Severien Bouman

 

Örömeink*

 

Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba. Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg a szülő asszony szül, de megmaradó honfitársai hazatérnek Izráel fiaival együtt. A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez lesz a békesség!

(Mik 5,1-4a)

 

„Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem.” A tanítványi közül egyesek ezt kérdezték egymástól: „Mi az, amit mond nekünk: Egy kis idő, és nem láttok engem, és ismét egy kis idő, és megláttok engem, és ez: Mert én elmegyek az Atyához?”Így szóltak tehát: „Mi az a kis idő, amiről szól? Nem tudjuk, mit beszél.” Jézus észrevette, hogy meg akarják kérdezni, és ezt mondta nekik: „Arról kérdezősködtök egymás között, hogy ezt mondtam: Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem? Bizony, bizony, mondom néktek, hogy ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül; ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.

(Jn 16,16-22)

 

[…]

Számomra nagyon fontos különbséget tenni a valóság és a lehetőségek között. Egyik kedvenc íróm, Robert Musil azt írja egy helyen: „a lehetőség magában hordozza Isten még fel nem ébredt szándékát”. Véleményem szerint nagyrészt éppen ez jelenti a vallásos élet lényegét: képesnek lenni különbséget tenni a valóság és a lehetőségek között, többet látni, mint amennyi valóban látható, tudni, hogy nem minden dolog az, aminek tűnik – így helye lehet életünkben az álmoknak, a hitnek, Isten még fel nem ébredt szándékának.

Jó példája az efféle hitnek egy kis részlet Mikeás próféciájából. Mikeás egyi­ke az úgynevezett kisprófétáknak, akik az időszámításunk előtti 700-as években élt. Vidékies modorú, de egészen becsületes, egyenes, tisztességes ember volt, jó politikai és humánus érzékkel megáldva. Olyan lehetett, mint a csiszolatlan gyémánt. Éles szeme kellett hogy legyen, mert meglátta a különbséget a valóságos és a lehetséges között: hogy nemcsak a nagy dolgok fontosak, nemcsak a magas beosztású emberek, hanem a kicsi is szép, értékes. A kicsi születési helye lehet a nagynak, a kis eseményeknek is lehetnek hatalmas következményei. Ez igaz lehet a mi találkozásunkra is!

Mikeásban felmerült a gondolat, hogy egy olyan kis, jelentéktelen hely, mint amilyen Betlehem volt, lehet egy újfajta vezető születési helye: azé, aki egybegyűjti az embereket, aki megértésre vezet, aki biztonságot ad, és ekképpen cselekedve békét teremt. Nemcsak ott, az ő országában, hanem határok nélkül az egész világon. Békét teremt, békés úton.

Azt hiszem, látogatásunk itt, Marosvásárhelyen, párbeszédünk egy ilyenfajta béke irányában lehet egy kis lépés. Szempont lehet annak az esélynek a meglátására, amely még nincs itt, de része lehet Isten fel nem ébredt szándékának. Néha nagy művészet kell felfedezni a nagyszerű dolgokat az aprókban, felfedezni az értékest a nagyon kicsiben. Sokszor fájdalommal jár ez, mint egy gyermek szüle­tése – mondja Mikeás. De megéri így tenni, megpróbálni, kitartani, hinni abban, ami termékeny lehet.

Egy másik példa a valóságos és a lehetséges közti különbségtételre, arra, miként lehet az értékeset felfedezni az alázatosban, egy fontos holland személy életéből tűnik ki, aki annak az egyháznak volt elöljárója, amelynek én lelkésze vagyok, a Remonstráns Közösségnek. A 16. század elején élt, Rotterdami De­si­de­rius Erasmusra gondolok, aki Európa-szerte híres volt: könyveket írt és adott ki, számos ókori és reneszánsz-humanista szerző könyvét jelentette meg. Nyitot­tan tett erőfeszítéseket a bibliai sugalmazottság és a különböző kultúrák értékeinek az egybehangolására, párbeszédet folytatva számos nagy kortársával (erről tanúskodik számos kedves levele). Minden ilyen jellegű törekvésében harmóniára és békére törekedett.

