Márton Áron
Boldogemlékű Márton Áron
püspökre, Isten szolgájára emlékezzünk püspökké szentelésének 65-ik
évfordulóján
Az egyház szolgálatában álló emberként a Szentírásból vett gondolattal indítanám mondanivalómat. Valahányszor Isten megszólított és üzenetének szolgálatára hívott valakit, legtöbbször lelkük mélyén így fohászkodtak: „De hát ki vagyok én Uram? Mózes pedig így vall: Én még beszélni sem tudok”
Ugyanezt mondhatnám
magamról is, ki vagyok én, hogy Erdély szellemi vezéréről, nagy
püspökéről és szentjéről beszéljek ma itt Önöknek? De ha már ezt kell
tennem, a legnagyobb örömmel teszem, és egyben megköszönöm a bizalmat, és
kitüntetésként, fogadom.
Czirják Árpád, az Erdélyi Magyar Breviárium című könyv szerzője így indítja művét: „Mi magyarok, megfogyatkoztunk és mostohatestvérek lettünk, talán nemcsak a nagyvilág, hanem még a szentistváni birodalom csonkjában élő testvéreink számára is, így hát nem adatik nekünk más lehetőség, mint a halottakhoz fordulni, megidézni a nagyok szellemét, akik porba tértek ugyan, de egykor Erdély porából vétettek.
Ha élők és holtak elválaszthatatlanul összetartoznak, hihetjük, hogy porba tért eleink, nem hagynak cserben, könyörgésünkre főnixként megelevenednek és hallatják szavukat. Hátha az élők szavára nem figyelők a holtak üzenetét megszívlelik.”
Ezért vagyunk mi is itt. Emlékezni, szellemét és erkölcsi hagyatékát megidézni annak, aki számunkra nem halt meg, és nem is fog meghalni, amíg Erdély földjén magyar szó hangzik. Márton Áron püspökre emlékezünk püspökké szentelésének 65-ik évfordulóján, és naponta imádkoztunk közbenjárásáért.
Én személyesen
ismerhettem, és ezzel dicsekszem is. De róla beszélgetve fiatalabb
ismerőseimmel, büszkén mesélik, hogy szüleiket, nagyszüleiket maga Márton
Áron bérmálta, kezet fogtak vele, elkísérhették egy-egy útjára, szolgálatába
állhattak a szolgának. A rendíthetetlennek, akiben ott lakozott a
nagyszerű egyszerűség. A pásztornak, akinek minden
cselekedetéből kiviláglott az ország, a társadalom, a saját szűkebb
és tágabb környezete iránti magas felelősségérzet. Tisztesség számunkra,
hogy érintkezhettünk vele és megérezhettünk valamit kisugárzásából.
Meghatározó tulajdonságunkká vált a közöny, fiataljaink értékrendje sokszor hiányos vagy rossz. Nem vesznek és nem veszünk tudomást arról, mi őrizte meg magyarnak ezt a természeti és lelki szépségekben is oly gazdag, változatos Erdély-országot. Igen: a vallás, a vallás által irányított és szervezett élet, a kiváló főpapok, élükön Márton Áronnal, aki kimondta, amit gondolt, cselekedte, amit kellett, szemébe nézett az árulónak, szembenézett a valósággal is.
Vállalta kiválasztottságát is nagyszerű egyszerűséggel.
Családfője volt egyházának, és nem zárt ki senkit ebből a családból, sem más vallásúakat, sem más nemzetiségűeket, hiszen Erdély nagy családjában gondolkodott és tervezett. Az ő imájának sorsformáló ereje volt, imájával tette imádkozóvá népét.
Márton Áron imádsága életet jelentett, forrást, harcteret, igényt, megtisztulást, vigasztalást, elevenné vált az élettelen világ és megszólalt belőle az erdélyi magyar-székely ember imádsága. Márton Áron soha nem volt elégedetlen, nem zúgolódott: mert mindig mindent kért és mindent megköszönt.
