Czire Szabolcs

Az irodalmi függőség kérdése Tamás evangéliuma és a szinoptikusok között a közös példázatok tükrében

Tamás evangéliuma teljes kopt változatának felfedezése 59 évvel ezelőtt történt az egyiptomi Nag Hammadi Könyvtár^[1] részeként, első német nyelvű kiadása pedig 46 évvel ezelőtt jelent meg^[2], a kutatói világot azonban mindmáig mélységesen megosztja. E megosztottságot mindenekelőtt a korábban csak utalásokból^[3] és kézirattöredékekből^[4] ismert evangélium jelentőségének nagyon eltérő megítélése képezi.

A biblikus szakemberek egy részének megítélése szerint Tamás evangéliuma alig vagy egyáltalán nem járulhat hozzá a korai kereszténységgel kapcsolatos tudásunkhoz. Nézetük szerint a TamEv a kanonikus evangéliumoknak egy második századra datálható alternatív megközelítése eredményeként született. Egy részük számára ez az eltérő megközelítés elsősorban zsidó–keresztény befolyás hatására történt, mások szerint inkább azon vallási befolyások hatására, amelyet a szakirodalom gyűjtő néven gnoszticizmusnak nevezett el. Amiben azonban mindannyian egyetértenek, hogy a TamEv „későbbi, másodlagos, származék-evangélium”, vagyis nincs benne semmi új, amit korábban ne ismertünk volna. Lett légyen a TamEv akár a kanonikus evangéliumok „drámaian dekonstruktív” olvasatának eredménye^[5], akár a zsidó-keresztény vagy gnosztikus evangéliumok mondásainak gyűjteménye^[6], kizárólag a kanonikus evangéliumok őrzik azt a kijelentést, amelyből az első századi keresztény hagyomány kinőtt – míg a TamEv csupán azt szemlélteti, amit ezekkel az evangéliumokkal a második század folyamán bizonyos keresztény körök tettek.

A kutatók egy másik, egyre növekvő tábora számára azonban Tamás evangéliuma alapvetően módosította az őskereszténységgel és különösen az evangéliumi hagyományok elterjedésével és fejlődésével kapcsolatos tudást.^[7]

A két tábor közti nézeteltérés leginkább három, egymással összefüggő állítás eltérő megítélésében konkretizálható. A hagyományos kutatás megfogalmazásában az első, hogy Tamás evangéliuma a második században keletkezett. Akik ezt az állítást elfogadják, leginkább Grenfell és Hunt állítására apellálnak, akik feltételezése szerint a görög kéziratok közül a legkorábbi, a P. Oxy 654 kevéssel 200 után keletkezett, és így – számításuk szerint – az eredeti szöveg összeszerkesztése nem később, mint 140 körül lehetett. Ez a terminus ad quem jelenti azóta is sokak számára a Tamás-evangélium keletkezési idejét. Ez azonban nem a legkorábbi, hanem a legkésőbbi feltételezett idő Grenfell és Hunt szerint, amelyet immár a teljes Tamás-evangélium birtokában újragondolhatunk.^[8]

A második állítás szerint Tamás evangéliuma gnosztikus eszméket szólaltat meg, ezért az a második század terméke, amikor is a gnoszticizmus – mint korai keresztény eretnekség – először jelentkezett. Épp a Nag Hammadi-leletek járultak hozzá legnyomatékosabban ahhoz, hogy idejétmúltnak tekinthessük azt a korábbi szemléletet, amely szerint a gnoszticizmus kizárólag 2. századi eretnekségnek tekintendő. Ma már kereszténység előtti, első századi gnoszticizmusról is tud a kutatás.^[9]

A harmadik – és a legtöbb vitát^[10] kiváltó – állítás az, hogy Tamás evangéliuma irodalmi függőségben áll a szinoptikusokkal.^[11] Ezt a kérdést igyekszik részletesebben megvilágítani a jelen dolgozat a közös példázatok alapján.

Mikor beszélünk irodalmi függőségről?