Egy helyen Erasmus egy olyan történetről ír, amelyben Pláton jellemezte Szókrátészt, a klasszikus filozófust. Ebben Szókratészt egy furcsa és csúnya szo­borhoz hasonlítja. De ez a szobor kinyitható, és benne egy igen értékes „belső” szobor található. Ezeket nevezik „sileni” szobroknak. Ezek szerint kívülről Szók­ratész is olyan, mint egy ilyen szobor, de belül, amikor beszélni kezd, értékes gon­dolatokat mond arról, milyenek lehetnének az emberek. Erasmus ezt a képet Jézusra alkalmazva mondta el. Azt írja: „Krisztus nem egy nagyon különleges silenusi szobor. Tanulatlan és szegény szülők gyermeke volt, szerény otthonban nőtt fel, körülvette néhány szegény ember, tanítványai. Nyomorgó és éhező életet élt, végül pedig a kereszten végezte. De amikor Jézus megmutatja magát a lélek által megtisztított szemeknek, a kimondhatatlan gazdagságot mi megtaláljuk! Micsoda magasztosság ennyi szerénységben, mennyi gazdagság ennyi szegénységben, milyen felfoghatatlan erő ennyi gyöngédségben! És végül ebben a keserű halálban megtalálható az örök élet maradandó forrása is.”

Erasmus ezt az elvet „krisztusi filozófiának” nevezi, ami annyit tesz, mint képesnek lenni ilyen fordulatra: meglátni az alázatosban a magasztost, a gyöngédségben az erőt, a halál mögött, a szenvedésben az életet. Látni a felszínen túl a mélységet, a külsőn túl a belül elrejtettet. Egyszerűen úgy lehetne mondani: látni az emberek bensőjét, szavaik, szokatlanságuk ellenére. Látni a valóság mö­gött a lehetségest.

Ez a „krisztusi filozófia”, az erasmusi elv fontos szerepet játszik János evangéliumában is, amikor Jézus búcsúvételre készül. Ez a hosszú, több fejezetet átfogó beszédgyűjtemény, amely csak rövid párbeszédekkel van megszakítva, két fő szálon fut: egyfelől Jézus felkészíti a tanítványokat a végső búcsúra – ez a szomorúság hangja. De másfelől készíti őket a szentlélek ajándékának fogadására is. Az erőt és az ihletet Isten adja az embereknek. Ez az öröm hangja. Ami figyelemre méltó János evangéliumában: hogy a szomorúság és az öröm hangja nem két egymástól teljesen különböző, egymásnak ellentmondó állapot, érzés. Valamilyen módon részei egymásnak. Nem egymás után következnek, mint ahogy a mi életünkben ez gyakran megesik – hogy először sajnálkozunk, szomorúak vagyunk, néha túlságosan is bánatosak, de utána jön az öröm, fokozatosan vagy hosszú idő után. Úgy szoktuk meg az örömöt és a szenvedést megtapasztalni, mint egymásnak ellentmondó érzelmeket, mint amelyek kizárják egymást, amelyek egy időben nem férnek meg egymás mellett.

De úgy tűnik – ahogy Jézus is mondja –, hogy létezik egy másik nézőpont, ami a szomorúságot és az örömöt illeti. Az, hogy már a szomorúság ideje alatt tudhatod: lesz öröm. Hogy semmi sem mentesít a szomorúságtól – mindenhol ott lehet –, de a szomorúság már most is tartalmazhatja az örömet, amely egykor eljön. Jézus egy áldott állapotban levő asszony esetével példálózik, aki a szülés előtt már tudatában van a nagy szenvedés közelgésének, amely néha elviselhetet­lenül nagynak tűnhet, de ugyanakkor tudja azt is, hogy egyszer vége lesz a fáj­dalomnak, és nagy öröme lesz: „Tiszta öröme, mert világra jött egy ember.”

A szülő asszony képét, aki úgy viselte fájdalmát, hogy közben tudott a közelgő örömre gondolni, Jézus a tanítványok helyzetére vonatkoztatja. Nemcsak a vele kortárs tanítványaira, hanem a későbbiekre is, mindannyiunkra, a minden­kori tanítványokra. Tudnunk kell a szenvedésről és a bánatról, munkánkat úgy kell végeznünk, hogy tudatában legyünk a világ, az egész emberiség szenvedésének is, amely magában foglalja a mi bánatunkat. De ezt a képet Jézus az öröm láttatására is használja, hogy tudjunk arról az örömről, amelyet már tapasztalunk, amely létezik, és amely eljön. Az örömről, amely a szentlélek által Krisztusra emlékeztet bennünket, amely bátorít, hogy keressük az erőt minden gyengeségünkben, hogy keressük az életet mindenütt, ahol pusztulás vesz körül, keressük az örömöt, amely körülöttünk és bennünk van. Az örömöt, amely bátorít, hogy keressünk gazdagságot minden szegénység ellenére, magasztosságot min­den szerénységünkben és kicsinységünkben, és meglássuk a rejtett szépséget mindenben, ami annyira megközelíthetetlennek tűnik.

