Dogma nélküli kereszténység?*
A kötelező érvényű
hitelveket csak nyíltan, lelki kényszer nélkül, a maguk meggyőző
erejénél fogva lehet elsajátítani
A „dogma nélküli kereszténység” fogalmával a teológiatörténet leginkább Adolf von Harnack
(1851–1931) nézetrendszerét jelöli, de e felfogás az egyháztörténész Walther von Loewenich teológiai
álláspontjával is egybeesik. Úgy tűnik, von Harnack
inkább csak közvetett értelemben használta a kifejezést, amennyiben ezáltal a
„dogmatikus kereszténységgel” helyezkedett szembe. Von Harnack
korántsem utasította el alapjaiban a dogmát, hiszen – mint írja – „a keresztény
vallás fundamentumánál olyan üzenet áll, amelynek tartalma az Istenbe és
küldöttébe, Jézus Krisztusba vetett, jól meghatározott hit” (Lehrbuch der Dogmengeschichte). A dogma mint a kereszténység
„hittartalmának világos kifejezése” egyfelől elkerülhetetlen,
másfelől azonban történetileg meghatározott. Csakhogy a kereszténység
„több, mint áthagyományozott tanok összege. A kereszténység az az eszmélkedés, amelyet az evangélium révén Jézus Krisztus
atyja ébreszt a szívekben.” A dogma nélküli kereszténység ebben az
összefüggésben ennek a belső eszmélkedésnek, magatartásnak, az Istennel
való személyes viszonynak a kivetülése, szemben a tantételek rendszerével,
amely feltétlen elfogadást követel meg. Ezen a ponton von Harnack
Friedrich Schleiermacher
vonalához kötődik, aki az istenhitet „a feltétel nélküli függőség
érzeteként” írta le.
Albert Schweitzer (1875–1965) 1934-ben egyetértőleg nyilatkozott a dogmáktól mentes vallásosságról,
midőn megkülönböztette azt a „dogmatikus vallástól”. Két különböző
irányzatot tételezett ekkor egy és ugyanazon valláson – nevezetesen a
kereszténységen – belül. A dogmatikus vallás „a korai egyház és a reformáció
hitvallásain alapul. A dogmáktól mentes vallás etikus, az etikai
alapigazságokra korlátozza kijelentéseit, és azon fáradozik, hogy
lehetőségei szerint a gondolkodással összhangban álljon. Isten országának
egy darabját szeretné megvalósítani a földön.”
Adolf von Harnack csakúgy, mint Albert Schweitzer értelemszerűen a dogma nélküli
kereszténység képviselői. Mi azonban ezen felül a szabadelvű
kereszténységet és a szabad protestantizmust épp úgy a dogmák nélküli
kereszténység eszméje felé való törekvésként tekinthetjük. A dogma voltaképpen
kötelező hittételt jelent. Amikor Walther von Loewenich egyetértőleg
beszél a „dogma nélküli kereszténységről”, valójában nem a dogmától mint
olyantól határolja el magát, hiszen minden vallási közösségnek szüksége van
kötelező érvényű hittételekre. Von Loewenich
nyilvánvalóan a dogma római katolikus értelmezésétől határolja el magát,
amely szerint a dogma csalatkozhatatlan hitigazság, olyasfajta hittörvény,
amelyet az örök lelki üdvösség érdekében engedelmesen el kell fogadni.
Az 500 körül kelt athanasianum – a harmadik
óegyházi hitvallás – a lényegi kijelentések („hitágazatok”) előtti
bevezetőjében ezt mondja: „Aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt a
katolikus hitet kell megtartania. [E
korban a katolikus még egyetemest, általánosan elismertet jelentett.]
Mindazok, akik a hitet nem őrzik épen és sértetlenül, kétségkívül örökre
elvesznek.” Von Loewenich a kötelező
hitelveknek, a csalatkozhatatlan és üdvözüléshez elengedhetetlen dogmáknak e
fentebbi értelmezését vetette el.