A kérdést nehezíti, hogy nincs egyetemesen elfogadott és alkalmazott forráselmélet, és – jóllehet az újszövetségi kutatás számos esetben feltételez irodalmi függőséget bizonyos iratok között – ezek közül alig van, amely általános elfogadottságnak örvend.

Tamás evangéliumának a szinoptikusokhoz való viszonyát a szakirodalomban gyakran hasonlítják János evangéliumának a szinoptikusokhoz való viszonyához. Itt sem beszélhetünk általános elfogadottságról, de a többségi vélemény mégis afelé hajlik, hogy János evangéliuma egy külön hagyományvonulatot képvisel az őskereszténységen belül, és nem áll közvetlen irodalmi kapcsolatban a szinoptikusokkal. Erre hamarosan visszatérünk, de előbb nézzük meg, milyen alapvető ismérveket tekint bizonyító erejűnek a tudományos kutatás. Ehhez néhány mondat erejéig világítsuk meg a „két forrás” hipotézisét mint a bibliatudomány egyik legáltalánosabban elfogadott^[12] magyarázatát a szinoptikusok közti irodalmi kapcsolat mibenlétére vonatkozóan. A hipotézis nemcsak arra a megfigyelésre támaszkodik, hogy a szinoptikus evangéliumok jelentős mennyiségű közös anyagot tartalmaznak – aminek egyszerűbb magyarázata valószínűleg az lehetne, hogy mindhárman az őskereszténység kontextusában formálódtak, és hozzáférésük ugyanahhoz a közös hagyományanyaghoz volt –, hanem mind Mk elsőbbsége, mind a Q feltételezése egy kettős tényező-együttes kombinációjára épül:

a) hasonló tartalom, amely a párhuzamos perikópákon belül nagyfokú szószerinti egyezést foglal magában, és

b) egyező sorrend (szerkezet) a közös perikópák elrendezése tekintetében.^[13]

Márk elsőbbségének feltételezéséhez mindenekelőtt az a megfigyelés vezetett, hogy a három szinoptikus által megjelenített sorrendet a Márk-evangélium diktálja.^[14] A feltételezést ugyanakkor jelentősen erősítette a meglehetősen szoros szövegegyezés, a Mk gyakran szószerinti megfelelése, vagy a Mt-val vagy a Lk-csal – vagy mindkettővel közös anyagában.^[15]

A Q-hipotézis erejét mindenekelőtt az a nagyfokú tartalmi (gyakran szó szerinti) egyezés jelentette, amely Mt és Lk közös, de Mk-tól eltérő anyagában megfigyelhető.^[16] Az utóbbi évtized jelentős tanulmányai azonban arra is rávilágítottak, hogy a Q-hipotézis esetében sem elhanyagolható a sorrend szempontja.^[17]

Jóllehet János evangéliuma is sok közös anyagot tartalmaz a szinoptikusokkal, e kettős feltételrendszer teljesüléséről mégsem beszélhetünk.^[18] Sokkal helyesebbnek látszik egy sajátos, a szinoptikusokétól eltérő hagyományvonulat eredményének, termékének tekinteni János evangéliumát, amely bár a szinoptikusokéval közös gyökérből indult, fejlődése mégis attól eltérő pályán történt.^[19] Hangsúlyozni és ismételni kell, hogy a legtöbb kutatót e következtetésre épp az előbb említett kettős feltételrendszer hiánya, illetve igazolhatatlansága vezette el.

Amikor Tamás evangéliumának a szinoptikusokhoz fűződő irodalmi viszonyát vizsgáljuk, nem állíthatunk fel új kritériumrendszert, hanem a már korábban alkalmazott és bevált vizsgálati szempontokat kell alkalmaznunk, vagyis azt, amellyel a bibliatudomány a szinoptikusok egymással való szorosabb viszonyát, vagy a szinoptikusok és János evangéliuma közti lazább viszonyt leírja. Eszerint – és ez egyben a jelen dolgozat metodikája is – ahhoz, hogy a Tamás evangéliuma és a szinoptikusok közti irodalmi kapcsolat meglétét pozitívan állítsuk, nem elég csupán arra rámutatni, hogy a két szövegtömb jelentős mennyiségű közös anyagot tartalmaz, hanem azt is bizonyítani kellene, hogy:

