értékűek képezik majd a levéltári anyagot. Sokan azonban az irattár és levéltár fogalmát szinonimaként fogják fel, és ezért az őrizetükben levő iratok is ennek megfelelően keverednek.
A teológiai hallgatóknak célszerű lenne legalább egy fél évig heti egy órában gyakorlattal egybekötött levéltártant, a második félévben filológiai bevezetést tanítani, ahogy a kolozsvári Bölcsészkaron a közelmúltban már gyakorlatba ültették. Ez lehetővé tenné, hogy a lelkész-jelöltek idejében megismerkedjenek, fizikai kontaktusba kerüljenek a levéltári anyaggal, elsajátítsák, melyek a főbb irattípusok és melyek a fontosabb rendezési, rendszerezési, tárolási elvek. Ennek a tanulási folyamatnak hozadékaképpen mindenki rádöbbenhetne arra, hogy sokszor egy kicsit több odafigyeléssel milyen nagyszerű dolgokat lehet végezni, és minimális anyagi ráfordítással hogyan javítható az egyházközségi levéltárak sokszor nagyon elszomorító helyzete.
A következőkben a teljesség igénye nélkül szükséges egy-két gyakrabban előforduló, fontos iratfajtára felhívnom a figyelmet, amelyek általában az egyházközségi levéltárainkban találhatóak.[10]
Testületi jegyzőkönyvek: A különböző egyházközségi önkormányzati szervek (közgyűlések, presbitériumok), egyházi bírósági jegyzőkönyvei a gyülekezetek történetének fontos forrásai.
A vizitációs jegyzőkönyvek: Ezek a jegyzőkönyvek kimeríthetetlenül gazdag történeti források, amelyek a püspöki, vagy esperesi egyházlátogatások során, előre kidolgozott szempontok szerint készültek, s átfogó képet adnak az egyház helyzetéről, állapotáról (például Lázár István püspöki látogatási jegyzőkönyvei).
Egyházközségek közigazgatási iratai: A lelkészek hivatalos levelezését eredeti rendjükben kell megőrizni. Az újabb, iktatott levelezés kezeléséhez a különböző iktató- és mutatókönyvek megőrzése is szükséges, hogy a közelmúlt és a jelen eseményei a jövőben könnyebben kutathatók legyenek az utódok számára.
Gazdasági iratok: Bár a különböző számadáskönyvek, elszámolások ma már nem bírnak jogbiztosító érvénnyel, szervesen hozzátartoznak az egyházközségi levéltárhoz, a más dokumentumokban fellelhető adatokat jól kiegészítik, az esetleges hiányokat sokszor pótolják. Egyes iratfajtáknak (például műszaki felmérés, egyházközségi leltár) az épületek helyreállításánál, felújításánál gyakorlati jelentősége is van.
Iskolai iratok: A legújabb időkig (az 1948-as államosításig) elsősorban a történelmi egyházak végezték a népoktatás, az elemi iskoláztatás fontos feladatát. Ennek megmaradt dokumentumai is hozzátartoznak az egyházközség levéltárához.
Egyesületi iratok: Az egyházközségi felnőtt és ifjúsági egyletek (Dávid Ferenc Egylet, Ifjúsági Egylet, Nőszövetség) a valláserkölcsi nevelést, a vallási élet elmélyítését, a szociális felelősségérzés felébresztését szolgálták, és döntően meghatározták és meghatározzák az adott közösség vallási és kulturális arculatát. Ezeknek iratai az egyházközség önszerveződésének és működésének fontos forrásai.
Kéziratok: A lelkészek és tanítók működése során egyházi, tudományos és szépirodalmi kéziratok is keletkeztek. Ezek a kéziratok (például prédikációk, versek és más szépirodalmi alkotások, tanulmányok) nemcsak szerzőik életrajzának és a gyülekezet történetének fontos forrásai, hanem gyakran az adott korszak tágabb egyháztörténetéhez, vagy művelődéstörténetéhez is lényeges adatokat tartalmaznak.