Valamelyest különbözik ettől a klasszikus dogma-, illetve
hitvallás-felfogás tartalma. Von Loewenich ekként
egyetért a közös keresztény
hitvallással, jelesül a nicaenummal és az apostoli
hitvallással, mint ahogy a reformáció korának hitvallásaival is. A konkrét
dogmák csoportjaként értelmezett dogmatikus hitvallás azonban másodlagos a
Bibliához képest, és így nem szó szerint, hanem szimbolikusan,
hasonlatszerűen kell érteni. A hittételek, hitvallások és dogmák esetében
tehát szigorúan meg kell különböztetni a formai és a tartalmi tényezőt. Formailag
tekintve a szöveg rendszerint az általa kifejezett dogma minősítését,
illetve súlyát tükrözi. Római katolikus értelemben e dogmák tévedhetetlenek és
feltétlenül szükségesek az üdvözüléshez. Reformátori értelemben a mértékadó
hitdokumentum a Biblia, mégpedig nem egyik vagy másik része, hanem „az Írás
közepe”, az alapvető kijelentés. A kötelező érvényű hitelvek
(dogmák, hitvallások) tatalma abban áll, ami a keresztény hitben lényegi és
nélkülözhetetlen, de nem öleli fel a mellékes vonatkozásokat. A keresztény
alaptételek a teremtő Istenről szólnak, mindenek ősokáról
és céljáról; Jézus Krisztusról mint
Isten fiáról vagy Isten központi kijelentéséről/kinyilatkoztatásáról; Jézus hithirdetéséről, életmódjáról, életének
odaadásáról és Istennel való maradandó közösségéről, a szentlélekről
mint Isten kiáradó erejéről, amely felszabadít és megújít minket; Isten ingyenes szeretetéről/kegyelméről, amely e világban való jelenléttel és e
jelenlét értelmével ajándékoz meg minket; Isten
akaratáról: a szeretetről, az igazságosságról és a hitelességről; az Isten eljövendő országában – létünk végcéljában – való örök
életről. Nincs dogma nélküli kereszténység, ha ezen a kötelező
hittételek teljes hiányát értjük. De igenis van nyitott, türelmes és
felszabadító, lelki kényszer nélküli kereszténység.
A kötelező érvényű
hitelveket szimbolikusan, hasonlatszerűen kell értenünk, nem pedig szó
szerint. Csak ekként lehetnek összhangban az igazságról való
meggyőződéssel
A szabadelvű kereszténység két nagy gondolkodója, Albert Schweitzer és Paul Tillich (1886–1965) a dogma nélküli kereszténység két
különböző megközelítésének képviselői. Tillich
egyáltalán nem öncélúan használja ezt a fogalmat. Az ő rendszerében az
ősegyházi dogmák és a reformátori hitvallások érintetlenül megmaradnak, ám
értelmezésük szimbolikus és hasonlatszerű. Tillich
különbséget tesz a „katolikus szubsztancia” – vagyis az alapvető és közösségi hagyományozás – és a „protestáns princípium” –
vagyis e keresztény hagyományozás szabad, hiteles, komoly megvalósulása –
között, azzal a megszorítással, hogy Isten az egyedülvaló
feltétel nélküli és abszolút valóság. Schweitzer
ezzel szemben inkább a bibliai és keresztény kijelentések „szövegi” szemlélete
felé hajlik, miáltal épp az szorul háttérbe, amit nem szó szerint tud hittel
megvallani. Schweitzer ezáltal szubsztanciájukban
redukálja az összkeresztény dogmákat nagyjából arra,
ami Tillichnél e dogmák modern értelmezése. Tillich elfogadja az isteni hármasegység
dogmáját, és egy háromlépcsős szerkezetet állít fel:
1.
Isten önmagában
2.