A Nagyszeben melletti schellenbergi csata után Erdély Lengyelország felé tartó bíboros-fejedelmét, Báthori Andrást Csíkszentdomokos felső határában, Pásztorbükkön Mihály vajda lefizetett emberi (Ördög Balázs és társai – sajnos magyarok) lefejezték. A hagyomány szerint Róma büntetést rótt a falura, kemény böjtre, vezeklésre fogta őket.
De közel háromszáz esztendő múlva megérkezett az isteni kárpótlás. Hiszen ugyanitt, Csíkszentdomokoson, Márton Ágoston és Kurkó Juliánna szülők családjába, a templom közvetlen közelségébe megérkezett a harmadik gyermek: 1896. augusztus 28-án megszületett Márton Áron. Nevét a Kivonulás könyvéből kapta, az aranyszavú Áronról, akit a rabaságban élő választott nép istene a szabadító Mózes segítségére rendelt. Márton Áron gyermekkorát semmi különös esemény nem jellemzi, együtt élt, tanult és imádkozott, dolgozott szüleivel, falusfeleivel, a többi gyerekekkel. Itt járta az elemi iskolát, s talán az első hosszabb útja éppen Csíksomlyóra vezetett a Mária-kegyhelyre, a pünkösdi búcsúra, szüleivel és falusfeleivel közösségben, gyalog.
A következő állomás
számára újból Csíksomlyó, az obszerváns
ferencesek gimnáziuma, később a csíkszeredai gimnázium. A jó
képességű gyermek nem hozott szégyent magára és családjára, a tanulást
elsőrangú kötelességének tartotta. 1915. június 12-én érettségi oklevelet
szerzett a gyulafehérvári Gimnáziumban. Papi hivatástudata ébredőben volt
ugyan, de várt a végleges döntéssel, úgy érezve: nem teheti, amíg sorstársainak
a háború okozta szenvedéseket kell elviselniük.
Annak ellenére,
hogy a háborút mindig rossznak tartotta és keményen elítélte, még ebben az
évben a frontra került, sőt háromszor is megsebesült. Huszonkét éves
korában szabadult és otthon nagy lendülettel kezdte újra az életét. És ekkor
döntött. 1920-ban a gyulafehérvári Papnevelő intézet lakója és hallgatója
lett. Négy év múlva, 1924-ben, gróf Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök pappá szentelte. A
püspök – különböző állomáshelyekre küldve őt – végigvezette az
apostoli munka és az élet minden szakaszán. Segédlelkész volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson,
hittanár Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen.
Plébánosi kinevezést kapott Verestoronyra, majd
tanulmányi felügyelő lett a szebeni Szent Teréz
árvaházban. Püspöki levéltárosi és titkári szolgálatot látott el
Gyulafehérváron. Egyetemi lelkész és hitszónok volt Kolozsváron.
A különböző
régiókon átvezető út és ennek sokszínűsége, majd a délerdélyi magyarság szenvedése felismertette és kimondatta
a jövendő püspökkel, amit mindig rendületlenül vallott: „A teremtő Isten elgondolása szerint, a kis népek
létjoga éppoly erős, mint a nagyoké. Élni akaró nép még a kissebségi
sorsban sem törődhetik bele abba, hogy magát feláldozza a többség nemzeti
önzésének…” Ezért a politikának félre kell tennie az önzést és alattomosságot.
„Erdélyben csak akkor lesz békés együttélés, ha a politikusok is az
örökkévalóság távlatában gondolkodnak. Ezért le kell győzni a rideg önzést
a nevelésben és a politikában egyaránt, és érvényesíteni kell a testvéri
szeretet szellemét.”