a) a nyelvi sémák szintjén az alkalmanként vizsgált két vagy több szöveg közt állandó megfelelés van, azaz kimutatható, hogy az egyik szerző rendszeresen egy másik szerzőre épít szövege megalkotása rendjén, nem pedig egy közös (írott vagy szóbeli) forrásra; és

b) az egyes perikópák részeinek elrendezése mindkét vizsgált szövegben alapvetően azonos.^[20]

E dolgozat tehát a kutatásnak ahhoz a kérdéséhez kíván hozzájárulni, amely tisztázni akarja, vajon a Tamás-evangélium viszonya a szinoptikusokhoz inkább a szinoptikusok közti, vagy inkább a János és szinoptikusok közti viszonyhoz áll-e közelebb. A vizsgálat tárgyi anyagát a szinoptikusok és a Tamás-evangélium közös példázatai képezik mint a Jézus-hagyomány egyre inkább „legautentikusabbnak” minősített rétege.

A közös példázatok^[21] összevetése az esetleges irodalmi függőség
szempontjából

AZ OKOS HALÁSZ (vö. Mt 13,47–50)

8 ¹És ő mondja: „Olyan az ember, mint egy okos halász, aki kiveti hálóját a tengerbe és kiemeli azt a tengerből telve apró hallal. ²Az okos halász talált köztük egy nagy, jó halat. ³Az összes apró halat visszadobja a tengerbe, (és) nehézség nélkül a nagy halat választja.

⁴Akinek van füle, hallja!”

Jelentős különbségek vannak a mátéi és tamási példázat között. A legmeglepőbb a példázat indítása, amelyben a szinoptikusoknál megszokott fordulat helyett (Isten országa hasonlatos…) a hasonlat az ember és az okos halász között áll fenn. Jelentős különbség az eszkatológia irányában nyitó allegorikus értelmezés megléte (Mt) vagy hiánya (Tamás). Az előbbiben többen a gnosztikus emberre (Gnostic Antropos) való utalást vélik felfedezni.^[22] A gnosztikus oldalról közelítő értelmezők kiindulópontja az, hogy az „igaz belső ember egyenértékű Isten országával”.^[23] Ezzel együtt azonban Tamás evangéliumában egy olyan fejlett és átütő gnosztikus mitológia jelenlétét feltételezik, amelyet az újabb kutatások messzemenően nem igazolnak.^[24] Ugyanakkor magától értetődőnek veszik Tamásnak a szinoptikusoktól való irodalmi függőségét, amelyet azonban az előttünk álló példázatváltozatokban nincs elég indokunk feltételezni. Amennyiben egyáltalán ugyanarról a példázatról van szó^[25], valószínűleg egy olyan mondást/példázatot kell közös eredetként látnunk, amely a helyes választásról szólt^[26], és amelyet Máté allegorizálva eszkatologikus irányban bővített. Figyelembe véve a halász/hal parabolikus motívum széleskörű elterjedtségét az ókori világban^[27], a leghelyesebb talán a két példázat között mindössze egy közismert toposznak egymástól eltérő hagyományokon belüli, önálló felbukkanását látni.^[28]

A MAGVETŐ (vö. Mt 13,3–9 // Mk 4,2–9 // Lk 8,4–8)

9 ¹Jézus mondja: „Íme, kiment egy vető. Megtöltötte a kezét (maggal), (és) széthintette. ²Néhány az ösvényre esett, és jöttek a madarak, és fölcsipegették azokat. ³Mások kövekre estek, és nem eresztettek gyökeret a földbe, és nem növesztettek kalászt. ⁴És mások tövisek közé estek, azok megfojtották a magokat, és férgek ették meg. ⁵És mások jó földbe hullottak, és jó termést hoztak. Termett hatvanszorosat, százhúszszorosat.”