Esperesi irattár: Az egyházkörök a történelem során gyakran változtatták székhelyüket. Előfordul, hogy ezek iratai is megtalálhatók a különböző egyházközségi levéltárakban. Kívánatos, hogy ezeket az iratokat külön őrizzék a többi egyházközségi anyagtól.
Családi iratok: Egy-egy gyülekezet kiemelkedő patrónusának, vagy kegyurának családi iratai gyakran megtalálhatóak az egyházközségi levéltárakban. A történeti érték megmentésén túlmenően az egykori jótevők iránti tisztelet is megköveteli, hogy irathagyatékukat megóvjuk.
Az egyházközségi levéltárak minden egyedi irata értékes és megőrzendő. Általánosságban elmondható, hogy az 1867, de különösen az 1848 előtt keletkezett iratokra fokozott figyelmet kell fordítani, mivel ezek már koruknál fogva is történeti értéket képviselnek. Az ennél fiatalabb iratok pedig gyártási technológiájuk miatt gyorsabban mennek tönkre, ezért szükséges gondos védelmük.
A fent már említett pótolhatatlan eszmei értéken felül az egyházközségi iratok anyagi értéket is jelentenek. Ezt a tényt sajnos többször tapasztaljuk olyan formában, hogy árveréseken atikváriumokban bukkannak fel parókiákról vagy plébániákról származó régi iratok. Ezért is szükséges az elhagyott, már nem lakott egyházi épületekből az iratokat biztosabb helyre, gyűjtőlevéltárba szállítani.
Az egyházközségekben a levéltári anyagot száraz, hűvös helyen kell tárolni, lehetőleg semleges kémhatású, azaz savmentes dobozokban.
Meggyőződésem, hogy ha a lelkész-jelöltek, a teológiai hallgatók már tanulmányaik alatt szembesülnek az írott örökség pótolhatatlan értékeivel, akkor sohasem fordulhat elő az az anekdotaszámba menő eset, amelyet az egyik, ma már nyugdíjas lelkésztársam mesélt, és amelyet ő is hallott, tudniillik, hogy annak idején egy-két lelkész iktatókönyv helyett iktató szeget használt. Íróasztaluk lapján, valahol oldalt alulról felfele egy jókora szeget ütöttek át, és a beérkező iratokat abba a szegbe szurkálták bele.
Az egyházközségi levéltárak egyenként az unitárius múlt mozaikszerű örökségét hordozzák magukban. Ennek az örökségnek a megóvása, továbbadása a mindenkori lelkészek feladata.
[2] antik = A nagyra becsült és mintaképnek is tekintett (ókori görög-római) régiségek (antikvitások) jelzője. A reneszánsztól alakul ki az itáliai nyelvhasználatban a pusztán régi, elavult ócskaságok (vecchio) megkülönböztetése a megbecsült régiségektől (antico). Pl. a 14-16. század számára a mélyen megvetett bizánci stílus „ósdi görög modor”, a követésre méltó ókori görögöké viszont „antik”.
[3] Dr. Kávássy Sándor: Bevezetés a történettudományba. Bp. 1988. 3.
[4] Lásd: Jan Assman: Kultúrális emlékezet. Bp. 1999. 253.
[5] Lásd: Érszegi Géza: Paleográfia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállai István. Bp.,1986. 29-42.
[6] Lásd: Sonkoly Gábor: A kulturális identitás új kerete: a kulturális örökség. In: Politikai és nemzeti identitás Közép-Európában. Teleki László Alapítvány. Bp.,2001. 9.
[7] Uo. 9-10.
[8] Az idézet Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár kutatótermében van kifüggesztve.
[9] Az egyházi levéltárak szerepe a lelkipásztori életben (Körlevél) 15.p. /Római Dokumentumok XI:, Az Egyházi Kulturális Javak Pápai Bizottságának Dokumentuma/ In: Útmutató az egyházközségi levéltárak értékeinek védelméhez. Szerk. Kertész Botond. Bp., 2000. 5-6.
[10] Az iratfajták összeállításában az Útmutató az egyházközségi levéltárak értékeinek védelméhez. Szerk. Kertész Botond. Bp., 2000. című füzetecskét használtam fel.