Isten teremtő,
kijelentő/kinyilatkoztató és megváltó cselekvése a világban és
3.
minden lét beteljesülése Istenben.
„A háromság mindenek előtt Istennek mint élő Istennek a megtapasztalása; meghaladja
önmagát a teremtésben, részese szenvedéseinknek, amennyiben erőt vesz e
szenvedéseken és betölti a teremtést. Ekként haladja meg az istenség önmagát.
De nem vész el, hanem visszatér magába. Isten mindörökké Isten marad.” (1960; Összes
művei 13. kötet. Stuttgart 1972. 484.sk.) Schweitzernél a hármasegység
dogmája mint olyan egyáltalán nem merül fel, helyette azonban megfogalmazódik
az a felfogás, hogy Isten Jézusban mint a szeretet akarásában nyilvánult meg, s
hogy Jézus lelke Isten országának munkatársaivá teszi az embereket; a fő elem az, „hogy Istent igaz módon szeressük
és a szent Lelket szívünkben uralkodni hagyjuk” (1957. szeptember 19-én kelt
levél). Tillichi értelemben a vallásos beszéd mindig
szimbolikus, hasonlatszerű, emiatt mindig nyitott térnek kell maradnia a
keresztény alapszimbólumok újabb és újabb jelentései számára. Erős
dogmákra, rituálékra, kulcsszavakra, jelképekre – vagyis hittételekre,
hitelvekre – van szükségünk, olyanokra, amelyeknek éle és sarka van. Ezeket
azonban csak szabadságban lehet és kell értelmezni.
Ekként van Jézusnak néhány radikális kijelentése, például a hegyi
beszédben, amelyekkel sohasem lehet egészen „egyenesbe jönni”, sőt
bizonyos értelemben botrányosak is. E „botrányosság” egyben továbbgondolásra
indító impulzus. A dogma római katolikus felfogás szerint szigorúan
meghatározott hitigazság. A dogma nélküli kereszténység értelmében a dogmának
olyan tágasnak és nyitottnak kell lennie, hogy abba ne préselődjék be
eleve a lehetséges magyarázatok mindegyike, hanem rugalmas és bezáratlan
maradjon, akárcsak a példabeszéd vagy a jelkép az új jelentés-tulajdonítások és
értelmezések előtt. Legyen szó bár a teremtőnek, megváltónak és
beteljesítőnek – más szavakkal az isteni ősoknak,
a világ felé tett isteni önkinyilatkoztatásnak és Isten
üdvözítő-beteljesítő erejének – háromságáról, vagy Jézus
istenfiúságáról, Jézus életéről és az emberekért vállalt haláláról,
feltámadásáról, vagy akár Isten eljövendő országáról: mindig kell
valamennyi „helynek” maradnia az új felismerések és magyarázatok számára.
A dogma nélküli kereszténység egyik változata szerint – amellyel Schweitzer is azonosul – az egyéni hitfelfogásból radikális
őszinteséggel kell mindent elkülöníteni, amit nem tudunk szó szerinti
értelmében hinni/megvallani – például Jézus test szerinti feltámadását. Ez
esetben viszont már egyáltalán nem Jézus feltámadásáról beszélünk, hanem
legjobb esetben is maradandó Istennél-létéről, máskor azonban csak lelki
továbbhatásáról. A dogma nélküli kereszténység eszméjét a szűkös valóságban
végső soron a humanitásra korlátozódó kereszténységbe való visszahullás
veszélye fenyegeti.