Egész sor kiváló tanulmány vetette össze a magvető példázatának a szinoptikusoknál és a Tamás-evangéliumnál található verzióit^[29], ezért itt most csupán a legfontosabb következtetéseket érdemes kiemelni. Mk változata, melyet Mt és Lk is követtek, a következő részek tekintetében mutat anyagtöbbletet Tamáshoz viszonyítva: bevezetés (Mk 4,2 par Mt 13,4 és Lk 8,4b), egy összekötő narratív rész^[30] (Mk 4,10–12 par Mt 13,10–13 és Lk 8,9–10), és az allegorikus értelmezés (Mk 4,13–20 par Mt 13,18–23 és Lk 8,11–15). Ezeken kívül egyes részleteken belül még további eltéréseket figyelhetünk meg.

Valószínűtlennek látszik e különbséget azzal magyarázni, hogy Tamás valamilyen oknál fogva lerövidítette volna, és helyenként még át is írta volna Mk szövegét.^[31]

Az esetleges irodalmi függőség kérdését megválaszolandó szükséges közelebbről is megvizsgálni a lényegesebb eltéréseket. Nem nehéz felismerni, hogy a Mk-nál szereplő „bővítés anyaga” („másodlagos anyag”) összefüggésben áll egymással, egymást feltételezi, egymásra épül. A bevezetés, amely szerint Jézus „példázatokban” tanította őket, előkészíti a meg nem értés témáját, amely az összekötő részben jelenik meg, és az így szükségessé váló (allegorikus)^[32] magyarázatot. Mindez feltételezi azt a fajta példázat-szemléletet, amelyet a magyarázat rendjén a mysterion fogalma sűrít.^[33]

Ugyanakkor további, kisebb eltéréseket figyelhetünk meg a példázat szövegén belül is. Mk redakciós tendenciáját vizsgálva ezek közül a leglényegesebb a Mk 4,5–6 rész. Míg Tamásnál (9,3) a magok egy része kövekre esett, és természetszerűleg nem ereszthetett gyökeret^[34], addig Mk-nál némely mag „sziklás helyre esett, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtott, mert nem volt mélyen a földben…”. Vajon mi indokolhatta Márk számára ennek az egyszerű, természetes jelenségnek ilyenfajta kibővítését, részletezését? Ráadásul – mondhatjuk – botanikailag nem egészen valósághű kibővítését: a mag először azonnal kihajt, mert nincs mélyen a földben, aztán a felkelő nap megperzseli és kiszárad, mert „nem volt gyökere”. A válasz aligha lehet más, minthogy Mk allegorikus magyarázata számára kiemelt fontossággal bírnak azok a képek, bővítmények, amelyek az 5–6. versekben megjelennek.^[35] A magyarázat rendjén ugyanis a sziklás helyre hullottak nem mások, mint a „nyomorúságot és üldözést” elszenvedők (v. 16–17), akik, amikor meghallják az igét, azonnal örömmel fogadják (= azonnal kihajtott), de a megpróbáltatások miatt (= sziklás talaj) azonnal eltántorodnak (= megperzselődött és kiszáradt). Hogy Mk mennyire tudatában volt, és mennyire szívén viselte a keresztény közösséget ért üldözéseket, azt jól mutatja a 13. fejezet. Jellemző, hogy a Mk-ot forrásként használó Mt (13,5–6) és Lk (8,6)^[36] lényegében egyaránt átveszi Mk-nak ezt a nehézkes, bővített változatát.^[37] Nehéz hát elképzelni, hogyha Tamás forrásként használta volna a Márk-evangéliumot (vagy általában a kanonikusokat), miért nem jelenik meg nála is ennek a hatásnak a nyoma.^[38]