Keressük ezt az örömöt együtt! Mindannyian részt vehetünk felkutatásában!

Ámen.

 

 

 

Lőrinczi Lajos

 

Isten arca

 

„És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok.”

(2Móz 33,22)

 

Vannak, akik buzgó lélekkel hiszik az Istent, tanulmányozzák akaratát, és igyekeznek az ő törvényei szerint élni. Az imádság soha nem fogy el ajkukról, a jó cselekedet a tevékenységükből, az egyházhoz való ragaszkodásuk pedig önzetlen tettekben mutatkozik meg. Ők közel élnek az Istenhez.

Vannak, akik hisznek Isten létezésében, olykor imádkoznak is, de nem tulajdonítanak Neki különösebb fontosságot. A vallás számukra nem a mindennapos istenkeresést jelenti, hanem az egyházfenntartás elrendezését, az ünnepes-temp­lombajárást, ami inkább szokás, mint belső meggyőződésből fakadó cselekedet.

Vannak, akik egyenesen tagadják Isten létezését. Mindent az anyagra vezetnek vissza, mindent a fizika törvényeivel magyaráznak meg. Lélek és láthatatlan világ, idealizmus és metafizika számukra ismeretlen. Egyház, vallás: a gyengéknek való – mondják –, akik nem tudják, mit kezdjenek magukkal, nem bírják elviselni a mindennapok terhét, csak akkor, ha egy láthatatlan Istenben bízhatnak, ha egy kitalált Hatalommal bátoríthatják, vigasztalhatják magukat.

Láthatjuk, testvéreim, hogy a vallás és Isten más-más helyet foglal el a szívünkben. Minden ember más és más ponton áll az Istennel való viszonyában, ki közelebb hozzá, ki távolabb. Ha ezt ábrázolni akarnánk, akkor egy hullámos vonalat kellene húznunk, amely hol közeledik Istenhez, hol távolodik Tőle, s ez nagyban függ attól, hogy jól vagy rosszul megy-e éppen sorunk. Tulajdonképpen felfoghatjuk mindezt úgy is, hogy életünk alakulása formálja bennünk az istenképet, azt, ahogyan Istent elképzeljük.

Mózes istenképe is éppen így formálódott. Ő kettős nevelést kapott. Egyrészt az anyatejjel szívta magába a zsidók vallásosságát, akik akkor egy törzsi istenséget imádtak – Ábrahám, Izsák, Jákob, József Istenét, aki törődik a néppel, s felveszi a harcot az egyiptomiak isteneivel azért, hogy ők élhessenek. Másrészt Mózest a fáraó leánya papnak neveltette, ahol megismerkedett az egyiptomi istenségek sorával, Amonnal, Rával, Horusszal, Isisszel, illetve a mindenek felett való Egyetlen Eggyel. Beavatást nyert a papok titkaiba, s minden napot a vallás dolgaival, Isten keresésével tölthetett el. Jáhvéval, az izraeliták istenével csupán Egyiptomból való menekülése után, a Hóreb hegyén került közvetlen kapcsolatba, ahol apósa juhait legeltetve Isten megszólította az égő bokorból. Akkor úgy látta Őt, mint mindeneknek felette valót, aki mégis gondot visel a népre. Később meggyőződhetett arról is, hogy Isten terve szerint alakul minden, s az Ő akarata még a hatalmas fáraót is térdre kényszeríti. A meneküléskor Mózes a néppel együtt Isten csodáinak tanúja. Olyan Isten vezeti őket, aki a csodák által növeli a nép hitét: kígyóvá változtatja a botot, kettéválasztja a tengert, megédesíti a keserű vizet Márában, vizet fakaszt a sziklából, mannát és fürjeket ad eledelül  népének. Vezér, harcos ez az Isten, aki népével együtt hadakozik a csatában. Míg a földön az emberek küzdenek, Isten addig a magasságban az ellenség isteneivel hadakozik és győz. Később Istent mint törvényadót tapasztalhatják meg, aki Mózessel kőtáblákra íratja törvényeit a Sinai hegyen.