A dogma nélküli kereszténység másik változata – amelynek Tillich is szószólója – az összes vallásos felismerés
szimbólum-jellegét képviseli. Ez esetben elsősorban a tetszőlegesség
veszélyeitől kell óvnunk – és ezzel az igazság kérdésével szembeni
közömbösségétől is. E felfogással nem menthető meg bármely kedvelt
vallásos álláspont, mondván: nem szó szerint kell értelmezni, csak jelképesen
igaz. Jézus szűzi születésének dogmája például bizonyos valóságtartalmat
nyerhet ugyan, amennyiben ezzel azt fejezik ki: Jézust kezdettől fogva
Isten lelke „határozta meg”. Protestáns nézőpontból azonban Mária
szeplőtlen fogantatásának római katolikus dogmája nem igazolható azzal,
hogy e dogma legalább jelképesen jelent valamit. Hiszen ez a Mária-dogma
szimbolikusan is ellentmond a názáreti Jézus kizárólagos
bűntelenségéről szóló bibliai alapkijelentésnek.[‡]
A dogma nélküli, hiteles
kereszténység új vonzerőt adhat a keresztény üzenetnek
A szociológiai kutatások még Európa erősen szekuláris
tájain is azt igazolták, hogy az emberek nagy része – még a fiataloké is –
elfogadja egy magasabb hatalom létét, miközben nem veti alá magát a keresztény
hitelveknek és az egyházi igehirdetésnek. Ehhez a trendhez jól illeszkedig a dogma nélküli kereszténység, amely Istent
mindenkor nagyobbként, megfoghatatlanként, titokként érti, akire konkrét
keresztény hitelvek vonatkoztathatók anélkül, hogy titkát valamikor is
egészében „megfejthetővé” tennék. Ezzel pedig a dogma nélküli
kereszténység korántsem a posztmodern korszellemet követi az „anything goes” értelmében, hogy
„mindenki azt hisz, amit akar”, s hogy az igazság az, amit az egyén annak tart.
Az igazság-problémával szembeni effajta közönyösség megszüntetni, feloldja a
kereszténységet. A dogma nélküli kereszténység ezzel szemben „alázatos az
igazság iránt” (Schweitzer). A dogma nélküli
kereszténység nem mond le a kötelező keresztény alaptételekről, hanem
szabad, nyitott és szavahihető módon értelmezi azokat. Hiszen hitbeli
meggyőződéseinknek egybe kell csengeniük a tapasztalatainkkal és
felelősségteljes gondolkodásunkkal. Válaszolniuk kell életünk kérdéseire.
Legbensőbb tudatunkat kell hogy megérintsék. Hitbeli meggyőződéseink
olyan talajban gyökereznek, amelyet vagy a teremtő, megváltó és
beteljesítő Isten háromságával, vagy (a reformátorok felfogása szerint)
„egyedül a hitben való kegyelem általi megigazítással”, vagy (tillichi értelemben) „a Krisztus Jézusban való új léttel”,
vagy (ahogy Albert Schweitzer foglalta össze) „Isten
országával” azonosítunk. A dogma nélküli, vagyis nyitott, toleráns,
szavahihető kereszténységnek komoly esélye van a jövőre, amennyiben
egybe tudja foglalni a két alapelvet: Isten egyrészt mindig nagyobb annál,
hogysem beláthassuk és megérthessük („Deus semper maior”), másrészt
mindannyian teljesen Isten kegyelmére vagyunk utalva.
„Dogma nélküli kereszténység? Eszmény és valóság konfliktusa” – ezt az
eszményt a valóság különféle irányból veszélyezteti: hol egy csökevényes
kereszténység-forma felé terelné, hol a kényelmetlen hitelességtől való
megfutamodás felé. Másfelől azonban ez az eszmény csak gazdagítja a
valóságot.
* Forrás: Freies Christentum 2001/6. Jakabffy Tamás fordítása
[‡] A jobb megértés végett világosan meg kell különböztetnünk a Jézus szűzi születéséről szóló dogmát a szeplőtelen fogantatás dogmájától. Ez utóbbi ugyanis kizárólag Máriára vonatkozik; a katolikus dogma értelmében Mária – egyetlenként – születésének pillanatától fogva mentes volt az áteredő bűntől, amely egyébként minden embernek Ádám vétkétől eredeztethető öröksége, s amelyet csak a keresztség töröl el. (a fordító)