Egy másik apró különbség, hogy Tamásnál a magok első csoportja az ösvényre (az útra) esett (TamEv 9,2), és nem az út mellé (útfélre) (Mk 4,4). Ennek magyarázatát talán a Jézus által beszélt arám prepozíció kontextusfüggő jelentéssávjában kell keresnünk, amely egyaránt lehetővé teszi mindkét fordítást.^[39] A kopt szövegben ez már egyértelműen eldőlt az „útra” vagy „ösvényre” jelentés javára. Quispel a szövegvariánssal Tamás evangéliumának korai eredete mellett érvel azzal, hogy a fordulat párhuzamai már Jusztinosz mártírnál és Római Kelemennél megtalálhatók.^[40] Annyi azonban bizonyos, hogy Tamás változatát aligha tekinthetjük a szinoptikusok szándékos korrekciójának.^[41] Grand és Freedman a nazoreusok értelmezését hozza fel példaként, és próbál következtetni arra, miként érvényesül Tamás evangéliumában a gnosztikus hatás a szinoptikusok értelmezésének rendjén.^[42]

Az eddigi kutatások eredményeképpen bizonyossággal kimondható, hogy Tamás verzióján belül néhány sajátos vonás a Tamás-evangélium szerzőjének tulajdonítható. Más szavakkal: ha feltételezzük is Tamás evangéliuma anyaga egy bizonyos rétegének nagyon korai eredetre való visszavezethetőségét, ugyanakkor az evangéliumon belül „másodlagos”, az evangélium redakciós számlájára írható réteggel is találkozunk. Most ezeket a különbségeket nézzük meg röviden.

Szó volt már a „megtöltötte a kezét” fordulatról.^[43] Hasonlóan jellegzetes tamási kiegészítést látnak néhányan a „nem növesztett kalászt »az ég felé«”^[44] képben, amelyet Grant és Freedman újra nazoreus hatással magyaráz^[45].

Valószínűleg újra a „mezőgazdasági logika” körébe, a szántóvető ember tapasztalati körébe kell sorolnunk a Tamásnál található részletezést, amely szerint a tövisek közé eső magokat nemcsak a tövisek fojtották meg, hanem férgek is megették.

Amikor a Tamás számlájára írható „másodlagos anyagról” van szó, a szakirodalom leginkább a termés mértékére és tagolására mutat rá. Tamás hatvanszoros és százhúszszoros^[46] termésről beszél: különbség van tehát az arányokban, de abban is, hogy kettős tagolást használ, szemben a szinoptikusok hármas tagolásával. Anélkül, hogy erőltetnénk a százhúszszorosnak a gnosztikus teljességet kifejező tizenkettes számmal való párhuzamát^[47], valószínűbbnek látszik a zsidó hagyományon belül a hármas fokozás gyakorlata, mintsem a kettősé, ugyanakkor „eredetibbnek” tűnik a háromszoros kudarcnak a háromszoros sikerrel való szimmetriája is.^[48]

Összegezésként elmondható, hogy a Tamásnál valószínűsíthető „másodlagos anyag” még nem bizonyítja, hogy Tamás irodalmilag függene a szinoptikusoktól. Sokkal inkább ellenkezőleg: épp a másodlagos anyagban megfigyelhető nagyfokú eltérés, egyéni jelleg^[49] a legmeggyőzőbb érv a mellett, hogy Tamás nem ismerte Mk evangéliumát (annak bármely szinoptikus változatát).^[50] A példázat egy más tradícióvonulat közvetítésével jutott el hozzá, amely bizonyos vonatkozásaiban a szinoptikusokénál korábbi réteget őriz, ugyanakkor a saját fejlődésének és közösségének másodlagos hatását is magán viseli.

A MUSTÁRMAG (Mt 13,31–32 // Mk 4,30–32 // Lk 13,18–19)

20 ¹A tanítványok mondták Jézusnak: „Mondd meg nekünk, mihez hasonlít a mennyek országa!”

²Ő mondta nekik: „Egy mustármaghoz hasonlít. ³<Az> a legkisebb a magok között. De amikor megművelt földbe esik, nagy ágat hajt, (és) az ég madarainak menedéke lesz.”