A felolvasott bibliai versben Mózesnek csodálatos élményben van része. Isten szól hozzá, fenségesen, mégis gondoskodón. Van itt hely nálam – mondja Isten. S Mózes, aki a próféták sorsát élve meg nem értett, magányos, s annyi mindent megélt, megérzi, hogy Istenre számíthat.

Testvéreim! Amikor mindenki elhagy, amikor nem marad senki mellettünk, amikor az élet kiforgat, kifoszt mindenünkből, amikor betegek vagyunk, amikor könnyeket ejtünk, amikor nincs számunkra hely senkinek a szívében, de talán hajlékában sem, akkor Isten, a végső menedék megszólít: van itt hely nálam. S mi, aki folyton keressük Őt, akik megfáradtunk és megkeseredtünk, észrevesszük, hogy Isten figyel, óv bennünket. Megtapasztaljuk, hogy mindig biztosít egy helyet hajlékában, szeretetében, ahol biztonságban, békességben megpihenhetünk. Hogy mindig vigaszt nyújt, támaszt, bátorítást, ha odaállunk melléje a kősziklára.

Mózes látni akarja Isten arcát. Isten közelében él, ismeri törvényeit, szándékát, érzi gondviselő szeretetének melegét, de többet akar: látni a legszentebb arcot – még közelebb kerülni Istenhez. Isten azonban ezt már nem engedheti meg. Nem engedi – épp az ember érdekében. Elvonulok, mondja, s hátulról megláthatsz, de arcomat nem láthatod, mert az a halálodat jelentené.

Testvéreim, mi is szeretnénk a titkok titkát megfejteni. A bajban, a szükségben, a fájdalomban meg szeretnénk látni Isten arcát. Meg akarunk bizonyosodni arról, hogy Isten mellettünk, velünk van. A jelenléte megerősítene, talpra állítana, a színről-színre való ismeret erőssé tenne – így gondoljuk. A vágyunk helyénvaló, hiszen ez visz közel Hozzá. De ne akarjunk többet, mint amit Isten fontosnak tart. Saját érdekünk, hogy Isten az ő átvonulásakor a szikla hasadékába állítson, kezével betakarjon, hogy életben maradjunk. Talán azért is, hogy ne lássa vétkeinket, bűneinket, hogy távol tartsa tisztátalanságunkat.

Állj a kősziklára! Unitárius címerünkben a szikla a hit jelképe. Isten arra figyelmezteti Mózest, hogy ne a szemével, hanem a hitével lásson. Vagyis a lényeg a fontos, nem mindig az, amit látunk – sokkal inkább a láthatatlan. Nem az a fontos, hogy Istent szemmel lássuk, hanem az, hogy a hit szikláján állva benne megerősödjünk, és reményünk legyen. Ha tehát megbántanak, ha valami veszteség ért, ha nehéz az élet: testvérem, állj a kősziklára, a hit hegyére, s a hiteddel meglátod Isten arcát, megérzed, hogy Ő melletted van.

Megláthatsz hátulról. Legtöbbször hiányoljuk Isten jelenlétét. Miért nincs itt, amikor szükségem van rá? – kérdezzük. Pedig csak egy karnyújtásnyira van, pedig Ő tesz képessé helyt állni. S amikor elmúlik a baj, akkor látjuk meg, hogy bizony Ő ott volt velünk… Elvonult, s mi hátulról megláthatjuk.

Ne félj, hát, te kicsiny nyáj! A hit lámpása világítsa utadat. Maradj meg Isten parancsolataiban, állj meg a kősziklán, s meglátod, Isten keze megoltalmaz, rád fényeskedik Isten szeretettől sugárzó arca. Ámen.

 

 

A csend bölcsessége

 

Ha […] nem lesz [mondanivalód], hallgass rám!

Légy csendben, majd én bölcsességre tanítalak.