Majláth püspök valószínűleg utódját látta meg
benne, mert Gyulafehérváron személyes szolgálatába állította. Magával vitte
Rómába és bemutatta a pápának. Egyetemi lelkészként Kolozsváron, a kincses
városban megismerkedett és mély belső kapcsolatot alakított ki a kor
legtehetségesebb, legtekintélyesebb és legelkötelezettebb embereivel, Venczel József szociológussal és György Lajos egyetemi
professzorral. Együtt gondolkodva és népünk sorsáért együtt aggódva
felismerték, hogy olyan időket élnek, amikor mindent és bármilyen áron meg
kell tenni, hogy népünk műveltebb legyen, tudjon helyesen gondolkodni,
hinni és cselekedni megmaradása és jövőjének biztosítása érdekében.
Majláth püspök, látva papja értékes sikereit,
1934-ben a Katolikus Népszövetség
igazgatójává nevezte ki. Márton Áron született pedagógusként nagy lendülettel
szervezte meg az iskolán kívüli népnevelést, az ifjúsági énekkarokat,
megalapítva a Népszövetség keretén belül az orvosi és pedagógiai
szakosztályokat is. 1936. március 15-én a Kolozsvári Szent Mihály plébániára
kapott ideiglenes kinevezést. A csőd szélére jutott egyházközséget
éleslátásával az erős infláció ellenére is sikerült talpra állítania,
sőt újra fejlődővé tennie.
Márton Áron 1938.
szeptember 14-én, a Sacra Congregatio
Consitorialis 630. számú dekrétuma értelmében a
gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzója lett, és ugyanebben az évben,
december 24-én az Apostoli Szentszék XI. Piusz pápa
által a gyulafehérvári egyházmegye püspökének nevezte ki.
1939. február 12-én
Andrea Cassulo apostoli nuncius a kolozsvári Szent
Mihály templomban Pacha Ágoston temesvári és Fiedler István szatmár-nagyváradi
püspökök segédletével püspökké szentelte. Erre emlékezve ma tudatosan vagyunk
itt, elkötelezett tagjai magyarságunknak és egyházunknak, tudva azt, hogy a
nagy események forgatagában központi szerep jutott akkor is, ma is a kincses
Kolozsvárnak és a Szent Mihály plébániának.
Márton Áron püspöki
jelmondata rövid: „Non recuso laborem”
– Nem utasítom vissza a munkát. Ez végigkísérte földi életét. Nagyon jól tudta,
hogy a nagy időknek nagy emberekre van szüksége, és ennek tudatában látott
hozzá főpásztori munkájához. Sajnos már a következő esztendő
számon kérte ígéretét. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés
kettészakította Erdélyt, és a fiatal püspök egyházmegyéjének egyik része, Észak-Erdély
Magyarországnak, a kisebbik, déli része Romániának jutott.
A háború, a
határmódosítások, az ezzel járó megpróbáltatások és szenvedések feszítő
próbára tették Áron püspököt testileg és lelkileg egyaránt. Határozottan kiállt
a szenvedők és mindazok mellett, akiknek „fájt az élet”. Azt mondta: „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy
az igazság mellett kiálljon, és az emberben – bármilyen hitet valljon és
nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze!” Megdöbbenve és mélyen megrendülve
hallatta szavát a zsidók deportálásának szörnyűsége láttán, és újból
szólt: „Az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne
működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.” Saját fajtájának testi-lelki
nyomorúságát látva így kiált a politikusokhoz: „Ne feszítsétek népünket egy
újabb ítélettel a régi keresztre!”
Egyházát és népét
mégis nagy csapás érte, mert a Szovjetunió védelmét élvezve az akkori hatalom
az egyházi iskolákat és közintézményeket államosította, a szerzetesrendeket
feloszlatta, a vallást a templomokba szorította vissza. De Áron püspök nem
hátrált meg, sok papjával együtt a különböző börtönök pokla lett jutalma
és osztályrésze. Ezt is vállalta: tudva azt, hogy bár a tanítvány nem lehet
nagyobb mesternél, a krisztusi sorsot vállalnia kell. 1949. június 21-étől
megkezdődött a „keresztút”. Letartóztatták, börtönbe vetették, megalázták,
s bár lelkileg megtörni nem tudták, fizikailag embertelen módon jártak el vele.