A mustármag példázata az egyetlen olyan jézusi példázat, amelynek a hagyományrétegeken belül háromszoros független igazolhatósága van: Tamás evangéliuma, Q-forrás (Mt 13,31–32 és Lk 13,18–19) és Márk evangéliuma (4,30–32).^[51] Ezzel lényegében már ki is mondtuk azt, hogy a Tamás-evangélium nem áll irodalmilag függő viszonyban egyik szinoptikus forrással sem.

A különböző verziók közeli vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy a példázat hagyományozódása során három, egymással összefüggő jelentéstengely domborodik ki. Az első az eredeti kontrasztmotívumot nyomatékosítja, amely a parányi mustármag és a hatalmas növény között feszül. Ez leginkább Mk-nál hangsúlyos. A második a növekedésmotívum hangsúlyozása, amely szerint „felnő, és nagy fává lesz”. Ez a Q verziójában hangsúlyosabb. A harmadik a fészket rakó madarak motívuma.^[52]

Ezeknek az elemeknek a hangsúlyozásában, illetve háttérben-hagyásában érhetjük leginkább tetten az egyes szinoptikus evangéliumok redakciós sajátosságait. Amennyiben fennállna az irodalmi függőség Tamás és a szinoptikusok között, vagy esetleg csak valamely szinoptikussal is, akkor ezt vagy a sajátos szerkesztői vonások tükröződésében tudnánk tetten érni, vagy Tamás esetében egy szinoptikusokból elegyített („harmonizált”) szöveget kellene látnunk, ahogy ezt Schrage és mások feltételezték.^[53]

A legfontosabb ilyen szerkesztői vonás a sorrend kérdésében – vagy közelebbről: a hasonló üzenet menti példázat-összekapcsolásban – mutatkozik meg.^[54] Mk-nál a mustármag példázatát a magától felnövő vetés példázata követi. Azt ma már aligha lehet megállapítani, hogy Mk ezt az összekapcsolást készen kapta-e az általa használt példázat-gyűjteményben^[55], vagy esetleg már korábban összekapcsolódhatott a szóbeliség szakaszában. Az azonban bizonyos, hogy Tamásnál nem kapcsolódik össze a két példázat, sőt, a másodikat nem is használja. Ha ismerte volna, alighanem használta volna. Mindenesetre a szerkesztői jegy nem tükröződik nála.

Mt és Lk esetében a magvető példázata a kovász példázatával összekapcsolódva jelenik meg. Valószínű, hogy az összeszerkesztés a Q-ban már készen állt. A Tamás-evangélium mindkét példázatot ismeri, de nála az egyik a 20., a másik a 96. mondásban helyezkedik el.

Jóllehet Schrage^[56] a függőség hipotézise oldaláról közelít a témához, helyesen állapítja meg, hogy a Márknál és Tamásnál fellelhető közös elemek még nem tekinthetők az irodalmi kapcsolat bizonyítékának, hiszen azok származhatnak abból a primitív tradícióból, amely mind Márk, mind Tamás mögött közös forrásként ott állhatott.^[57] Sheppard viszont, aki Schrage nyomdokain halad, egészen félreértve ezt az állítást jut el a következtetéshez: „A 20. logion nem tartalmaz egyetlen olyan elemet sem, amely arra a sejtésre vezethetne valakit, hogy Tamás esetleg ismert Márkon kívül valamely ahhoz hasonló hagyományt.”^[58] Sokkal inkább azzal a ténnyel állunk szemben, hogy a közös elemek egyaránt igazolhatók a példázat Q-ban megjelenő változatában is, ami jó bizonysága azok korai eredetének.^[59]

BÚZA ÉS KONKOLY (Mt 13,24–30)

57 ¹Jézus mondja: „Az Atya királysága hasonlatos egy emberhez, akinek (jó) vetőmagja volt. ²Éjszaka eljött az ellensége, és gyomot vetett a jó mag közé. ³Az ember nem engedte (szolgálóinak) kihúzni a gyomot. Ezt mondta nekik: Nehogy elmenjetek, hogy kihúzzátok a gyomot, és kihúzzátok vele együtt a búzát is.^{[60]a 4Mert} az aratás napján nyilvánvalóvá lesz a gyom, és kihúzzák (és) elégetik.”