(Jób 33,33)

 

A román televízióban régebben egy olyan reklámot közvetítettek, amelyben egy kislány az asztal alá menekül szülei veszekedése elől. Befogja a fülét, de szemeit tágra mereszti, ugyanis a falon az egymásra acsarkodó szüleinek árnyéka átváltozik két szárnyas szörnnyé, hatalmas szarvakkal és agyarakkal, akiknek torkán már nem emberi hangok, hanem iszonyatos hörgések törnek elő. Aztán eltűnik a kép, és megjelenik ez a felirat: „Vigyázz, mert gyereked sokkal többet lát és hall, többet megért, mint hinnéd!” Aki látja ezt a reklámot, sőt családjában vagy szomszédjában ez a kép mindennapos, biztosan igazat ad a Példabeszédek írójának: „Jobb a száraz falat, amellyel csendesség van, mint a lakomával teljes ház, amelyben mindennapos a háborúság!” (Péld 17,1) Mert akinek idegeit gyakran tépi a perpatvar zaja, az nagyon is tudja értékelni a csendet.

A felolvasott bibliai vers egy igen súlyos élethelyzetből született meg. Jób­nak mindene megvolt. Istenfélő, nagycsaládos, gazdag, boldog ember volt mind­addig, amíg csapás nem követte csapást. Gyermekei egy szerencsétlenségben mind meghaltak, csordáit elhajtották a tolvajok, ő maga súlyos beteg lett. S az eddig csöndes, nyugodt Jób egyszerre hangossá vált. Istentől kérte számon minden nyomorúságát. Bár hite nem lankadt, mégsem értette, hogyan, miért történt vele mindez? Perelt Istennel, hangoskodott és nem értett semmit. Ekkor felkeresték a barátai és számos tanáccsal látták el. Az egyik azt mondta: tagadja meg Istent, aki ilyent tett vele. A másik szerint a veszteség és betegség büntetés Jóbon a vétkei miatt. A harmadik szerint Jóbnak nincs elég hite, nem elég alázatos, azért nincs gyógyulása. Végül Isten követe érkezett hozzá, és így szólt: „Légy csendben, majd én bölcsességre tanítalak.” S a csendben Jób megértette, hogy nem Istentől van a baj, a betegség, a veszteség. Isten inkább mindvégig mellette volt. S e csendes felismerésből kezdődött el felemelkedése.

Légy csendben! Olyan egyszerűnek, üresnek tűnik ez a felszólítás így, elsőre. De ha elgondolkozunk rajta, ha megfogadjuk, akkor megtapasztalhatjuk annak mélységét, nagy fontosságát. Rájövünk, hogy a világ nagy dolgai nem a csatakiáltásokban, nem a bombarobbanásban, nem a veszekedésekben, nem a zajban, hanem a csendben dőlnek el és mennek végbe.

A világűrben elképzelhetetlenül csend van, s ez az otthona a milliárd csillagnak és bolygónak, köztük a Földünknek is. S hogy e csendes felmérhetetlenségben mi történik, attól függ a mi létünk, életünk.

Az óceánok mélyén szintén mérhetetlen csend van, s ez a csend volt a tanúja az élet kifejlődésének, ez a csend viszi ma is tovább az életet.

A földbe vetett magnak nem kell zeneszó, nem kell hangos biztatás, szidás, perelés – csendben, észrevétlenül fejlődik fűvé, szárrá, kenyérgabonává.

A szívben a szép érzések nem az állandó zaklatásban, hanem az áldott csendben, csöndes suttogásban fogannak meg, észrevétlen.

Ugyanígy a bölcsesség sem juthat el elménkbe másképpen, csak ha bennünk csendesség van. Bölcs ember csak az lehet, aki megtanult csendben lenni, s a csend hangjait meghallani.

Ha vendégek jönnek hozzánk, mindig elmondják, hogy milyen jótékony a csend nálunk, Csehétfalván. Mert megérzik, hogy a csend meghallgat, társunk a magányban. A csend megnyugtat, feltölt, elmélyít, és bölccsé tesz. S mindez miért? Mert a nyugalom, a biztatás, a vigasztalás, a feltöltés, a bölcsesség, a békesség Istene a csendben lakik, a csendben szinte kézzelfoghatóvá válik. Hozzá közeledni zajban, zaklatottan is szabad és kell, de őt igazán megtalálni csak külső és belső csendben lehet. (Mózes, Jákób…)

Jézus, valahányszor kifárasztotta a tömeg, visszavonult egy csendes helyre, s átadta magát Isten szemléletének. S a csendben Isten az ő lelkében is békét és csendet teremtett. Amikor a tengeren a vihar pusztulással fenyegette a bárkát, s a tanítványok kétségbe estek, Jézus szavai visszaöntötték lelkükbe Istenbe vetett hitüket. Ekkor egyszerre csend lett a lelkükben, s a viharral könnyűszerrel megbirkóztak.