A szenvedések idején is a krisztusi szeretetet hirdette. Cellatársaiba hitet,
reményt és szeretet öntött, mert tudta, hogy lesz feltámadás is. Ez a nap
számára 1955. március 24-e volt, amikor újból visszatérhetett Gyulafehérvárra.
Főpapi lendülettel vette kézbe ismét egyházmegyéje és papjai vezetését.
Végiglátogatta Erdélyt, bérmaútjai és beszédei
valóságos tüntetések voltak a kommunista rendszer visszásságai ellen. Ezért
tízévi háziőrizetre kényszerítették.
Ezt csak 1967-ben, Franz König
bécsi bíboros romániai látogatása alkalmával oldották fel.
Márton Áron püspök
azok közé a ragyogó csillagok közé tartozik, akiknek
szellemi és evilági örökségét vitatni nem lehet, de emberi nagyságuk a
magasztalást sem fogadná el. Mindazt, amit vállalt és testiekben-lelkiekben
tett – a hűséget, a kitartást, a megmaradást, a tanítást, – egyháza és
Isten népe érdekében tette. Örök példa és viszonyítási alap
számunkra. Hozzá igazodva kell megvizsgálnunk és megítélnünk magunkat,
kinek-kinek egyenként, de az összmagyarságnak is: mit
tettünk és mit teszünk azért, hogy méltók legyünk nagy püspökünk szellemiségéhez,
és hogy megmaradásunkat biztosítsuk. Akkor is, de ma is nagy szükségünk volna
olyan szellemi vezérekre, akik nem megosztanak, nem eladnak, hanem együtt
gondolkodva és cselekedve megmentenének minket.
Amikor 1980 október
elején a Gyulafehérvári székesegyházban Márton Áron püspök holttestét felravatalozták és koporsójára tették a fedelet, a
jelenlévők némelyike úgy érezte, hogy korszak zárult, s nemcsak az
egyházmegye, hanem az erdélyi magyarság életében is. Márton Áron ugynis „kinőtt” a felekezeti keretből. Egyházának
mindig hűséges követője maradt, küldetését mégis egyetemesnek érezte,
amit a különböző vallásfelekezetek éppúgy elismernek, mint az erdélyi
magyar szellemiség képviselői
A nagy püspök ma
hozzánk szól és azt üzeni: „Mi tespedtségben,
roskadtan ténfergünk másfél évtized óta. Ahogy a történelem
rohanó, vasas szekere elütött, azonmód fekszünk az útszélén, mutogatjuk
sebeinket, panaszoljuk sérelmeinket, koldusmódra nyújtogatjuk kezünket a
járókelők felé, de még nem szedtünk össze annyi önérzetet és erőt,
hogy fogunkat összeszorítva felálljunk, az út porát leverjük és megmutassuk,
hogy gyöngeségünk ellenére tudunk a saját lábunkon járni. Márpedig a saját
sorsunkat magunk kovácsoljuk. Az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit
tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és
komoly munkával kikényszerítünk. A nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s
megéri, hogy szerepet vállaljunk, összefogjunk, mint még soha, a nyomasztó
jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk, és mindent megtegyünk a
szent célért, s azokért, akik utánuk következnek.” (Hitel, 1939. IV. évf. 3. sz.)
Mi pedig mint volt hívei, papjai törekedjünk
arra, hogy megfogyatkozott magyarságunk számára éberen tartsuk ezt a nagy
erkölcsi és szellemi örökséget, szóban és tettekben egyaránt. Ez az örökség
örökérvényű minden kor számára, de a mi féltve őrzött kincsünk is,
ennek megbecsülése felnőtt kereszténységünk és magyarságunk mindenkori
alaptőkéje. Márton Áron- féle magyarnak lenni nem politikai, hanem
szellemi és erkölcsi értékjelző. Márton Áron-féle magyarnak lenni annyit
jelent, hogy különbnek lenni, küldetéssel bírni. Márton Áron-féle magyar az,
aki – ha kell – többet szenved, többet dolgozik és
mélyebben imádkozik.