Ami első látásra feltűnő: Tamás verziója jelentősen rövidebb, mint a Mt-nál olvasható. E rövidséget egyfelől a magyarázat hiánya adja, de maga a példázat is tömörebb, rövidebb formában jelenik meg Tamásnál. Lényegében ebből a rövidségből kiindulva érvelnek Tamás Mt szövegétől való függősége mellett, akik ezt teszik^[61]. Mindannyian arra a megállapításra építenek, hogy Tamás verziója feltételezi Máté hosszabb szövegét, vagyis Tamás szövege csak a Máténál található részletek hozzáolvasásával válik érthetővé. Ilyenek a következők: a mag vetésének aktusa (Mt 13,24), a konkoly és a búza egymás melletti kihajtása (Mt 13,26) és a szolgák kigyomláló szándéka (Mt 13,28).

Ha közelebbről vizsgáljuk ezeknek a Tamással nem párhuzamos Mt-i verseknek a kulcsszavait, az válik valószínűvé, hogy azok Máté saját szerkesztői vonásait tükrözik, ugyanis egyben az általa leírt allegorikus értelmezés kulcsszavai is. Ilyenek: a 24. és 27. versben a speirein (vetni), amely a 37. versben tér vissza; az agroV (föld) a 24. és 27. versekben, mely a 38. versben tér vissza magyarázatként; a qeristhV (aratás) a 30. versben, mely a 39.-ben tér vissza; és a sullegein (összegyűjteni) a 30. versben, mely a magyarázat rendjén a 40. versben tér vissza.^[62] Ezek a részletek tehát nem jelennek meg Tamás szövegében. Mit jelent ez? Két megoldás kínálkozik feleletként.

Az első megoldás az lenne, hogy figyelmen kívül hagyjuk a kutatók azon egybehangzó megállapítását, amely szerint a kép és az értelmezés oly távol esik egymástól, hogy a Mt 13,36–43-ban szereplő magyarázat nem származhat Jézustól.^[63] E szerint a példázat maga is Máté szerzeménye.^[64] Ha ez így lenne, akkor nyilvánvaló, hogy Tamás szövege mögött nem állhatott más forrás, mint Mt, aki – ismétlem – a példázat szerzője. Ez azonban nem valószínű.^[65]

Sokkal valószínűbb megoldásnak tűnik az, hogy Mt példázata mögött egy jelentősen rövidebb jézusi példázat állt, amelyet Mt kibővített saját allegorikus értelmezése érdekében.^[66] Ezzel még nem mondtuk ki azt is, hogy Tamás „hiányos” szövege nem feltételez egy eredetileg valamivel bővebb példázatot mint forrást. Azt azonban igen, hogy ez a forrás nem kizárólag Mt lehetett. Sőt, ha figyelembe vesszük a korábbi megállapításokat Mt sajátos szerkesztői vonásaival kapcsolatban, amelyek egyáltalán nem tükröződnek Tamás szövegében, megállapíthatjuk, hogy nagy valószínűséggel mindkét evangélista egy korábbi hagyományból merítve írta le saját példázatát.

A GAZDAG EMBER (Bolond gazdag) (Lk 12,13–21)

63 ¹Jézus mondja: „Volt egy gazdag ember, akinek sok vagyona volt. ²Azt mondta: Felhasználom vagyonomat, úgyhogy vethetek, arathatok, ültethetek, (és) megtölthetem terménnyel csűrjeimet, úgyhogy nem fogok semmiben hiányt szenvedni. ³Ekképpen gondolkodott szívében. És azon éjjel meghalt.

⁴ Akinek van füle, hallja!”