A zsoltáríró, akit kifárasztott a világban lévő harc, szintén erre vágyik, hogy Isten csöndes vizű folyók mellett legeltesse, tegye boldoggá a lelkét.

Kedves testvérem! Téged is ér ártalom. Megfáradsz, megbetegedsz, elveszítesz valakit, akit szeretsz. Úgy érzed, erőd feletti a kereszt, amelyet hordozol, úgy találod, életed elveszítette értelmét. Vagy egy fontos döntés előtt állsz. Zaklatott leszel, ideges, türelmetlen. Senki sem állhat meg előtted, veszekszel, semmi sem tetszik. Káromkodsz, és Istennel perelsz, mert nem mennek terveid szerint a dolgok. Ám, állj meg egy pillanatra! Halld meg az üzenetet, a békesség keresésére ösztönzőt. Halld meg a bibliai szót: légy csendben! De ne csak kívül, belül is. Este, „amikor kiülnek a csillagok az égre", s semmi más, csak a tücskök cirpelése hallatszik, ülj le néhány percre a ház előtti padra vagy kőre, s add át magad a csendnek. Hagyd, hogy a napi gond feloldódjon benne, hagyd, hogy elméd, lelked megtisztuljon, lelkiismereted a bűnbánatban, megbocsátásban megnyugodjon. S ekkor küldj egy csendes fohászt fel az égre, s engedd, hogy Isten csendesen átöleljen. Meglátod, e jótékony csendben Isten megvigasztal, erőt ad és bölccsé tesz. Megérted, hogy te is akkor vagy a legbölcsebb, legszeretetreméltóbb és legboldogabb, amikor lelkedben Isten csendje honos, s csendes szavad mindig ebből fakad, Ámen.

 

 

A föld sója, a világ világossága

 

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

(Mt 5,13-16)

 

Áldozócsütörtök van, egy hétköznapi ünnep, aminek azonban nagy fontosságot tulajdonít az egyszerű ember. Kevesen vannak, akik ma elmennek a mezőre dolgozni, mert félik az Isten haragját. Jól is van ez így, de még jobb lenne, ha ez az Isten-félés kiterjedne a vasárnapokra, ünnepnapokra és egyszerű hétköznapokra is.

Áldozócsütörtököt sokáig összekapcsolták egyházunkban a konfirmálással, ezzel is kifejezve, hogy számunkra a tanítványsággal, az öntudattal, a helyes ön­értékeléssel függ össze. Kérdése ennek az ünnepnek ez: ki vagy? Hol a helyed a világban? Betöltöd-e ezt a helyet, szerepet, hivatást?

A Hegyi beszédből felolvasott jézusi tanítás éppen ezekre a kérdésekre ad választ. Azt mondja: ti vagytok a föld sója. Ti vagytok a világ világossága. Mit jelent ez? A só egyik legfontosabb ásványi kincsünk, amelynek szükségeink szerinti fontosságát legjobban szemlélteti a Mint a sót az ételben című népmese. Erdély földjén már a római uralom idején bányászták a sót, s annak értékesítése császári, később királyi előjog volt. Fontosságára utal egy ősrégi északi legenda is, amely szerint a jégből támadt őstehén sótömbből nyalta életre az istenek ősatyját, a világ teremtőjét. Számunkra a tartósításban és az ízesítésben van nélkülözhetetlen szerepe.

A fény, a világosság számunkra és az egész földi élet számára még fontosabb. Nélküle nincsen élet. Sem növény, sem állat, sem ember, semmi sem élhet nélküle, akárcsak víz és levegő nélkül. A Biblia szerint a világosság volt Isten első teremtménye.

Nos, Jézus ezt a két fontos elemet használja tanításában: a tartósító, ízesítő sót és az éltető, megvilágosító, látni engedő fényt. Ti vagytok ezek, mondja. Lényegében tanítványai világban betöltött szerepéről, küldetéséről beszél, s szavait jobban megértjük, ha idekapcsoljuk a 10. fejezet vonatkozó verseit: „Elbocsátalak, mint juhokat a farkasok közé."

 SÓ-Jézusnak, korának rabszolgatartó társadalmában, amikor áthidalhatatlan volt a szakadék az emberek között, vallásos viszonyaiban, ahol a zárt közösségek nem tűrtek meg másként gondolkozót, új stratégiára volt szüksége, hogy evangéliumát elterjessze. Ez nem hangos, erőszakos, ráerőszakoló magatartás, hanem csöndes, szelíd, meggyőző. Lassan beépülni az emberek közé, beszivárogtatni a kemény szívekbe Isten akaratát. Olyan észrevétlenül terjeszteni Isten országát, ahogy a kovász keleszti meg a tésztát, ahogy a só olvad el az egész ételben, s benne íz, megtartás lesz.

Az elnyomásban, üldözésben, kizsákmányolásban igencsak nagy szükség volt ilyen só-emberekre. Akik másképp viselkedtek. Akik a romlásban megtartottak, akik a gyűlölködésben szerettek, a viszályban elsimítottak, a szomorúságban egy csipetnyi vigasztalást hoztak, a viharban nehezékek voltak, mely szülőföldhöz kötött.

Világosság – Most derül ki, hogy a szürke, nehéz só mennyire rokon a megfoghatatlan, gyönyörű fénnyel. A tanítványoknak, sóként beépülve az emberek szívébe, világítani kell. Továbbítani Isten világosságát, Isten szeretetét. Elvezetni az embereket Isten fényéhez és szeretetéhez. Megláttatni kell az igazságtalanságot, romlottságot, pogányságot, keményszívűséget, s felhívni a figyelmet arra, amit az evangélium kínál: szeretet, békesség, szabadság, testvériség, istengyermekség. Ők kell legyenek a fény, amelyen keresztül árad az Isten áldása az emberek lelkébe, hogy ők is sóvá és fénnyé váljanak a maguk és mások számára.

Ezt jelenti sónak és fénynek, Jézus tanítványának lenni. Jézus hozzáteszi még azt is, hogy a feladat elől nem lehet elbújni. A só nem ízetlenülhet meg, a gyertyát nem teheti senki a véka alá, hanem a lámpatartóba; a hegyre épült várost sem lehet elrejteni. Vagyis nincs visszaút. Aki az eke szarvára tette a kezét, az ne tekintsen vissza. Aki elindult egy, az Isten által kijelölt úton, azon menjen is végig, soha nem tagadva meg önmagát. Vállalja azt, hogy Isten sója, világossága legyen.

Kedves Testvéreim! Jézus nemcsak Péterhez, Jánoshoz és a többiekhez szólt, hanem kétezer éven át megszólított mindenkit, akihez eljutott az Evangélium. És sokan voltak, aki megfogadták szavait. Akik rájöttek, nem érdemes másképpen élni, csak, mint só és világosság. Ezek voltak azok az emberek, akik mindig tudták a kötelességüket, akik szerettek, akikkel együtt élni öröm volt, mert sugárzott belőlük a megtartás és a fény. S a világot ezek az egyszerű, de értékes emberek vitték előbbre, sohasem a hatalommal visszaélő, üres lelkűek, akik viszont nem a föld sói, hanem maró savai, nem a világ világossága, hanem vakító, pusztító villámai voltak.

Áldozócsütörtökön Jézus minket is megszólít újra: vedd fel a keresztedet és kövess engem. Mert tudom, hogy van kereszted, tudom, hogy szenvedsz, tudom, hogy aggódsz, küzdesz, harcolsz. De Istenben bízva légy só, légy világosság önszántadból, belső örömből szeretteid és mindenki számára, aki megtart, aki ide, e gyönyörű szülőföldhöz köt, aki megízesíti az életet, aki világít és szeretetével embertársai szívébe viszi Isten világosságát. Ne mondd, hogy öreg vagy, ne mond, hogy beteg vagy, hogy neked ehhez nincs erőd! Isten megsegít, mert ez életed értelme, küldetése.

Ezt várja el tőlünk Isten, Jézus, s így lehetsz boldog. Ámen.


* Elhangzott május 9-én a marosvásárhelyi unitárius templomban. Severien Bouman a groningeni Remonstráns Egyházközség lelkésze. Jakabházi Béla-Botond fordítása