A példázat szinoptikus változata (ez esetben Lk-i) most is jelentősen hosszabb. Az elhelyezést illetően Tamásnál egy három példázatból álló sorozatot vezet be, mely példázatok a korabeli kereskedelmi szemléletmódot leplezik le, és gúnyolják ki^[67], Lukácsnál pedig a Q-ból származó, Isten gondviseléséről szóló részt készíti elő. Hogy a Lk-i példázat maga is a Q-ból származik-e, vagy Lk saját forrásához tartozik, abban nincs konszenzus a kutatók között.^[68] Az azonban kétségtelen, hogy Tamás és Lukács verziója nagyon lényeges eltéréseket mutat, és hogy mindkettőn belül kimutathatók sajátos szerkesztői vonások. Ezek vizsgálata adhat választ a két verzió közötti esetleges irodalmi kapcsolat kérdésére.

Lukács a példázatot egy párbeszéddel vezeti be, amely Tamás mondásgyűjteményén belül is megjelenik, de a példázattól függetlenül (TamEv 72). Ebből Jeremias – és nyomában még sokan – azt a következtetést vonja le, hogy az eredetileg feltehetően nem tartozott a példázathoz.^[69]

Hasonlóképpen: az isteni gondviselés tematika, amely Lukácsnál a példázatot követi, Tamásnál szintén felbukkan, de újra egy távol eső mondásban (TamEv 36).^[70] Széles körű konszenzus van abban a tekintetben, hogy a Lk-i példázat moralizáló hangnemében és a konklúzióban (Lk 12,21) Lk szerkesztői munkáját kell látnunk.^[71] Idesorolható továbbá az a 15. versben szerepeltetett mondás, amely összekötő kapocsként szolgál a bíróról és osztóról szóló mondás és a példázat között.^[72] Ugyanígy az afrwn (Bolond!) az isteni közbeszólással együtt.^[73] Ezek a Lukácsnál található sajátos vonások nem kapnak visszhangot Tamásnál.^[74]

Tamásnál is megfigyelhető néhány szerkesztői kézre utaló vonás vagy legalábbis sajátosság. A korábban már említett különbségeken kívül ilyennek tekinthető mindenekelőtt az, hogy Tamásnál nem földműves gazdával van dolgunk, hanem kereskedővel, tehát jól érződik a példázat gyülekezeti helyzethez való igazítása.^[75] Tamásnál ugyanakkor ott találjuk az „Akinek van füle, hallja!” záró formulát.^[76] És végül sajátosságnak tekinthetjük a 63., 64. és 65. mondásokban szereplő példázat-sorozatot, amely összekapcsolódás lehet korábbi is, mint Tamás evangéliuma.^[77]

Összegzésként tehát elmondható, hogy Tamás verziója itt sem tükrözi Lukács sajátos szerkesztői vonásainak ismeretét. Hogy szétszórtan mégis felleljük Tamás evangéliumán belül a Lk-i verzió fontosabb elemeit, azt sokkal inkább a közös hagyomány egyéni használata magyarázza, mintsem annak a feltételezése, hogy Tamás egy számára forrásul rendelkezésre álló példázatot (Lk) szétdarabolt volna, és egy kiragadott szót ide, egy mondást oda, egy egész részt pedig későbbi használatra tartogatott volna saját anyagában.^[78]

A VACSORA (Lk 14,15–24 // Mt 22,1–14, Q)

64 ¹Jézus mondja: „Egy embernek vendégei voltak. Amikor a vacsorával elkészült, elküldte szolgáját, hogy hívhatja a vendégeket. ²Elment az elsőhöz, (és) ezt mondta: »Uram meghív téged.« ³Ő ezt mondta: »Pénzügyem van kereskedőkkel. Ma este jönnek hozzám: elmegyek, és utasításokat adok nekik. Kimentésem kérem a vacsoráról.«

⁴Elment egy másikhoz, (és) ezt mondta: »Uram meghívott téged.« ⁵Ő ezt mondta: »Házat vettem, és egy napra oda hívtak. Nem lesz időm.«

⁶Elment egy másikhoz, (és) ezt mondta: »Uram meghív téged.« ⁷Ő ezt mondta: »Barátom esküvője lesz, és én készítem az ételt. Nem fogok tudni eljönni. Kimen